Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 22. szám

Nagy Péter: "Fábián és Sebestyén"

A városi fogadott ünnep és búcsúnap délutánján valóban farsangi hangulat fűtötte a z.-i irgalmas rendi székház refektóriumát. Ilyenkor hivatalos szokott lenni ide a népszerű és jótékony szerzet minden helybeli tisztelője, támogatója és barátja: notabilitások, honoráciorok, úri magánosok. Ültek vagy másfél százan a roskadásig rakott, palackgúlás, tortatornyos asztaloknál. A köszöntőző, adomázó, itt-ott dalolgató vendégek jókedve hagyományszerű versenyre kelt a tavaly ilyenkori animóval, hogy csakhamar túlcsapjon rajta. Akit városi, vármegyei vagy egyéb közhivatali pályáján az a kitüntető sors ért, hogy Fábián és Sebestyén napkor évről-évre lebecsülhette a maga jó félnapját a mizerikordiánusok vidám és dús asztalánál, az minden alkalommal bátran elmondhatta, hogy soha életében - még tavaly Fábiánkor sem evett-ivott végig ilyen pompás ebédet. Egy meggyökeresedett intézmény - mint ez az évenként ismétlődő lakoma is - szinte szervesen, rejtett erőforrásokból fejlődik folyton, egészen addig míg ez a végeláthatatlannak tetsző fejlődés maga elő nem idézi azt a katasztrófát, amit a világba tűnődő kontárság rendesen holmi takaros csirafoltoknak tulajdonít. Holott minden, amit egyszer elért a becsületes, logikusan záró végzet, megtette a dolgát ezen a földön és bevégzettsége nem tűri el a jelennek tudákos, vele bajlódó tréfáit.

A Fábián- ebédre hivatalosak, magától értődően, egytől-egyig a férfi rendből kerültek ki. Így hát a nyakalás annál fesztelenebbül folyt s a mulató parlament alsóházában - a fiatalság asztalainál - hahotára robbantó, boros-kocsonyás történetkék járták a városi szépek hámból kirúgásairól. A boros, szivaros férfihangok frenetikus egyvelege ki-kicsapott a szárnyas ajtókon is, ha egy-egy fehérköpenyes testvér vágtatott be rajtuk a talpas üvegtálakon felormózott fánkkal, kráflival vagy a fogyasztást aránytalanul rohamosan pótló pecsétes palackok garmadáival. Ez idén különös jókedvre kerekedtek a horvát urak, akik az eddiginél nagyobb számmal szerepeltek a meghivottak illusztris névsorán. Már a második infuzórium felhajtása közben halkan rákezdték sztereotip "Milka mojá"-jukat.

A rendi kórházban, ambulatóriumban is szünetelt a munka és a rendelés ezen a napon. A gyógyszertár - a városi kitűnőségek második kaszinója - zárva volt. A betegek dupla ebédet kaptak. A ház szegényeit minden jóval terített hosszú asztal vendégelte a kórházi fűtött folyosón. A fizetett ápolók, cselédek és ápolónők felöntöttek a garatra, - és csodálatosképpen soha, semelyik évben egyetlen beteg sem halt meg Fábián és Sebestyén napján. Úgy lehet, éppen ez a különös, immár biztosra vett körülmény volt az önfeledt jókedvnek egyik hagyományos oka ezen az ünnepen, amely évről-évre kedves és vidám bizonyítékát adta a két szent vértanú hathatós pártfogásának.

A székház és ispotály közé épült szép kis barokk-templomban ez alatt - kétszáz óriási gyertya fényében lángoló oltár magasán - egész nap a hívők imádására kitéve sugárzott az isteni kegyelmek mély rejtelmű forrása, az Oltáriszentség. A jámbor hívek valóságos búcsújárással tódultak a templomba, melynek főoltára előtt - két órai váltással - állandóan adorálva térdelt egy karinges, stólás misés pap, jobbján egy orvos vagy gyógyszerész-fráter, balján egy növendék vagy munkástestvér. A vidám szerzetesek kedvtől hangos ebédlőjükben sem feledkeztek meg egy pillanatra sem arról a minden testi vigalomnál nagyobb mennyei lakodalomról, amely ezen a szent és derült téli napon az ő szerény templomukat választotta ki az Istenért lángoló lelkek mulatása helyévé. Beosztásukhoz híven, a megfelelő óra ütésére - nyugodtan letették asztalkendőjüket, eldobták szivarjukat, lemondtak a tréfás história csattanójáról és jólesően hideg szenteltvizet fröcskölve homlokukra, felöltötték a sekrestyében karingüket, hogy fölváltsák társaikat a Szentség imádásában.

Lucidus testvér, a városszerte kedvelt fiatal orvos, szintén így járt el, mikor alkonyat felé rákerült a sor. Dörgő mély f-fel zárta le a "Milka mojá" kontráját, azután a viszontlátásig elbúcsúzva a pokuláló horvát uraktól, gyors léptekkel haladt a keresztfolyosón a templom felé. Útközben elfogta egy inas.

- Épp most keresték a tisztelendő doktor urat az ebédlőben - mondta. - Onnan ide küldtek a tisztelendő úr után. Vendégei vannak.

- No éppen jókor - felelte Lucidus úr, - és meg tudnád mondani, kik azok a vendégek?

Az inas hunyorított egyet és folyvást kémlelve a tisztelendő úr tekintetét, sokatmondó ábrázattal válaszolt:

- Kisasszonyok... hrm, hrm, - és előbb szemtelenül elvigyorogta, aztán megint komolyra fogta magát, - két kisasszony a városból... És azt is hallottam, hogy mikor beüzentek a refektóriumba csak így nevezték meg magukat: Fábián és Sebestyén... hrm, hrm... Tetszik gondolni, hogy lett erre kacagás odabenn az urak közt. Még a főtisztelendő házfőnök úr is úgy nevetett, majd megpukkadt... hrm... Fáb-hö-hö-hö...

