Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre

Babits Mihály: Könyvről-könyvre
Utolsó Ady könyv

Az Ady-kultusznak vannak kinövései, amikről már egyszer szólni kell. Mikor Ady maghalt, magam voltam az elsők egyike akik hangosan figyelmeztették barátait és ismerőseit, hogy ennek a nagy embernek egész élete kincs, egyetlen emlékét sem szabad veszni hagyni. Talán (igaza van Fenyő Miksának) Eckermannokká kellett volna állnunk, az igaz megértés szolgálatában. De megsokasodtak az Eckermannok akik más gazdákhoz szegődtek: a Kíváncsiság, a Hiúság, a Lúdbőrzés, a Közönség-Minden-Ösztöne parancsol nekik. A költő pedig nem primadonna s emlékének nem volna szabad hasonlatosnak lenni egy primadonna emlékéhez. Mást és komolyabbat! A költő művébe égeti jobb részét a világ számára, ami marad, csak hamu és ereklye. S az ereklyetisztelet szomszédja a bálványimádásnak. A próféta ruháit csókolják s szavait felejtik. A próféta gesztusát idézik. A gesztus hangsúlyt adhat a szavaknak: de a mozikép erről a gesztusról a szavak nélkül sokszor komikus, bámulása legjobb esetben is üres passzió. A póz marad, s a póz nem a legbecsesebb tétele egy nagy ember életszámlájának: kincses lényegéhez alig van több köze, mint a színész egyéniségéhez a festéknek, melyet arcára ken, hogy a lámpák fénye el ne halványítsa. Mire szükség lehetett az élet színpadának alattomos és mesterséges lámpái előtt, az értelmét veszti a halhatatlanság erős napfényében. Az a beállítás amiben Ady pózait és csakis pózait kapja ma egyre szeme elé a jámbor közönség, valósággal demoralizáló. A költő hagyatéka, a költő maga, a nagyszerű oeuvre eltűnik a pózok és frázisok mögött.

Ezek a szavak önkényt tolulnak a tollunk alá, mikor végre egy oly Ady-kiadvány [2] is hever az asztalunkon, mely nem csupán a géniusz toalett-titkait önti elénk, hanem a géniuszt magát szólaltatja meg, eddig ismeretlen műveiben, melyeket oly rég nélkülöztünk s melyek bizony többet mondanak Adyról mint öt úgynevezett életrajz s memoár. Teljesen egyetértünk Földessy Gyulával, a kötet érdemes kiadójával abban, hogy Ady termésének ez a betakarítatlan része nemcsak számban hanem értékben is jelentékeny. Tudjuk, hogy Halottak Élén kötet nem tartalmazza a háborús évek összes Ady verseit, melyek lapokban szétszórva megjelentek: mintegy felét azoknak a költő vagy a kiadó különböző meggondolások alapján kihagyta. E meggondolások nem lehettek tisztán esztétikai jellegűek: legalább némely kihagyást így nehéz benne megérteni. Igaz ugyan, hogy a Halottak Élén az anyag egyenletesebb s egészben véve értékesebb részét gyűjtötte magába: mégis maradtak a posztumus könyv számára oly darabok, melyek amannak is (és bármely verseskönyvnek) büszkeségei közé tartoznának. Ilyen pl. a Szent Lélek ünnepére, a Mindent hurcolva, a Csillag-lovas szekérből, Uj s uj lovat, Babits Mihály könyve, a Megcsúfolt Ember, az Utolsó hajók, s még tán több is. Ezek a versek (melyek közül a legutóbbi már a Halottak Élén megjelenése utáni időből való) és mások mint a Mi háborúnk, a Szent Lob, Uj Marquisk nyaktilója, A földi Kunyhóban, Szent Liber atyám, ugyanabban az érzelmi körben maradnak, melynek határairól és mélységéről már a 918-as kötet fogalmat adott. A béke és kultúra értékeinek hatalmas és mélyen rokonszenves siratása, olykor mégis a katasztrófa nagyszerűségére való eszmélés s feldobogás, nemzete bolondságának, becsapottságának keserű korholása, nemzetének és önmagának féltése, máskor dacos belenyugvás, együttrohanás a hős rohanással, atavisztikus harcérzés s az elbúvás, félrevonulás jogának és kötelességének tiszta tudata, az egyéni élet szerelmi harcai és boldogságai, azoknak joga és szépsége a nagy világharc hátterében: csupa természetes és vakmerő őszinteséggel feltárt ösztönök: Ady háborús lírájának point de repére-jei. És mindig inkább, amint az idő s a háború haladt, a végső kétségbeesés a gonosz és ostoba fajtán, az emberen.

