Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 20. szám

Benedek Marcell: Balzac [+]

Ma mindnyájunknak közel kell éreznünk magunkhoz Balzacot, közelebb mint valaha. Az embert és művét egyaránt. Művéről elmondták, hogy a francia élet, melyet lefestett, húsz esztendővel később érte utol. Hogy ez nem volt tökéletes igazság, azt csak ma látjuk. Mert ma csakugyan utolérte az élet Balzacot - nem pusztán Franciaországban, de mindenütt, s nálunk legyőzötteknél inkább, mint bárhol. Ne tévesszen meg az, hogy ő egy fölfelé törekvő generációt, fölfelé törekvő osztályokat és embereket rajzolt, egy borzalmasságaiban is virágzó, élettel és erővel buján teljes korszakot. A víz alól fölvergődő, a többiekkel küszködő, levegőért, életért kapkodó ember mozdulatai mindenképpen félelmesek. Hogy mi vár arra akinek sikerült a többieket letipornia és felszínre kerülni - vagyon, hatalom, élvezet vagy a keserves koldus-életért folytatott küzdelem a szabad levegőn: változtat-e ez a víz alatt folyó küszködés irtóztató hevességén?

Ma mindnyájan Balzac-hősök vagyunk. Elmosódtak a különbségek a kíméletlen könyök-ember, a mindennapi munkáját nyugodtan végző kishivatalnok, az elvonultan szemlélődő bölcs között. A természetek különbsége lehúzódott a lélek mélyére, a cselekvésben nincs különbség, csak az erősek és gyengék különbsége. Mindenki oly kíméletlenül tülekedik, mintha milliókat vagy miniszteri tárcákat akarna szerezni: pedig legtöbbünknek csak a puszta életéről van szó. Éppen csak az orrunkat akarjuk a víz fölött tartani.

És egy kicsit Balzacok is vagyunk mindnyájan. Nem úgy értem, hogy teremtő erőben. Hanem Balzac életrajzát éljük végig, mind akik dolgozunk. A munka nem egyik alkotórésze többé az életünknek, nem eszköz, amellyel a valóságos örömöket, a pihenést, a szépség élvezetét, a meghitt beszélgetések óráit megvásárolhatjuk. Betölti az egész életet, semmi egyebet sem lehet vásárolni vele, mint az élet - tehát a munka - puszta lehetőségét. Öncéllá lett, mint a fösvénynek a ládájában tartott arany.

A munkát nem lehet többé vagy kevésbé szeretni immár. Nem is kérdés, hogy szeretjük-e vagy sem. A munka azonossá vált velünk, bőrkérget alkot körülöttünk és odatapad a húsunkhoz. Idegvégződéseink rajta keresztül látják, hallják, tapintják a külső világot. Nem téphetjük le magunkról, nem nyúzhatjuk meg magunkat.

Ez az egyenruhánk: Balzac hálóköntöse, barátcsuhája.

Belül?

Belül igen sokfélék lehetünk. De úgy gondolom, hogy valamiben belül is hasonlítunk Balzachoz. A hálóköntös, a barátcsuha, a húsunkba kapaszkodó bőr alatt egész világ szorult össze: a kívül immár elérhetetlen lehetőségek világa. Mindaz, amiért már régen nem küzdünk, mindaz, ami odakünn a valóságban már el is vesztette ránk nézve valóságértékét. Hatalom, gazdagság, pompa, szépségek, szerelmek, - utazások, tájak, városok, képek, emberek - ez mind ott él, forrong bennünk és mert odakünn nem lehet valóság, kell, hogy idebenn valóság-értéke legyen... különben már nem hurcolnánk ezt az életet.

Balzac munkája az volt, hogy ezt a befelé fordított valóságot könyvekben juttatta kifejezésre. Ezért volt neki igaza, mikor regényeit tekintette valóságnak és az életet - nem is tudom minek, álomnak vagy képzelődésnek, de mindenesetre lazább szövésű, másodrangú jelenségnek. A mi munkánk, tollforgatóké, vasmunkásoké vagy fűszerkereskedőké nem ilyen szerencsés. Egész életünket betölti, azonos velünk és - mégis nagyon távol esik attól, amit idebenn élünk. Ez a különbség köztünk és a lángelme - köztünk és Balzac között. És ez a mi szerencsétlenségünk. De éppen ezért százszorosan izgat bennünket az a rokonság, amelybe Balzac-kal jutottunk. A Balzac-hősöknek és Balzacnak, az embernek rokonsága. Eddig csak olvastuk Balzacot - most éljük őt, a görnyedő munkást, odakünn - a küszködő hőseinek egész világát - idebenn.

*

Balzac 1799. május 20-án született Toursban, annak a Rabelaisnek a szűkebb pátriájában, aki éppen úgy egész világot hordozott magában, mint ő, de akinek megadatott, hogy kifelé is átélhesse a test és a szellem orgiáit. Rabelaisnek valóság volt a külső élet, azért mesélhetett ő fantasztikus óriásokról. Balzacnak nem volt az: azért teremtett ő valóságos, reális világot az írásaiban.