- Eh, részeg vagy! - hirtelenkedett rá Lucidus úr és azt gondolta magában: Valami farsangi tréfa lesz. Járjunk a végére! Úgy is kelleténél többet ittam egy pohár borral!... Megkérem Damjánt, hogy menjen a templomba helyettem, én majd azután adorálok...

De eközben szinte önkéntelenül, minden érthető ok nélkül - kényelmetlen sejtelmei támadtak. Vagy hogy a kissé becsípett ember bizonytalanságából eredtek?

Visszasietett az ebédlőbe, megállapodott Damjánnal az imaórák átcserélésére s aztán ment ki - a már csaknem egészen besötétedett utcai folyosóra.

Ezt egyetlen verőlámpa világította meg a kanyarodó szögletéből, ahol Szent Sebestyén vitéz és vértanú régi, törött-kopott márványszobra állt. Hideg, kemény, kékeres húsából tüskéllettek a beleékelt rozsdás vasnyilak. Arcára rátorzult a pingált fájdalom. Sebzett tagjaiból buzgott ki a vérveres festék.

Lucidus vendégei egymást karonfogva sétálgattak, vártak rá. Csakugyan fiatal és - ruhájukról ítélve - ismerős hölgyek voltak. Lucidus úr megigazította övét, hozzájuk sietett, udvariasan üdvözölte és fölvezette őket szobájába.

*

Négy álló órát adorált aznap fráter Damján. A negyedik óra végén beüzent, hogy küldjenek Lucidusért vagy váltsa föl másvalaki. Jácint testvér jött ki a helyébe. Kezdetét vette az ünnepélyes áldás és szentségbetétel.

Damján úr kíváncsian rohant a refektóriumba, megtudni, hogy mi lelhette Lucidust. Itt azt mondták, hogy leküldtek Lucidushoz, ajtaja belül zárva van vagy, hogy elment hazulról s magával vitte a kulcsot - talán beteghez hívták hirtelen, - a kopogásra, sőt dörömbölésre semmi választ nem kaptak.

Damján nem hagyta ennyiben a dolgot. Nem volt rest, fölment az emeleti folyosóra, maga is próbát tett a titokzatos ajtóval, aztán sorra kérdezte az ott lakó inasokat, - akik a nagy gőzben nyitott ajtónál fogyasztották a Fábián és Sebestyén nap szilárd és folyékony maradékait, - váltig firtatta tőlük, nem látták-e Lucidus úrtól eltávozni két hölgyet vagy nem ment-e el ő maga hazulról? A szolgák egyértelműen azt felelték, hogy érkezni ugyan látták a vendégeket, de elmenni nem. Lucidus úr sem hagyta el azóta szobáját, hogy betessékelte őket ajtaján. Damján testvér erre leszaladt a portáshoz, aki határozottan állította, hogy a két fiatal hölgynek még most is idebenn kell lennie a házban.

Damján visszatért a refektóriumba, ahol már oszladoztak, elköszöntek vagy a Szent János áldását itták a vendégek. Furcsa közléseivel általános zavart és hol gonoszkodó, hol megbotránkozó, hol meg aggodalmas suttogást keltett a rendtársak között. Az öreg házfőnök fülébe is eljutott a dolog. A tudós és igénytelen Manszvét úr erre fölkelt az asztalfőről, magához intett néhány idősebb rendtagot és erélyes hangon jelentette ki:

- Ha addig nem tisztázódik az ügy, pontban hét órakor felnyittatom vagy ha kell, feltöretem Lucidus ajtaját. Ez ugyan csak székház, nem klastrom, de mégsem járja, hogy a késő esti órákban, - méghozzá zárt ajtók mögött, - nőket fogadjanak szerzetesek... Az ebédlői óra szerint még tíz percet várhatunk.

Damján a kaszinózó fiatalok közé vegyült. Ezek kevésbé tragikusan fogták föl az esetet. Tréfásan célozgattak Lucidus közismert "széplelkű ismerőseinek" egyikére-másikára. Nem egy szó esett a városszerte híres szép Krizmánics Máráról is, egy gazdag mészáros mester elevenkényes lányáról, akinek nagydiák bátyja, a lump Jován, bizalmasan kezeltette magát házuk gyakori vendégével, Lucidus doktorral, ha olykor holmi balesetek érték.

- Hát hiszen nincs abban semmi, ha egyszer ketten jöttek a kisasszonykák, - bökte ki egy frissen végzett növendék, aki erősen gravitált a világ felé és tágabbra eresztette derekán a szíjat.

- De csakugyan a Krizmánics Márá van Lucidusnál? - kérdezte egy másik.

- Hát ki lehet? - felelték egyszerre ketten.

- Én megismertem a bóbitás, hajnal piros sapkájáról, amikor kikukkantottam, - vágott közbe Szevér, aki eddig fölváltva élt egy-két évet a világban s aztán megint három esztendőt a rendben. Most, valami harmadszor, újra a rend volt a soron.

- Hanem a másik - ugyan ki lehetett? Azt nem ismeritek? - érdeklődött Damján.

- Az is olyan Krizmánics szabású toalettben illegett - mondta a változatosság barátja. - szakasztott olyan állása volt neki, mintha csak a Márá másik kosztümje lett volna... És annál pikánsabban festett benne, mert majdnem egy fejjel látszott magasabbnak Máránál. Sajnos, a térdkalácsáról nem ismerhettem meg, a képes felét viszont sál takarta el, azt hiába tanulmányoztam.

- Szevér bácsi - szólt most a növendék, - te megfordultál Krizmánicséknál. Mondd csak: ki az a fiatal, nyálas képű kadét, aki egy pár hét óta mindig együtt lóg a Márával -? A jégen is - de mit meg nem engednek maguknak? Tiszta botrány...