Ez a pont az, ahol a posztumusz kötet, amint időben túlmegy a kilencszáztizennyolcadikin, úgy túlmegy rajta a hangulat keserűségében, a sivár kétségbeesés érzésének intenzitásában is. A Megcsúfolt Emberre gondolok, az Utolsó Hajókra, a Kiszakadt bús nótára, az utolsó esztendő verseire, melyek a Halottak Élén kötetet nem csupán pótlások gyanánt egészítik ki, hanem mintegy folytatással zárják le. Az utolsó e sorozatban az Üdvözlet a Győzőnek, a hazát féltő fájdalom e megható földadogása, utolsó meleg kibuggyanás az Adyban oly elnyomhatatlan és mindent áttörő faji érzés mélyeiből: ez a költő mikor már levette kezét az Emberről, még mindig nem tudja levenni kezét a Magyarról.

A két kötet így csak együtt teljes és együtt adja ki azt a nagyszerű szenzációt, amelynek talán nincs párja a világirodalomban: egy valóban nagy költő érzékenységének reagálását, egy valóban átélt világkatasztrófára.

E tartalmi fontossága mellett Ady hátrahagyott kötete különös és mellőzhetetlen érdekességgel bír a költő művészetének értői s művészi fejlődésének vizsgálói számára is. S a sajátságos az, hogy ebben a tekintetben legérdekesebbek talán éppen a kötet kevésbé tökéletes darabjai: azok a versek, melyeket a költő a maga szempontjából úgy lehet helyes kritikával mellőzött vagy engedett mellőzni, éltében megjelent gyűjteményének összeállításánál.

Mert a benső, mély formai és fejlődési probléma, mely Ady művészetének tanulmányát épp ebben a stádiumában oly izgatóvá teszi, épp ezeknek a nem egészen kialakult, nyersen maradt, kísérletszerű vagy homályos daraboknak létével és sokasodásával függ össze. Ady kétségkívül nemcsak hogy nem hanyatlott, de haláláig emelkedett költői magasságaiban, s e posztumusz kötet legszebb versei semmiben sem állnak a régi híres versek mögött. Mégis egyre több a kísérlet, a műhelyforgács, a kidobott vázlat, a homályos elnagyolás, a lankadt, unt fintor, - amilyen a Vér és Arany, az Illés Szekerén, a Szeretném ha szeretnének korában alig akad. Bizonyos, hogy a költő eljutott művészetének ahhoz a válságához, melyhez eljutni úgy látszik minden gazdag felsarjadással kivirágzott lírai élan lényegében van, melyhez a fiatalon indult lírikusok eljutnak a maguk egyéni fejlődésében is negyven éves korukig, ha belső tüzük el nem égeti őket addigra, s melyhez eljutnak egész lírai korszakok - a mi valóban gazdagnak mondható lírai nemzedékünk is eljutott odáig, s Adyban legelőször. Nem a mondani való kiapadása ez, Adyban legkevésbé - hisz éppen most tódulnak új és nagy mondani valói - inkább formai megunás: a lírai formák elhasználódnak és kiégnek a lélek folytonos feszültségének nagy hőfokában. Mennél nagyobb valamely lírikus, annál kevésbé képes folytatni s ismételni régi formáit, annál erősebben érzi az újnak szükségét, s ha ezt az újat saját alkata vagy az irodalmi moment meddősége folytán nem találhatja meg, elhallgat vagy az irodalom más mezőire fejlődik át. (Jaj akkor, ha mint Wordsworth, a terméketlen önismétlés kátyújába süllyed.)