Honorré de Balzac maga ajándékozta meg magát a nemesi partikulával. Az apja paraszt sarjadék volt. Ő kezdte Balzacnak írni a család nevét, azelőtt Balsa, Balsas, Ballsa formákban szerepel.

Az író életében anyja és Laure nővére, - később Survillené - játszanak mindvégig fontos szerepet. Anyja nem lehetett valami gyöngéd, érzelgős kedély, de súlyos szolgálatokat tett a fiának. A legsúlyosabbat is: eltemette.

Laure, - aki Balzac levelezését is kiadta, - egész életükön át legfőbb bizalmasa, leghívebb barátja, munkatársa, tanácsadója volt. Neki köszönhetjük elsősorban, hogy beleláthatunk ebbe a befelé fordult lélekbe.

A családi életben nem sok része volt Balzacnak. Nyolc esztendős korában kollégiumba adták és hat évig nem is járt otthon. Különc kis diák volt. Feleletet nehezen csikartak ki belőle. Rengeteget olvasott és korán kezdett firkálni. Belébetegedett az olvasásba, tizennégy éves korában, mikor hazavitték, olyan volt, mint az alvajáró.

Néhány havi pihenés talpra állította. Egy darabig bejáró diákja volt a toursi kollégiumnak, aztán a családdal együtt Párizsba került, apja a katonai élelmezés vezetőségéhez volt beosztva. Itt a Lepître intézetbe adták. Lepître urat - a nevét sem változtatva el - szerepelteti A völgy lilioma című önéletrajzi vonatkozású regényében. (Ebben és a Lous Lambertben rajzolta meg kissé idealizálva saját gyermek és ifjúkorát.)

Tizenhét esztendős korától fogva három évet tölt ügyvédi és közjegyzői irodákban. Ez a három év az egyik, gyönge magyarázata annak a rejtelemnek, hogy annyi embert és olyan vesékig ható alapossággal tudott megfigyelni - ő, aki jóformán egész életét az íróasztal mellett töltötte.

Húsz éves korában letett egy jogi vizsgát, de nem volt hajlandó tovább készülni erre a pályára. Családjának minden könyörgése, fenyegetése hiábavaló volt: elhatározta, hogy író lesz. Nem ismerjük azokat a zsengéket, amelyekre önérzetes elhatározását alapította. De a következő tíz év termékeiből ítélve nem kárhoztathatjuk a családját, amiért elszörnyedt ezen a terven. Mégis kiegyeztek valahogy - próbaidőre bocsátották a leendő írót. A család Villeparis-ba költözött, nem messze Párizstól, őt otthagyták egy Lesdegniéres utcai padlásszobában, éhezni, fagyoskodni és - írni. Éhenhalt volna, ha egy öreg cseléd időnként be nem gyalogol a városba, hogy lopva egy kis harapnivalót hozzon neki.

Balzac tele van tiszta művészi ambíciókkal. Az utókornak, az örökkévalóságnak akar dolgozni jókedvvel tűrt nyomorúsága idején. Egy Cromwell drámát hoz a világra. A családnak nem tetszik a darab. Egy barátjuk vélekedése szerint Honoré minden pályára alkalmasabb, mint az irodalomra.

Szülei magukhoz veszik, de pénzt nem adnak a kezébe. És az ideális, nagy reményekkel teli ifjú, aki dicsőségről, szerelemről, közéleti sikerekről, örökéletű alkotásokról álmodozott: elkezd pénzért dolgozni. Micsoda pénzért és micsoda munkát végez! Kalandos, rémregényeket gyárt, tömegesen, névtelenül, azaz hogy fantasztikus álnevek mögé bújva. Ez az egy körülmény bizonyítja, hogy tudta mivel tartozik a leendő Balzac nevének. A pénz, amiért eladja magát?... Eleinte ezer frank - nyolc kis kötetért. Később boldog, mert egy teljes regényért ezer frankot kap "és 12.000 frankért nem kell már 92 kötetet csinálni, csak 48-at". A pénz ettől a pillanattól fogva haláláig ott szerepel minden gondolatában. Mindig pénzszűkétől, adósságtól hajszolva ír.