- Az öcsém, jégre fogja vinni a csába leánykát - felelte fölemelt orral a mindentudó Szevér patikus. - Most ott tanyázik náluk, szabadságon van - s mint egykori iskolatárs, a Krizmánics Jován vendége. Különben jó vágású, vad bosnyák fiú, Uzbegovics Ferid - jelentem alássan. Jó pipa ez a kettő, annyit mondhatok. Szegény kis lány! Hamar kitanulja a hátralevőt...

*

A refektórium nagy órája hetet ütött. A házfőnök egy páter kíséretében elhagyta az ebédlőt, de előbb akként rendelkezett, hogy mindenki maradjon veszteg. Nem kívánt tanukat az esetleges botrányhoz.

Komoran, szinte vonakodó léptekkel haladt fölfelé a lépcsőn. A jámbor páter megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ő - ha egyfelől vidor, társaságkedvelő embernek, másrészt jó szerzetesnek is ismeri Lucidust. Nem tehet föl róla rosszat. Bizonyára egyszerűen eltávozott vagy elkísérte a hölgyeket, magával vitte kulcsát s még nem jött vissza. Hiszen félrelépésre ezer alkalom van a klastromon kívül is. Az inasok bemondására alapított puszta föltevés pedig ellenkezik magával a józan ésszel...

- majd meglátjuk, - felelte a házfőnök, amint Lucidus ajtaja elé értek.

Megnyomta a kilincset és többször erélyesen kopogott az ajtón. Semmi nesz.

Aztán előparancsolta az inast a másik kulccsal:

- Nyisd ki Lucidus úr ajtaját!

A legény a zárba dugta a kulcsot.

- Belülről benne van a kulcs, - felelte és ötölt-hatolt.

- Próbáld kilökni! - parancsolta a házfőnök.

Az inas hozzáfogott s addig mesterkedett, míg sikerült neki. A külső ajtó kinyílt.

- Most eredj hátrább, - rendelkezett Manszvét úr s odahajolt a belső ajtóhoz...

A hétórai harangszó elhangzott a város tornyain. Pillanatnyi csend követte a beverődő bongást, aztán az irgalmasok tornyában megcsendült a lélekharang.

Valaki haldoklott az ispotályban. Ez még nem történt meg Fábián és Sebestyén napján.

A házfőnök - miután meggyőződött arról, hogy a belső ajtó is belülről van zárva, ismételten, erősen kopogott, majd dörömbölni kezdett rajta. Semmi válasz, de nesz, - az hallatszott. Valaki tett-vett a szobában, aztán mintha valaki az ajtónak jött volna.

- Jöjj ide, nyisd ki! - parancsolta a házfőnök az inasnak.

A belső kulcs keresztben állt.

- Ne erőlködjél vele - mondta Manszvét úr és fülébe súgta a legénynek: - hozz feszítővasat!

Maga pedig elfordult az ajtótól, de észrevette, hogy odabenn villámgyorsan kihúzták a belső kulcsot és egy vasdarabot dugtak a kulcslyukba.

Megint fülelt.

Most kicsapódott az ablak odabent, majd meg valami bútort toltak az ajtó elé. Mintha ketten mozogtak volna, sebbel-lobbal dolgoztak a szoba hátterében. Közönkint ropogás hallatszott ki, mintha tűz ropogna. Csakugyan az lehetett, mert már füstszag szivárgott ki az ajtósarkokon.

Két inas jött - baltával, feszítőszerszámmal.

Ugyanekkor a lépcső felől rohanva megjelent Damján és nyomában több szerzetes.

- Meggyilkolták Lucidust! - kiáltotta messziről. - Megfojtották. Most dobták ki holttestét az ablakon. Összeroncsolva, gyalázatosan össze-vissza szurkálva, egészen meztelenül hever az utcán...

- Ég a ház! - ordította ugyanebben a pillanatban egy rekedt hang, Szevéré, aki egész kövérségét alig lihegve cipelte föl a lépcsőn.

- Mindegy. Törjétek föl az ajtót! - parancsolta a házfőnök az inasoknak.

A vassal nem boldogultak, a baltákra került a sor. Közben fejszét is hoztak. Csapás-csapásra vágta be az ajtót. Tódult ki rajta a fojtó füst. Egyszerre - lövés dördült el odabenn, detonációja megzörrentette a folyosó ablakait és kétszeres erővel verődött vissza a tömör falakról. Egy második lövés - ez kifelé szólt. Szevér fráter véres mellel terült el a folyosó kövén.

- Vizet, vödröket! - Parancsolta a házfőnök a szolgáknak, akik ezalatt a szerzetesek nagy részével együtt a folyosóra csődültek. - Egészen bevágni az ajtót! Szekrényt toltak elébe: azt is!

Aztán odakiáltotta a provizornak:

- Rohanjon és intézkedjék: tűzoltókat, rendőrséget! Nekem itt kell maradnom.

Lángolt az ajtófélfa, a nehéz szekrény teteje is tüzet fogott, az ajtó hasadékain kicsapott a láng.

Szevért elvitték, nem volt benne élet,

Az ajtó egészen beszakadt, a szekrényt nagy erővel feldöntötték, - belülről is tartotta valaki az utolsó pillanatig. Két inas a torlaszon át a szobába mászott, miután egy-két kanna vizet döntöttek a sustorgó lángokba.

A szobából ekkor - félrelökve a behatolókat, egy irgalmas rendű szerzetes ugrott ki.

- Lucidus! - kiáltották többen. - Él! Mégis él! Mi történt?

A mizerikordiánus félreosonva el akart vegyülni a többi között.

Elég sötét volt a folyosón eddig, s épp az imént hoztak a szolgák még néhány lámpát.