Adynak ezt a korszakát a sok keresés és próbálás jellemzi. Még egyre-másra jönnek ki irónja alól a régi Ady-forma legnagyobb remekei, kiérten és megtisztultan: s a szomszéd versben már kísérletet kapunk, gyakran nyerset, abbahagyottat és elcsapottat, hogy alig ismerünk a klasszikus tökéletességig feljutott költőre. A klasszikus tökéletesség oly csúcs, melyen tovább nincs út: le kell szállni és újra kezdeni - vagy lebukni. Ady megpróbálja új, komplikált formákkal eliminálni a tökéletesség fenyegető unalmát, - külsőségekkel emelni és variálni ezt a tökéletességet, mint a Vér: ős áldozat c. versben (melynek formai érdekességét éppen Földessy egyik Ady-könyvében kifejtette). Hamar belátja, hogy nem ez az igazi lehetőség. Az igazi lehetőség csirája azokban a nyers, furcsa, látszólag hanyag unt és összecsapott, szavakban egyszerű s mégis gyakran egészen homályos, ügyetlen kifejezésként ható darabokban rejlik, melyek a teljesedés mértékével mérve e kötet leggyöngébb részét alkotják. Gyakran úgy hat ez, mint erőltetése valaminek, ami nem akar menni - mindenesetre a lírikus makacs és hősi kitartás, mely előbb-utóbb utat tört volna új ércerekhez és friss forrásokhoz.

Különösen a homályosság a tanulságos itt. Adyt gyakran mondták homályosnak régebben is, de ez (a dacos költő néhány pour épater írt alkotásától eltekintve) az értetlen ostobák vádja volt. A túlértség és újat keresés korszakai azonban mindig magukkal hozzák a homályosságot. A költő megveti és kerüli a kínálkozó, sima kifejezést, unja kifejteni s érthetően feltárni érzelmeit, unja régi formáit és eszközeit, melyek erre képesítenék, félszavakban és fintorokban beszél igazában csak a maga számára. Így támadnak olyan zavarthatású, sokszor szinte meg sem érthető versek mint a Még egyszer jönne, az Itthon az Urfi (melynek különben nagy szépségei vannak), Követelem a holnapot, Hogy kettesen vagyunk, a Némulás bosszúja, a Nem feleltem magamnak (tipikus példa) - és még több, másokban részletek, többnyire a befejezés, egy-egy homályos strófa szép versben (mint a Legoktalanabb Szerelem 4. Strófája). Így keletkeznek a nyelvi nyugtalanságok is, a kísérletező jelleg a szavakig hatol, s előállnak az oly szavak, mint már a Halottak Élén kötetben volt az ellovan, itt a zivar, csobolták, negéden, látt, vér rakonca, ingermetlen, borzonja (melyet nem tartok sajtóhibának), jobbad és szerűségek. Egészen mások ezek mint az Ady régi merészségei: azok teljesülések, ezek vágyak.

Mindez, ismétlem, nem jelenti az Ady költészetének hanyatlását: ezt a feltevést ugyanekkor már verseinek nagyszerűségei és gazdagságai hangosan megcáfolnák. Ellenkezőleg: ekkor ért a csúcsra s már próbálgatta lépéseit a túlsó völgy felé, hogy majd új csúcsot keressen. Hatalmas ereje nem akart megállni ott, ahol állt. Győzött volna-e - ha valamely csoda által élve marad - a kiteljesedett lírai korszak holtpontján, melyen líránk még ma, évekkel a halála után, sem jutott túl, - (amit a magyar lírai termés általános értékbeli, s legkülönb lírikusaink termésének számbeli megapadása éppúgy mutat, mint a fiatalok próbálgató expresszionizmusa) - s amelyhez ő talán rohanó lelkével előbb eljutott, mint kortársai? Ki tudna jósolni? Mindenesetre ez az utolsó Ady-kötet örökre tanulságos lesz annak számára, aki a lírai élan ritmusának törvényszerűségeit, a lírai fejlődés természetét és törvényeit kutatja.

