Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 20. szám

Fehér Margit: Szombat este

- Holnap! - kiáltott vissza a lépcsőházból vígan Ila és ajkáról könnyű pára szállt a lámpa felé. - Szervusz!

- Szervusz! - felelte fentről a másik kislány fanyarul, egy percig hallgatta még, mint rohan le Ila szabadon és bolondul a lépcsőn, korcsolyája édes zenével csörömpöl a karján. - Aztán bement a lakásba, - félve nyitott be a konyhaajtón.

- Dada kérem! - s amint látta, hogy a dajka az utolsó ruhadarabokat aggatja a szárítókötélre, bátrabban kérte: - jöjjön be, ha készen van! Alig birok vele egész délután. És öt óra mindjárt. Kettőkor szopott.

- Jójó! Megyek! - a ragyás, sápadt parasztasszony dühösen rázott ki egy pólyacihát, víz freccsent róla szét a konyhába. - A másik, aki ott ült a lámpa alatt az asztalnál - jól útjában a dadának - piszkosan, szétepedten és levelet írt szuszogva, felkapta a fejét erre:

- Kisasszony! - mondta Editnek megvetőn, - tessék megmondani neki, hogy mossa fel maga után a lucskot, mert én nem vagyok bolond...

- Sokat mosta már utánam, az igaz! - robbant ki a dadából a méreg, egész délután feszült, főtt benne, míg mosott kint az ellenséges csendben. - Más segít az embernek, ha ennyi a dolga, de itt?... az Istenit neki!... hogy az Isten...

Edit szó nélkül hagyta ott őket, az erősödő páros rikácsolást, - bent a szobában a pici sírt egyhangúan, zsarnokul. Bement hozzá s csüggedten, bódultan - mint aki állati egyhangúságban üti újra élete taktusát - tologatni kezdte fel-alá a gyerekkocsit. Hogy ordítanak! - hetek óta élnek úgy, mint kutya-macska! - S nem jön ez a dada, ilyenkor áll a keze s ő várhat estig, - s ezt a csöppet is mi leli? - Behajolt a kocsiba, - a kisfiú elvörösödött, torz arccal, fájdalmasan, visítva sírt. Felvette s csitítóan szorította magához. - háromnegyed öt, - ez a negyedóra semmi, - s szive megdobbant, amint a maga bátortalan érintése friss, éles csengetéssé lett a konyhán.

... Nem jön. Ki kellene menni... Mari! első a gyerek és ne veszekedjenek, kérem, az árt a dadának, beteg lesz a gyerek tőle s én már nem birom itt egész délután cipelni, szoptatni kell, mossa fel maga a konyhát, kérem és a dada jöjjön be... igazgatta magában az energikus mondatokat, de tovább topogott ütemre a szobában, arcához szorítva kisöccse éhes, kereső száját. Csengetni sem mert többé. - Mari! nézze, legyen maga az okosabb, a dadára szükség van. Ha így felmérgesíti... felmérgesedik, egész éjjel sír a gyerek! - szerkesztgette az okosat, a felsőbbségesen csitítót. Kimenni hozzá, ha a dada nincs kint, jó szóval. - De látta a mindenes boglyas szőke fejét, megvető, alattomos pillantását... hetek óta nézi így s neki torkán akad a szó, elönti az undor, a napok óta bele-belenyilalló idegeskedés, borzalom s nem ment, feszülő idegekkel fülelt a gyereksíráson át a konyhai zsivaj felé...

Szörnyű ajtócsapás végre s már jött a dada dúlt arccal szitkozódva még s lúg ette kezével a szobaajtóban kezdte kigombolni blúzát. Reccsent a dívány, amint indulatosan zöttyent le szélére a síró gyerekkel... Oh, csend, megkönnyebbülés, szabadulás! Felkapott egy fekete harasztkendőt s mohón menekült az utcai szobába.