Körülfogták a holtnak hitt Lucidust. Ez csakugyan halott volt, - mert az a reverendás alak ott köztük nem hasonlított Lucidusra: ez a hírhedt Krizmánics Jován volt, s most már el is árulta magát, - verekedett, menekülni akart, de megbotlott a talárban, s egy pillanat művén lefogták. Vállából ömlött a vér.

Odabent a szobában ezalatt egy inas is megsebesült. Mikor ide berontottak, a fojtó füstön keresztül egyszerre csak megláttak az ablaknál egy női ruhába öltözött, födetlen fejű fiút, - inkább fiút, mint fiatalembert, akinek kezéből a lövésre kész revolver, a másikból véres bajonett fenyegette őket.

Ez Uzbegovics Ferid volt.

Nekitámadtak. A bosnyák lőtt, az egyik szolga elterült. Erre vagy tizen rohantak még a szobába, szolgák, szerzetesek, ápolók vegyest. Ki vödrökkel, hogy a tüzet oltsa, ki fejszével, vasrúddal, husánggal - verekedni készen.

A tüzet hamarosan el is fojtották, már az ablak felöli részen is megtette a magáét az odazúdított víz. Füst, gőz, embertömeg gomolygott a szobában, feldőltek székek, asztalok, ripityánként összetört az üvegholmi. Fülsiketítő, vad, összevissza ordítozás hallatszott ki. De azért hellyel-közzel világosan látni lehetett, mi megy végbe odabenn.

A házfőnök nem bírta tovább, a folyosó végébe ment és kezével elfödte az arcát.

A mohamedán - tíz ember ellen - ádázul védekezett. Háttal az ablaknak támaszkodva állt, megvetette lábát egy feldöntött asztalon. Némán, sötét arccal meredt mindenkire, aki hozzá közelített. Összeszorított fogsorai - mikor lélegzetet vett - mint valami fiatal fenevad fogai vicsorogtak támadóira, villogó bajonettjénél s majd erre, majd arra szegezett pisztolyánál is félelmesebben. Látszott rajta, hogy halálra szánta magát, de ingyen nem adja életét.

Hadonászni eleget hadonásztak feléje, hozzáférni azonban mégsem tudtak. Végre eszébe jutott valakinek, hogy a bosnyák revolverében talán nincs is több golyó, s ezért nem lő. Ez az ember - közelébe merészkedett egy vasrúddal, kiütötte a fiú kezéből a bajonettet.

Ekkor kivont kardok villantak meg a tülekedő csoport hátterében. Egy csomó rendőr nyomult a szobába.

A bosnyák a földre akart hajolni bajonettjéért. Valaki fejbe kólintotta egy husánggal. Lerogyott, de azonnal talpra szökött megint s a hegyébe rontó tömeg közé lőtt. Megsebesített egy rendőrt.

A rendőrök nem tüzeltek vissza. Élve akarták elfogni. Kiszorították a tolongókat a szobából és valami négyen-öten egyszerre nekimentek Uzbegovicsnak. Ez hirtelen megfordult. Hozzákaptak: azt hitték, ki akarja vetni magát az ablakon, de eszük nélkül eleresztették mindjárt. Mert a vad, kétségbeesett kölyök a szájába lőtt és véres, halálba borult fejjel, vonagló rugódozással vágódott a rendőrök lába elé. Ezek körülfogták, lehajoltak hozzá, lábra ráncigálták, látták, hogy kiszenvedett. Fején, száján ömlött a vér, vad, riadt, fekete szeme nyitva maradt, szoknyája - a dulakodásban - letépve róla, a női bugyogó s a szürke harisnya vérfoltokkal beszennyezve.

Fogták, kivitték s egyelőre lefektették a folyosóra, oda, ahol Krizmánics Jován két rendőr között megkötözve állt. Ez, mikor meglátta társát, őrjöngeni kezdett, össze akarta taposni, alig tudták elvonszolni tőle.

A rendőrök parancsnoka kihallgatott mindenkit, akitől felvilágosítást várhatott az esettel kapcsolatban. Aztán szemlét tartott s végül lezárta a szobát, ajtaja előtt pedig őrt hagyott a folyosón. A sebesültek már a kórházban feküdtek, Krizmánics Jovánt is ott kötözték be. Ájultan vitték ki a fegyenckocsira. Utóbb megjöttek a morgue emberei s elszállították a hullákat. Még az est folyamán kiszállt a helyszínén egy vizsgálóbíró és a királyi ügyész. Lepecsételték Lucidus szobája ajtaját. Késő éjszakáig dolgoztak a jegyzőkönyvön az üres, hideg refektóriumban.

*

A vizsgálat, a vád, a tanúkihallgatás, az eljárás a szokott módon folyt le. Krizmánics Jován ellentmondó vallomásokba keveredett s végre is kitörte nyakát abban, amiben a mentségét kereste. Úgy, hogy védőjének még az előre meg nem fontolt gyilkossági szándékot sem sikerült megállapítania. Arról pedig már az első tárgyalás után sem lehetett szó, hogy akként tüntessék fel a dolgot, mintha a bosnyák lett volna Lucidus doktor gyilkosa - bosszúból, vagy féltékenységből - és Krizmánics éppen meg akarta volna akadályozni a tett elkövetését. Mert a főtanúk egyike - Krizmánics nővére - igenis akart vallani, - csakhogy nem a bátyja javára.

Ha volt olyan érdekessége ennek a bűnpernek, amely nem csupán a szenzációéhséget, hanem a mélyebb, nemesebb természetű, igazi emberi kíváncsiságot is kielégítette, akkor ez azon a tárgyaláson tetszett meg leginkább, ahol a szép, talpig mély gyászba öltözött Krizmánics leány először tett tanúságot a testvére ellen.

