Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 22. szám · / · Lila Ákác

Lila Ákác
II. Lengyel Menyhért

A regényt, - nem is tudom miért ilyen elkésve, - a nyáron olvastam először s ezt a magyar Education sentimentalet, az eltűnő ifjúságnak ezt a finom sóhaját az új magyar irodalom legjobb könyvei közé helyeztem. Nemcsak a lírai szólam elragadó benne, hanem leírásai, melyek a leggazdagabb élethűséget lehelik, transzparens szavai, jelzői, melyek valóban világítva jelzik azt, amire mutatni akarnak, cigarettafüstös levegője, a háború előtti Budapest tökéletes korrajzával s nyelve, melyet egy kitűnő író barátom állítása szerint még az iskolákban tanítani fognak, mint legpontosabb kottáját a budapesti nyelvjárásnak, mely épp oly jogon tarthat igényt a tudományos számbavételre, mint akár a mezőkövesdi, akár a szegedi dialektus. Mellesleg: Szép Ernő a legélesebb magyar nyelvet írja, amelyet még Hajdúböszörményből hozott magával, ez az alapja íróművészetének, ez kristályosodik verseiben, - de oly finom műszerrel dolgozik, mely a budapesti élet hangjait kísérteties hűséggel veszi fel s adja vissza, s a budapesti életről szóló Lila ákácot, - a regényt és a színdarabot is - éppen ez a hogy úgy mondjam, tősgyökeres pesti slang hozza oly közel hozzánk, hogy valószerűsége néha már szinte ijesztő. Nincs az a naturalista író, mint ez a költő, ami a részletek pontosságát s a megfigyelések kísérteties hűségét illeti. Vannak a könyvében leíró részletek, - a kaszinó éjjeli életére gondolok - melyek magyarázó például szolgálhatnának ahhoz, ahogyan a Goncourtok a pontos leírás művészetét tanították. De ahogyan a külső kép megrajzolására csupa jó szava és talált-jelzője van, melyik segítségével a színhelyet és a benne mozgó alakokat a legjobb rajzoló biztonságával teszi papírra, - épp oly remek magyarázója értéseknek, illanó gondolatoknak s alig megfogható hangulatoknak. Mintha nála a kifejezéseknek, - ami oly gyötrelmesen nehéz, - semmi akadálya nem volna, - mindent meg tud mondani, magától értetődő könnyedséggel, az ő tiszta, egyéni hangján. Az írni tudása káprázatos, - sokszor játszik is vele s cirádákkal terhel s futamokkal ékesít olyan mondanivalókat, melyek inkább az egyszerű kifejezést kívánnák.

A regény tehát elsőrangú írás, - s az az érdekes, hogy bár a színdarab úgynevezett meséje kicsit másféleképpen kanyarog, mégis a Lila ákác mint színdarab is éppen azt a hatást teszi, mint a regény - a hangulata ugyanaz. Ritka dolog pedig nagyon, hogy két annyira különböző kifejezési formában, mint amilyen a regény és a színdarab, a témát, s ami körülötte zeng, ugyanolyan intenzivitással tudja egy író elmondani. E jelenség magyarázata: a mély átélés, mely a megtörténtség és az őszinteség erejével árad felénk, úgy a könyvből, mint a színpadról, - és a megható szeretettel rajzolt női alak: Tóth Manci, aki egy kitűnő színésznő egészen kivételes ábrázolásában még talán közelebb hozza az alakot, mint ahogy az író könyvében megrajzolta. A színdarab fő erénye és egyúttal sikerének titka: ez a női alak. Hiszen a színdarabokat rendszerint "a szerep" viszi sikerre, az a matéria, amit az író a színésznek vagy színésznőnek ad, hogy általa művészetét gyakorolja. Sok ilyen híres szerepet ismerünk, melyek irodalmi szempontból gyakran nem is elsőrangúak, de a színész számára megbecsülhetetlenek. (Duse egyik híres szerepe Sudermann Magdája volt.) Itt azonban egy kicsit másképp áll a dolog.

Tóth Manci nemcsak szerep. Olyan, mint fiatalságunk valamelyik kedves regényének feledhetetlen alakja. Az író egészen közel hozza, a legjobb ismerősünkké avatja és sorsát teljes részletességgel tárja fel és pedig nemcsak azon a szűk kereten belül, melyről e színdarab szól, hanem sokkal távolabbi vonatkozásban, kis gyerekkorának emlékeivel és későbbi sorsának megjelölésével. A mi életünkbe zárt élet ez, melyet egész bensőségben végigérzünk. És ez élet-sors megéreztetése a Lila ákác legnagyobb kvalitása a regényben épp úgy, mint a színdarabban.

S szigorúan véve: ez a legfőbb, amit egy író adhat. Mert ez feledhetetlen és maradandó. Az érdekes mese, a bravúros helyzet idővel elfakul, emlékezetünkben épp úgy, mint a könyvben és a színpadon. Ami megmarad, az a szeretettel és élethűséggel rajzolt portrait. Tóth Mancit nem lehet elfelejteni.

És Ilosvay Rózsi különben is gondoskodik róla, hogy feledhetetlenné tegye. Itt megint azzal a ritka tüneménnyel állunk szembe, mikor egy színésznő nemcsak betölti a szerepet, hanem tökéletesen magáévá teszi az alakot, amit játszik, - még hozzá is ad - s ez a plusz a színész művészetének legtisztább, legbecsesebb eredménye. Ilosvay Rózsi a Lila ákácban olyan színpadi csoda, amihez messze földről érdemes idevándorolni. Lehetséges, hogy ebben a szerepben elérte tehetsége és kifejező képessége végső határait, valószínű, hogy más fajta, más stílusú dolgot megközelítőleg sem volna képes így eljátszani, de ha egész pályáján csak ez az egy tökéletes alkotása maradna is meg, - akkor is a legkedvesebb legigazibb, legjobb színésznőink sorában van a helye.