Ezek voltak szomorú új életének békés percei... A gyerekszobában enyhe csend s itt. Az utca ívlámpájától derengő világosságú lakatlan ebédlőben, hol még a régi, szebb élet illata lengett, - fellélegző biztonsággal lehetett magában. Hívó kis emelvényen szék, asztal várt az ablak mellett, - szegény halott anyjának kedves pihenőhelye, - odaült Edit az utca felé könyökölve. Homlokának jól esett a hideg üveg, szemének a télesti utca, a sétatér kopaszon nyújtózó fái, közöttük az árván maradt szobor, amely lombfüggöny nélkül, téli leleplezettségében, zömök árnyékot vetve állt lent. - odaát, a messzi túlsó utcasoron égtek a kirakatok lámpái, pereces topogott fel-alá kötényébe bugyolált kézzel a járda szélén, emberek siettek nekidülleszkedve a szélnek s a kisvárosi üres villamoskocsi rohant át időnként süvítőn, sárga tisztaságában. Az ablakon télies tompasággal szűrődött át a pereces sikoltása, beszédzsivaj s időnként tiszta, rövid korcsolyakoccanás. - Ila! - már kint van a jégen, már repül is azóta, - a szombat este munkátalan boldogságában - holnap nincs iskola - kacagva a fiúval, hosszú hajbodrai szállnak, amint dűlve szeli a jeget... Hogy elsietett! csupa önző jókedv és távoli türelmetlenség volt s ő hogy hívta, várta ma délután!... Elképzelte: leülnek a kályhához a csendben, a kicsi alszik s ő ma beszélni kezd, s ha jól megy minden: az Ila hozzátartozó, régi tekintetét láthatja újra, talán arról is szól ma. - Ám Ila elkésve jött, szelesen kintkalandozó könnyű fejjel és a kisfiú sírt, egyre sírt e pár perc alatt is makacsul s - oh, megérti! - annak, aki nem szokta meg, idegesítőn. Hogy menekült! s ő megint egyedül van keserűn, értelmetlenül...

Edit nem sírt, hat hónap alatt - mióta árván maradt - keveset sírt, inkább bámulva, bódultan sodródott csak. S akkor is, a nyárvégi estén, mikor Iláékhoz szaladtak érte: jöjjön... az anyja... még most tejet ivott... s vége van... egy pillanat alatt... felrohant a lakásba s ott a halál első látására, apja üvöltő jajgatására a rémület artikulátlan ordítása szakadt ki belőle... Nem érezte az elválás igazi fájdalmát akkor... a temetési ceremónia központjában, az ismerősök felé özönlő részvététől körülbecézve, a kötelező szomorúság pityergésével sírt csak. Hirtelen támadt érdekességének gyerekes büszkesége s a halál hideg borzalma - ennyi volt szívében az első napokon... Tizenöt éves volt... S az utolsó időben oly idegen, türelmetlen dacos, restelkedő... Gyerekük lesz, most, ennyi idő után, - az öccse tizennégy éves - oh, hogy lehet? - szégyen ez, borzasztó, megalázó! Öreg emberek! - nem tudta, lehetetlen volt elhinnie! - Az iskolában mogorván, pirulva hallgatott, holott máskor, fiatalok, idegenek szerelmi életéről érzéki fantáziálással, kigyúlva suttogott társnőivel... S anyja, az okos, jókedvű bécsi nő, aki azelőtt mulatságos magyar beszédével oly édes, szándékossággal derítette fel az embereket maga körül - s most megadó szomorúsággal, előérzettől megszállva merült magába, - megtört szemmel, hallgatva nézte leányát: - érezte idegenkedését. - Dacos volt Edit, feleselő - s megvető is sokszor. - S aztán, hogy rászakadt ez az élet itt, eleinte maga sem tudta, mit hozott? - anyja barátnője járt fel hetekig, oktatgatta őt. - Akkor még örült, hogy vége az iskolábajárásnak, s néha egész bolond szabadságérzés rohanta meg: - oroszosan körülnyíratta haját például, rég vágyott erre s anyja mindig keményen, érthetetlenül ellenezte. - De Anna néni is családos volt, férje féltékenyen sokallta szamaritánus hajlamait, ki is élte már az első időben nagy lendületre kapott jóságát: - elmaradt lassan. S Edit valami ijesztő körforgás közepében állva szédülve igyekezett e züllő háztartás kormánykerekét elkapni. - Életük lassan szétesett: a nagy fiú délutánokon át csavargott, senki sem ellenőrizte tanulását, apja szótlan szomorúsággal robotolt távol a háztól. Mennyi pénz kellett! A Dajka! az Edit gyakorlatlan gazdálkodása mit nyelt el! - Apjuk sokszor napokig úton volt, itthon lótott-futott, holtfáradtan ült le a rendetlen ebédhez, néha ráhajolt az alvó gyerek kocsijára, könnyes szemmel egyenesedett fel és szó nélkül, sietve ment ki a szobából. - De volt néha, hogy kettesben maradtak vacsora után a lámpánál, édes kamillaszagban, nagy csendben, - Tibor, a nagyobb rég bevonult sápadt kamaszarcával, kékkarikás, nyugtalan szemével a hálószobába, - a kicsi aludt, - ő varrt valamit lecsukódó, álmos szemmel, apja újságot olvasott s rágta a szivarvéget. - Ilyenkor zsongó félálomban sírós boldogsággá olvadt nagy szeretetet érzett, biztonságot, otthoni meleget e szomorú, ápolatlan, jó ember közelében s reggel korán kelve hálás mohósággal vasalta ki szegénynek gyűrött nadrágját, rakta elé a tiszta gallért s kikísérte az előszobába, kabátján titkon, boldogan végigsimítva. Volt így néha s milyen édes, visszahozhatatlan percek voltak ezek, - miért jött ez? - miért van most hideg érzéseivel ily siváran egymagában?...