Ahogy fölvetette fátyolát és két sugaras, könnytelen, sötétkék szemével, - keserű, jeges irónia futó mosolyával az ajkán - odafordult, ahonnan a kérdéseket intézték hozzá, - a hallgatóságon, az esküdteken, de még a törvény urain is végigremegett egy különös, a közönséges világtól idegen érzés. Tragikusan nyilalló, lelket rázó megérzése annak, hogy itt most olyan valaki beszél, akinek vérét fagyásig kihűtötte, színjátszó emberi arcát a márvány síron túli fényébe ridegítette egy embertelen fájdalmú, szörnyű pillanat, amely után többé nem következett, nem következhetik semmi, amely az egész jövőt - minden szenvedélyével, vágyával, érdekével, földhöz, boldoguláshoz fűző emberi kapcsával együtt egy örök, kérlelhetetlen múlttá jegesedett, sorstalan jelen koratéli hantja alá temette. - Egyetlen érdeke, a bátor, drága halott becsülete - annyira nem volt földi érdek már, hogy miatta egy odavető, közönyös taglejtéssel a semmibe dobta a saját női becsületét is.

Nincs törvény, amely ezt kívánta volna tőle. De az, akit elért az igazságos igazságtalan végzet, a törvények törvénye, - fitymálja az emberi törvényeknek még kedvezéseit, menedéknyújtó kibúvóit is. Röviden, szikkasztó szárazan beszélt, szenvtelen hangon, amely nem a szív verésére, nem is az agy vérjátékára rezonál, hanem - életet, poklot, üdvösséget meghaladó, halál hideg szférákból zendül elő. Ezt mondta:

- Nem a családom szégyenéért s magam miatt viselek örökös gyászt, esküdt urak, - sem azt nem gyászolom előre, aki ezt a szerencsétlenséget hozta ránk, a bátyámat. Rám nézve közömbös az, hogy kikerüli-e a törvény kezét vagy elvérzik-e alatta. Tehetek-e arról, hogy a testvérem? Még ha gyűlölném is, akkor sem volna már, amiért gyűlöljem. Több fájdalmat sem gyalázatos életével, sem ehhez méltó, megérdemelt halálával nem okozhat már se nekem, se szüleimnek. A rá váró sors felől én teljesen, előre megnyugszom az önök ítéletében... De az enyéim akarata ellenére is - jogosan viselem-e a gyászt azért, akit, rajtam kívül, mindmáig mindenki épp oly bűnösnek, talán még bűnösebbnek tart ebben az alávaló gyilkosságban, mint elvetemült bátyámat -? Ez az ember - az anyakönyv betűje szerint - sajnos, a testvérem. Önöket, a bíráit, most első sorban az érdekli, vajon ő, aki él és bűnhődésre vár, milyen mértékben tettes egy olyan gyilkosságban, amelyért a halott nem bűnhődhetik többé s ha élne, - nem is bűnhődnék... Uzbegovics Ferid - nehezen mondom ki ezt a nevet - Uzbegovics fiatalabb volt nálam, sohasem lehetett volna a férjem, ha csak el nem rabol, - mert szüleim mást szemeltek ki számomra, - s ő katona volt, szinte vagyontalan, török hitű. Gyermekkorunk óta szerettük egymást és később - legutóbb mindent megengedtünk magunknak, ami a törvény szerint csak hitvesek között lehetséges. A szeretőm volt, szeretője voltam, sohase lehettem volna más. Uzbegovics ki nem állhatta bátyámat, csak miattam barátkozott vele, hogy segítségével utunkat egyengethessük. Itt-ott pénzelte Jovánt, aki sok pénzt eldorbézolt és hazulról sem tudott eleget se kicsikarni, se lopni. Verekedésekben, botránycsinálásban nem egyszer vele tartott, hogy kedvébe járjon. Jován gyáva volt, Ferid akárhányszor kivágta őt a bajokból... Most farsangkor szabadságra jött ide Ferid. Árva fiú volt, a rokonai otthon nem sokat törődtek vele. Beteges volt, a katonai iskolában tornázás közben lezuhant és sokáig megsínylette a rázkódást. Lábadozóban szabadságolták, - hozzánk szállt, kosztosunk volt már kis diák korában is... Hozott pénzt bőven. Jován dőzsölhetett. Mikor a pénzük elfogyott, Jován sikkasztott a diákkasszából, amelynek pénztárosává választották... Nem tudta sehogy sem pótolni. Ekkor Lucidus doktorra vetette ki a szemét, aki elég gyakran megfordult nálunk és - amúgy szeleburdiságból - udvarolgatott nekem. Kapott is tőle kisebb kölcsönöket, de ezt megint elverték... A téli szemeszter végén el kellett számolni a diákkassza pénzével. Lucidusnak megvallotta, hogyan áll, s akkora összeget kért tőle, amekkorával a doktor álmában sem rendelkezett. A kísérlet meghiúsult. Most Jován cselhez folyamodott. Feridnek azt mondta, tartson vele: Fábián és Sebestyén napkor megtréfálják Lucidus doktort. Uzbegovics tudta, miről van szó, azt is megtudta tőlem, hogy Jován - mikor Lucidus az újabb kölcsönkérésre fügét mutatott neki, velem kapcsolatban egy gyalázatos ajánlatot tett a doktornak. Miért ne mondjam el? Felkínálta, hogy - ha megkaphatja a kívánt összeget, minden módon a kezére játszik engemet a szerelmes természetű fiatal orvosnak. Úgyis mindegy már... Ferid felbőszült erre, azonnal el akart bánni a bátyámmal. Én lecsitítottam s figyelmeztettem arra, hogy jobb szolgálatot tesz nekem, ha színleg vele tart és úgy keresztezi a tervet, amelyről Jován még Lucidus visszautasítására sem tett le. Jovánnak az volt az utolsó szava Lucidushoz, hogy vigyázzon, mert meglehet, egy szép napon - gondos csomagolásban - előbb kapja kézhez a kínált árút, mint gondolná. S ha meglátja, annyira beleszeret, hogy a pokolból is előteremti az érte járó pénzt... Már most azt a tervet eszelte ki, hogy a búcsúnapon meglepik Lucidust, mint hívatlan vendégek, - és pedig azzal a látszattal, mintha én látogatnék el hozzá egy barátnőmmel... Én azt gondoltam, abban fogják meg a rókát, amiben áskálódik. Kölcsön adtam a ruháimat, bíztam Feridben. Ennek azt mondta Jován, hogy egy kis ráijesztés lesz az egész... Majd ha Lucidus észreveszi, miféle kisasszonyok tisztelegnek nála, - a szobában, a szoknyájuk alól hirtelen előrántják a fegyvereket, s akkor elválik, vajon Lucidusnak csakugyan nincs-e kölcsönadni való pénze. Ha igazán nincs, nevetnek egyet a jó Luciduson, s odavágják neki, hogy csak rabló-maskarát játszottak az imént. Mindezt így - Ferid mondta el nekem, Jován csak ártalmatlan farsangi tréfa alakjában közölte velem a dolgot, hogy oda adjam a ruháimat, - a fegyverekről hallgatott... Egy egész éjszakán, míg együtt voltunk, azon tünődtünk Uzbegoviccsal, vajon nem volna-e jobb teljesen elejét venni a csínynek, magára hagyni Jovánt, elzárni előle a ruháimat? Ismertem a bátyámat, tartottam attól, hogy nem csak az a szándéka, amit Feridnek elárult, hanem tovább megy... s éppen azért van szüksége Feridre, - bele akarja rántani valami igazi szörnyűségbe, tettlegességbe vagy rablásba, hogy aztán - ha félresül a dolog, - kénytelenségből a segítsége, védője legyen. Uzbegovics azon a véleményen tartott ki, hogy az egész nem ilyen veszedelmes. Jován gyáva, addig mégsem megy el, ameddig én gondolom... S még ha ez meg is történnék, ott van ő - Uzbegovics, majd megakadályoz mindent, ha kell, szembeszáll Jovánnal és megvédi a doktort. Már csak ezért is vele kell mennie, s erről is - mindenesetre jó a töltött fegyver. Afelől nyugodt lehetek - bíztatott, - hogy csak ő tud a fegyverrel bánni alkalom adtán, nem a hetvenkedő Jován... Ezért az én rémlátomásomért pedig igazán kár volna bele nem menni a jó tréfába, amely úgy sem akkor sül el, ahogyan a bátyám akarja. Hagyjuk - mondta, - hadd kísérelje meg Jován a végsőt, hogy ennek meghiúsultával aztán végképp szégyent valljon és kénytelen legyen sikkasztását beismerve, utoljára is apámhoz fordulni azért a pénzért, amit semmi más módon nem tud előteremteni. Legalább Lucidus doktornak is békét hagy a jövőben, velem sem szemtelenkedik többé és szüleimnek is több hatalmuk lesz rajta egy ideig, ha megszégyenül előttük és kezükbe kerül az üstöke... Amúgy pedig, ha most ezt az alkalmat elszalasztjuk, ha nem engedjük mindenestől lépre menni Jovánt, ha elárulom szüleinknek, hogy sikkasztott: akkor, azt gondoltam, ki tudja, mit eszel ki a kettőnk vesztére s mindnyájunk kárára, - és jaj nekünk, Feridnek meg nekem, - hiszen Jován tudta minden dolgunkat és sokszor maga is közreműködött abban, hogy zavartalanul lehessünk együtt. A bosszújától - már csak Ferid miatt is - jobban tartottam, mint mindentől a világon - kedvesem elvesztését kivéve. Apám megölt volna, ha értésére adják, hogy vendégünkkel, az Uzbegovics fiúval - házaséletet élek... Így fordult vesztünkre, az amit - mindig csak magunkra, titkolt szerelmünkre gondolva - jónak láttunk, ilyen szándékkal ment el tőlem Uzbegovics Ferid, hogy kivegye a maga másképp gondolt részét a bátyám Fábián napi csínyjéből, esküdt urak. Ha bírnék hinni Istenben, megesküdnék erre - meg is esküszöm, ha kell, de csak úgy, hogy arra a sírra gondolok ott a temető árkában, annak a becsületes hitetlennek a sírjára, akinek nem jutott hely a keresztények között, pedig csakis egy bűne volt: az, hogy jobban szeretett engem apámnál, anyámnál, az Istenemnél... Erre a sírra esküszöm önöknek, hogy igaz amit vallok. Ne legyen feltámadása annak a sírnak, ha az én szeretőm rabló volt, vagy gyilkos, vagy gonosztevő, vagy csak rossz szándékú ember is! Az ő, talán jobb Istenére is esküszöm, - hogy amit mondtam, azt oly bizonyosan tudom, mint azt, hogy boldogtalan - anyám szégyene, a világ gyalázata vagyok, - nem akaratom és hibám nélkül, de mégis csak azért, mert vagy nincs a keresztényeknek Istenük vagy gonoszabb az ördögnél. Esküszöm hát, ha akarják, magára erre az ördögre is, hogy semmit sem hallgattam el abból, amit tudok, nem szépítettem el semmit azon, amin megborzadnék, ha veszteségem érzésén kívül laknék még érzés bennem... -

Krizmánics Márá leült. Könnytelen, büszke arcára borította fátyolát, utóbb pedig közönyös, bátor hangon felelgetett a kérdésekre, amint folytatták a tárgyalást.

Az elvetemült Jovánt kötélhalálra ítélték. Mikor szeme elé tartották a corpus delictiket, mikor a vizsgálat bizonyítékainak lavinája rázúdult a fejére, végül is beismert annyit, amennyit a pillanatnyi gyöngeség, a halálfélelmes megtörtség kigyóntatott belőle. S ez untig elég volt arra, hogy semmiféle agyafúrt hazudozás többé ne változtasson a sorsán.