*

Még néhány szót a kiadásról. Földessy érdemes és lelkiismeretes munkát végzett, mégis van néhány megjegyezni valónk. Az első a címre vonatkozik. Senkinek sincs joga, semmiféle meggondolás alapján, egy Ady-kötetnek címet adni. Az utolsó hajók! Egy verscím, Ady-cím? De mért éppen Az utolsó hajók? Mért nem a Mindent hurcolva? Éppen úgy lehetne. Egyik sem lehet. Mindegyik önkény, s a kiadó semmi esetre sincs jogosítva a saját bármily jelentéktelen ötletét is Ady köpönyege alatt lopni be a halhatatlanságba.

Másik megjegyzés a sajtóhibákról. Ady rossz korrektor volt, kéziratok nem álltak a kiadó rendelkezésére, a lapok szövegében kétségtelenül vannak sajtóhibák. Földessy nagyon helyesen óvatos volt, s csak három helyen eszközölt javítást. Ezek közül az egyik (a Minden az Életért c. versben) mindenesetre elfogadható, a másik kettő azonban meggondolandó. Az alap, amelyen Földessy az elbocsátanám-ot elbocsátnám-ra, s a kimondanám-ot kimondnám-ra igazítja, a szótagszám: de ezen az alapon éppen olyan joggal még legalább 10-15 változtatást lehetne a könyv szövegén tenni (így a Piros gyász ünnepén első szakának végsorában vagy a Szerelem és Ravatal 4. szakának végsorában, ahol mint helyett miként kínálkozik). Jobb lett volna a proponált javításokat csupán jegyzetben jelezni. Csodálom azonban, hogy Földessy nem veszi észre a következő helyeket:

1. A Piros Gyász Ünnepén c. vers 6. szakának 2. sorában is az értelem is s a szótagszám is egyszer helyett ezerszer-t kíván.

2. U. o. a 8. strófa 4. sorában értelem és szótagszám szerint sikoltsz helyett sikoltoz kell.

3. A Legoktalanabb Szerelem 4. szakának első szava (poétát) alkalmasint sajtóhiba. (Talán: Poétás!)

*

Be kellene még állítani ezt az utolsó kötetet Ady egész költészetének keretébe. Végezzék ezt mások, a teljes Ady-oeuvre méltatásának kapcsán, én itt csak figyelmeztetni akarom őket a motívumok visszatérésének szempontjára: ahogyan az Ünnep a Dombon utolsó előtti harmadik szakaszában visszatér a régi Ady-vers (Felszállott a páva) "vagy-vagy" motívuma, ahogyan e kötet némely verseiben (Éhes a föld, Uram segíts bennünket, Szép a szép, A jelen hajóján) valami pszichológiai makacssággal visszatér-visszatér a "be szép!" motívum, figyelmeztetni akarom arra, hogy e kötet első darabjában (Hogy délre jussunk) új balladás műfaj-velleitás jelenik meg, mely e kor Adyjánál egészen meglepő, s csak a leírt nyugtalansággal, mely a műfajokra is kiterjed, magyarázható, figyelmeztetni akarom végre a kuruc-műforma fejlődésére Adynál, mely egyre messzebb távolodik a külső és belső stílszerűségtől, s talán legjobban mutatja a régi Ady-formák lassú elhalását. (Bercsényi marsall huszárja). Apró adatok ezek Ady költészetének fejlődéséhez, melyeket talán irodalmunk későbbi, szintetikus látója fölhasználhat.

 

[2] 2 Ady: Az utolsó hajók, Athenaeum-kiadás.