... Valaki benyitott. Hátra sem fordult, ismerte ezt az erőszakos kilincsrecsapást, ezt a cipővel, térddel is segített hirtelen ajtóbelökést.

- Kérj Maritól kávét! - szólt hátra. - És tanulj! Megint csavarogsz!

- Mi közöd hozzá?! - S Tibor kiment újra. Az ajtó üvegtáblája megremegett, amint berántotta maga után.

A kicsi élesen, hosszan sírt odaát, a dada lendületes egyhangúsággal dübörögtette a kocsit... Milyen nyűgös, nem beteg-e vajon? - Első foga kint van s oly nehezen ütközik a másik. Orvost kellene hívni, s talán kimenni, a nagy fiúnak is uzsonnát adni, hogyan löki az elébe, most a kávét? - Hidegen, kanál, asztalkendő nélkül biztos, ahogy a legkényelmesebb... Óh, a lusta, a komisz, a komisz!... Nem tud ránézni, egy percig sem tud egy levegőt szívni vele azóta... s az érzi: szemtelen gúnnyal, titokzatoskodó fölénnyel néz a szemébe sokszor. - Hogy ki van szolgáltatva ezeknek, e közönséges, szitkot köpő, idegen némbereknek, - a dadának, aki mohó parasztkapzsiságában visszaél szerencsétlenségével és szívós, sápasztó gyűlöletében senkit, semmit sem kímél, hogy a másik felett diadalmaskodjék s kitúrja innen... Oh, hogy mondta el neki is, milyen mindent agyonsújtó brutális egyszerűséggel: - Persze! kinyílt a csipája, hogyne... ha az úr... S hogy ő ámulattól tátott szájjal, fehéren meredt rá, hideg kacagással folytatta: - Ő maga dicsekszik el vele mindenkinek, a koszos, az égetnivaló!... az úr is, az is de tudja, kivel adja össze magát! - De elszökik egy szép nap, meg tetszik látni! - vagy ő, vagy én! - az úr is megtudja még, mi lesz, ha nem a gyerek az elsőbb! - - Az a szörnyű, szörnyű délután s az éjszaka után! - Dideregve feküdt az ágyban, ideges éberséggel hallva minden legkisebb neszt, - s csakugyan: nyílt éjféltájt a hálószobaajtó s utána a másik... S azóta így jár-kel, megfagyva, elkeseredve, idegenül kerülve apja kutató, sejtő tekintetét. - - Lehajtotta fáradt fejét a karjára s így ült sokáig, száraz szemmel, az elhagyatottság súlyos görnyedtségében...

Elmenni... Igen, az lenne jó, itthagyni mindent, lerázni ezt a terhet magáról! - Az apja - vajon megérdemli-e, hogy így kínlódjék: gyerekkel, ellenséges, gonosz cselédek között? tűrve kamaszöccse gorombaságait, távol minden örömtől, emberektől?! - Egy régi-régi, a boldog családi esték emlékéből sarjadzó szelídség percig biztatta még: ha egy este nyílt, komoly szemmel eléállna s azt mondaná : apám! ez a leány meglop, gonosz, feleselő, a dadával nem fér meg, küldjük el, - talán beleegyezne, hisz szereti őt, sokszor fájón nézi s értük dolgozik folyton... Nem, nem! - tiltakozott rögtön a borzadó idegenkedés benne, - hogy tudná szóbahozni! - talán - oh, biztosan! - azt védené, - most minden így marad már így elrontva, helyrehozhatatlanul...