Maga a rejtélyes gyilkosság - a megállapítás szerint - körülbelül így mehetett végbe... Föltéve, hogy Uzbegovics mindvégig jóhiszemű szereplője volt a kissé erős farsangi tréfának, - valószínűleg dulakodás támadt Lucidus szobájában, mikor Krizmánics fenyegetéssel nem tudta kicsalni a doktor pénzét s talán merénylő szándékkal rá is fogta a bajonetot, vagy esetleg meg is szúrta vele. Már most Feriddel viaskodhattak, mindenesetre a bosnyák kerekedhetett felül, gúzsba kötötte Krizmánicsot a szerzetes szíjával s a magukkal hozott kötélvég segítségével. Erre - várt, bizonyára hallgatózott, leste az alkalmas pillanatot, míg elcsendesül a folyosó, hogy elosonhasson, ne kompromittálja magát túlságosan. Az is lehet, hogy a kedvese bátyját is magával akarta hurcolni, s tudta, hogy ez nem sikerülhet újabb tülekedés nélkül. Vagy talán Lucidust ápolta, aki az első bajonettszúrástól is mindjárt veszélyesen megsebesülhetett. Ha pedig nem, akkor bizonyára ők ketten tanakodtak, mitévők legyenek Jovánnal, hogy elkerüljék a botrányt, - s ezalatt elvesztegették az időt... A szomszéd szobákban senki sem volt otthon, kettős ajtó volt Lucidus szobáján, az inasok a maguk folyosóvégi tanyáján hangosan mulattak, nem is gyanakodhattak semmire. Így a dulakodás lármáját nem hallhatta meg senki. Úgy is elképzelhető, hogy Lucidus rögtön belehalt az első sebébe, a katona pedig, mikor legyűrte Jovánt, pecket dugott ennek a szájába. Össze gyűrött, véres, piszkos zsebkendő és fehérneműdarab egész csomó hevert a szoba padlóján... Ezzel ellenkezően lehetséges az, hogy egyáltalán csakis a látogatás vége felé bátorodott rá Jován a fegyveres csínyre, - addig mulattak, iddogáltak a szobában. Lucidus likőrös palackjait talán ők ürítették ki egytől egyig. S így kellő magyarázata volt annak is, mi történt a szobában oly hosszú ideig a gyilkosságon kívül.

Egyébként erre nézve szinte számtalan kombináció áll rendelkezésre. Kevésbé kérdéses az, hogy mi ment végbe azután, amikor először megzörgették az ajtót. De hogy azon a módon ment-e végbe, ahogyan ezt a vizsgálat alapján kikövetkeztették, ahhoz bizony kétség fér. Valószerű föltevés az, hogy a bosnyák, mint afféle csapdába került fiatal vad - hiszen igazán csak egy erősebb növésű kamasz volt még Uzbegovics - a később ismétlődő sok zörgésre, dörömbölésre teljesen elvesztette a fejét, - akármilyen állapotban volt is, bármily kevés része lehetett is abban, ami erőszakosság odabenn történt. A felelősség érzése, becsület-kényessége viszont - korához és gondolkozása fejletlenségéhez képest - mértéktelenül erős, éles volt. Erről a múltjából, katonai elöljáróságától szerzett értesülések eléggé bizonykodtak... Elgondolható tehát, hogy a leglehetetlenebb módon akart menekülni, mikor látta, hogy az ajtón át nem osonhat el észrevétlenül. Feloldotta Krizmánics kötelékeit s az emeleti ablakból a besötétedett utcára készült leereszkedni. Talán éppen eközben történt meg az, hogy Krizmánics megölte Lucidus doktort vagy ha már halott volt, oly gyalázatosan összeszurkálta és kivetette az ablakon. A bosnyákra akarhatott áthárítani minden gyanút, hogy maga annál biztosabb úton menekülhessen - a Lucidus reverendájában.

Bajos megállapítani azt is, melyikük gyújtotta ki a tüzet a szobában. Mert mindkettőjüknek egyaránt érdekében állt, hogy lehetően nagy zavart idézve elő oldjon kereket. A pisztolygolyót a vállába biztosan ekkor kapta Krizmánics - baráti emlékül hévvel szeretett, természetes sógorjától, - hogy ne fusson messzire.

Érdekesebb volna eldönteni, hogy mikor már rájuk törték a szoba ajtaját és előbb a szolganépség, utóbb a rendőri készültség benyomult a szobába, - vajon miért védekezett Uzbegovics oly halálra szántan? Miért hallgatott, mint aki bűnös, miért nem igyekezett pár rövid szóval legalább elterelni magáról a hamis látszatot, hogy aztán - mint a rendőrség foglya - végképp tisztázza magát, ha csakugyan ártatlan volt a gyilkosságban? Miért akart bűnösebbnek látszani, semmint volt? Miért nem akarta élve megadni magát, holott így - elkeseredett védekezésével s aztán öngyilkosságával, végképp azt a látszatot keltette, mintha ő lett volna Lucidus orvos gyilkosa?

Merő kérdések. Itt megállt a vizsgálóbíró esze. Nem ismerte sem a bosnyák lélek rejtélyeit, sem a regényéletet élő, naiv, tiszta szív eszeveszett önfeláldozásait akkor, ha a boldogság mély szava dobog benne, - még kevésbé ugyanennek a szívnek bolond, öngyilkos elkeseredését olyankor, ha minden reménye rajta állt a felborult egyetlen kockán... A bíróság - vizsgálat közben - ragaszkodott a cui bono klasszikus elvéhez s ezen az alapon viszonylag eléggé helyes referendumot terjesztett az esküdtek elé, akik egytől-egyig az ügyésszel egyértelműen - a Krizmánics Jován szerepének tisztázására szorítkoztak.