- Kisasszony!... jaj!... Jézus Mária! - visított át most az ajtón a dajka hangja oly rémült hirtelenséggel, hogy Edit felugrott s egyetlen ugrással rontott a szobába Az asszony jajveszékelve, krétafehéren állt a gyerek fölött: - a kocsi fehér párnáitól irtóztatóan ütött el a kisfiú kék-vörös, szederjes kis arca kifordult szemfehérjével, görcs húzta kék öklöcskéi az arcánál s nyitott, vonagló kis szájából lassan, bugyborékolva szivárgott elő a vékony hab...

- Mi ez?... mi van?... az Istenért... beszéljen már!... mi történt?... mit csináljunk? - s a szegény kisleány első mentő eleven mozdulatával felkapta párnástól a merev kis testet és segélyt keresve, megzavarodva futkosni kezdett vele a szobában.

- Jaaj!... vége... vége... - ordított a dajka. - Jancsika... Jancsika!... jaj! fogfrásza van... jaaj... vége, kisasszony... az én Juliskám is... jaj, tessék nézni... kivégzi...

- Orvost!... vizet... locsolja... csengessen... rázza...! Tibor, rohanj. Hívd be Kiss nénit... jaj, Istenem!... Mari menjen orvosért... a legközelebbit hozza... Gergelyt, itt a házból... talán otthon lesz... jaj! Rohanj ne kérdezz nem látod?! - s zokogva rázta, ölelte, szólongatta, locsolta a görcsben vonagló, rettenetesen néma gyereket... Ingecskéje facsaró egy víz volt s még fejvesztetten, üvöltő tehetetlenségben rázták arcába egyre a vizet... A szomszédok rohantak be már, asszonyok, gyerekek, cselédek, Kissné, a varrónő gombostűkkel telitűzdelve, ahogy ruhapróbát hagyott ott épen és kapkodva, fulladozva vette át Edittől a kicsit...

- Kiss néni, édes, mit csináljunk?... mit csináljunk?... segítsen rajta!... nézze, milyen kék... Jancsikám! Jancsikám!...

- Borogatást... és letenni!... nézze: szűnik már!... ne féljen!...

Az orvos jött. A bámészkodók kimentek. Kissné maradt csak - s a gyermek arca lassan szelíd fehérré vált, szeme csodálkozva tágra nyílt, keze lassan lehullt, panaszosan, hosszan sírni kezdett végre, mintha láthatatlan pántok szakadtak volna fel valahol, mintha messziről-messziről agyonhajszoltan hazatért volna...

... Magukra maradtak s Jancsika aludt, kihagyón szedve még lélegzetét, megviselt, vézna arcával, fáradt pilláival, összeesve, lankadtan, megváltva... Edit ott állt felette s most hosszan, megkönnyebbülve, feloldódva sírt...

Nagy csend volt a szobában... A dada szuszogó sóhajtással terült szét egy széken... Tibor két könyökére támaszkodva ült az asztalnál és illemtudóan, csendes közönnyel meredt egy pontra... S nyílt az ajtó és Mari jött be lábujjhegyen, odament a kocsihoz s kezének sohasem látott könnyű, vigyázó érintésével lebbentette el a fátyolfüggönyt s hosszan és aggódón nézte a gyereket... Edit felnézett rá gombóccá gyúrt zsebkendőjével utolsót törülve szemén s lassan követte a cselédleány mozdulatait, amint az óvatos, kímélő csendben járt az asztal körül és vacsorához terített vigyázva... Mily jó, szelíd, boldog szeretetet érez most mindenki iránt.

S az este tiszta nyugalmában, szelíd lámpafénynél, ölbe ejtett kézzel ült a terített asztalnál e megviselt kis családfő - és sápadtan, beesett szemekkel sóhajtozva, de mosolyogva, lecsendesült szívvel várta haza az apját...