Egy másik vizsgálat is befejeződött az alatt az idő alatt a Fábián és Sebestyén napi történtekkel kapcsolatban. Az egyházmegyei hatóság - az irgalmasok rendtartományi főnökének bevonásával - kánoni vizitációt rendelt el, azzal a feladattal, hogy a megesett botrány nagyságához mért szigorral szerezzen részletes tudomást a z.-i székházban tomboló, vagy viruló állapotokról és erkölcsökről. Továbbá, hogy meggyőződései és tanácskozásai értelmében - javasoljon a kiküldött kánoni bizottság olyan rendszabályokat és intézkedéseket, amelyek egyrészt alkalmasak a világban okozott botrány jóvátételére, másrészt kiküszöböljék a székházból a laza, mindenkit szabadjára hagyó szellemet s ennek nyomán az itt-ott előforduló, idővel könnyen elharapózó visszaéléseket. - Említeni is fölösleges, hogy az érdemes bizottság kérlelhetetlenül és eredményesen járt el. Áthelyezések, relegációk, fegyelmi büntetések, kizárások, a házi statutumok üdvös reformja, erélyesebb elöljárók kirendelése - mindez nem téveszthette el célját.

A rend szelleme, hivatása és belső élete nem is vallotta kárát ennek. De a világ - nem a szenvedő világ, amely a mizerikordiánusok ápolására és jótékonyságára szorult, hanem a joviális, élvező világ, amely vendégszeretetüket annyiszor s oly örömest vette igénybe, - ez a vidám, vidéki úri világ felhúzta borszaglász orrát, mikor ennyi középkori rendszabály megfosztotta ínyét a gyógyszertár csodahatású likőrjeitől, horpaszát a lukulluszi ebédektől, s nem utoljára - kaszinózó kedélyét is az élces, könnyűvérű, elegáns papdoktorok pompás társaságától.

Fábián és Sebestyén következő évfordulóját már csak az ünnepi istentisztelettel s egész napi szentségimádással ülték meg. Ez ugyan több - minden hiú világi lakodalomnál, - de azért a szerzetesek is érezték, mikor magukra maradva, csendesen fogyasztották el a vasárnapinál valamivel jobb ebédjüket, fájón érezték, hogy - Shakespeare-rel szólva - "kizökkent az idő". Nincs hangulat, nincs pajkos, önfeledt kedv, nincs trakta, nincsenek vendégek. De nincs is népszerűség. Kifordul a világ a sarkaiból, s a zárdákba is behatol a gond, az elégedetlenség, az unalom, a kietlenség - s idővel talán a nyomorúság árnyéka is.

Halkan, közönyösen diskurált ki-ki az unott, állandó szomszédjával. Volt, aki a pohara fenekébe mélázott s némán elgondolkozott Isten különös rendelésén, azon a katolikus sorson, amelyet az Egyházban megint lábra kapó jezsuitizmus oly kitűnően irányít - a felsőbbségek háta mögül a maga céljaira. Egy ember apró hibájáért s egy borzalmas, bárhol, bárkivel megeshető szerencsétlenségéért - harminc életerős, kötelességtudó ember életkedvét elvenni, munkakedvét megrontani s még hozzá ezt a drákói reformot kiterjeszteni a rendtartomány minden székházára vagy ötszáz hasznos, hivatásosan dolgozó emberre... oh, ez nem az igazi Róma szelleme, az objektív, a világgal - ennek javára taktikázó Rómáé. A "fekete pápa" tartja fogva a Vatikánban a fehér pápát, - nem Savoya. S ebből a központból, ebből a láthatatlan, sötét Angyalvárból rángatják a világ legpontosabban működő huzalán azt a negyvenezer főnyi fekete hadsereget - a Jézus társaságát, amely egyiptomi rabszolga kőművességbe kényszeríti még a világegyház nagyjait is, ha meg akarják tartani - hatalmuk látszatát...

Az a Damján úrral szemközt ülő fiatal szerzetes, akit csak nemrég helyeztek a székházba - minderre nem gondolt. Inkább a tavaly ilyenkor itt történtekről kérdezősködött, - mert ha a sajnálatos esetnek híre kelt is mindenfelé, nagyon ellentmondó változatok keringtek körülötte, nem igen csaptak le a dolgok valódi állására... Mikor Damján a végére járt értesítésének, az újdonsült fogadalmas - egészen nekipirult arccal - ezt kérdezte tőle:

- És a szép kisasszonykával mi történt aztán? Csak nem akasztotta föl magát a fátyolára, mint Antigone?

- Bocsáss meg, kedvesem, - felelte Damján úr, komolyan véve az ifjú ember látszólagos cinizmusát, - én ezt a boldogtalan, gyönyörű gyermeket igaz szívből sajnálom. Imádkoztam is érte sokat, ma is - ott, a Szentség előtt... Tehát még egyszer - megbocsáss! Tudni pedig csupán annyit tudok róla, amennyit hallottam... Uzbegovics rokonai egy félévvel ezelőtt elszállíttatták öccsük holttestét Boszniába, ahol állítólag teljes katonai pompával temették el újra. A szerencsétlen, szép Krizmánics Márá a következő éjszakán váratlanul eltűnt a városból, csekély zsebpénzén és egy-két ruháján kívül semmit se vitt magával, nem búcsúzott el senkitől, még az édesanyja sem tudta, hova ment. - A gonosz Jovánnak - közvetlenül a kivégzés előtt - megkegyelmezett a király. Most a fegyházban mulat, rabkoszton. Szegény apja még abban a tudatban halt meg, hogy felakasztják az egyetlen fiát. Nem bírta elviselni bánatát... A teljesen elárvult özvegy, miután hiába tudakozódott mindenfelé, hivatalosan is kerestette a lányát. De a jobb életre érdemes, szép boldogtalannak - úgy látszik - minden nyoma elveszett a széles, mindenfajta sorsot egykedvűen elnyelő világban.