Azt hiszi, nem bírhatja soká ezt a hajszát és más módokon próbál pénzhez jutni. Csak egyszer ebbe az irányba forduljon a fantáziája: nem kell félteni, hogy ötletek híján marad. Ötletei csakugyan vannak, sőt néha jó ötletei. Egyik-másik olyan jó, hogy meg is gazdagszik belőle - másvalaki. Ami őt illeti: bőségesen megszaporítja az ügyvédi és közjegyzői irodákban szerzett tapasztalatait, megismeri az üzleti életnek, a pénzért folyó küzdelemnek minden apró részletét: lát hitelezőt, uzsorást, elszenvedi a konkurencia kíméletlen aljasságait, a csődtől rettegő kereskedő minden gyötrelmét és rettentő adósságoktól görnyedezve menekül vissza az íróasztalhoz, hogy tollával szerezze vissza a neve becsületét... mellesleg pedig új, még csalhatatlanabb üzleti terveket eszeljen ki. Soha, soha többé az adósságtól, a sürgető terhektől, a szégyenletes alkudozásoktól és még szégyenletesebb bujkálásoktól meg nem szabadul. Ismert neve van már az irodalomban, mikor újra álnévhez kell folyamodnia - ezúttal nem elméjének szülötteit, hanem tulajdon porhüvelyét rejtvén el ilyen módon a kereskedelmi törvényszék fogdmegjei elől. A fantázia alkotása eleven életet él, emelt fővel jár kinn a világban - az élet elbúvik, elveszti realitását, a test legjobban szeretne levegővé válni.

Mint ahogy a kivándorló hazaálmodja magát, úgy álmodik Balzac a független, nyugalmas életről. Bírta volna vajon? Nem tudom: meghalt, mielőtt megpróbálhatta volna. Mégis azt hiszem: erre az életre, a lázas, zaklatott munkára volt teremtve. Ha józan, nyárspolgári gondolkozással már-már megszabadulhatott volna a terheitől, idejében gondoskodott arról, hogy fényűző berendezésekkel, ritkaságok gyűjtésével vagy egy új spekulációval ismét malomkövet akasszon a nyakába. Panaszkodott, sajnálta magát, de talán csak azért, mert nem ismerte saját természetét: nem tudta, hogy csak ez az életmód felel meg neki igazán.

Fölösleges itt részleteznem, amit nagyjában amúgy is tud és leveleiből még jobban meglát az olvasó: hogyan "élt", hogyan dolgozott Balzac. Néhány óra alvás, tizenkét-tizennyolc óra az íróasztal mellett, feketekávé, hogy ébren maradjon. Napi séta: a nyomdába, korrekturát hozni-vinni a kiadóhoz, alkudozni, veszekedni, határidőt kitolni. Négy-öt művön dolgozott egyszerre. Egyiket-másikat esztendőkig hordozta az agyában, az élt már, alakjait ismerte, sorsukat formálta, összekeverte egymással és újra elszakította, mikor nekiült az írásnak, némelykor hat hét elég volt, hogy egy remekművet papírra tegyen. De a kézirat még messze van a kész regénytől. A kézirat csak vázlat. Az első, második, tizedik, néha huszadik korrektura még mindig az alkotó munka, a szülés folytatása: a mondatok változnak, fiadznak, a széles margók ezernyi toldással őrjítik meg a szedőt, a nyomdászt - az élet nem áll meg, nem merevedik meg a könyv megjelenése után sem, az új kiadásnak néha minden mondatán megérzik a változtató kéz nyoma - és ha Balzac száz esztendeig él, akkor is holta napjáig hullámzott, változott volna az a valóságos élet, mely most a Comédie Humanie köteteibe van bezárva - és akkor sem változott volna Balzacnak íróasztal mellé szorult, irreális élete.

Igen, a Comédie Humanieben ott van az élet egész mozgalmassága, változása és komplexitása. Balzacnak rá kellett jönnie a regényciklus gondolatára, még pedig szükségképpen akkor, mikor már túl volt néhány nagy regényének megírásán. Mikor már látta, hogy az életet áthelyezte regényeibe, fel kellett ruháznia őket az életnek úgyszólván utolsó attribútumával, amely még hiányzott belőlük: az emberek és dolgok végtelen összekapcsolódásával. Egy regény: négyszögletes szövetdarab, négyfelől elvágva, beszegve. Minden szál kezdődik és végződik valahol. A regényciklus; az Istenség eleven köpenye, "der Gottkeit lebendiges Kleid", melynek szálai nem kezdődnek és nem végződnek sehol. Hogy mégis határok közé fogja, formát adjon neki, elválassza valamennyire a művészi alkotást az élettől: ezért kellett a gyűjtőcím, a felosztás: a magánélet, a párizsi élet, a vidéki élet stb. Egymásba vágó, semmit sem jelentő címek ezek, ő maga is habozott, hogy egyik-másik regényét melyik alá skatulyázza be. Ha logikusabban állapítja meg a rubrikáit, akkor sem ér el semmit. Az életet nem lehet rubrikákba foglalni.

Szerkezete nincs, nem is lehet a Comédie Humainenek, legfeljebb súlypontja van: a 30-as évek francia polgárságának élete. Ekörül a parasztság, az intellektuális osztály, az arisztokrácia, egy kissé a múlt, egy kissé a külföld jut még szerephez. A fő mégis az, amit Balzac látott.

Az alakok... a sokat emlegetett 2-3000 élő alak, akikkel Balzac "konkurenciát csinált az anyakönyvnek". Nevüket, sorsukat lexikonba foglalta két Balzac-imádó. Ebben a két kötetben lapozgatni olyan érzés, mintha egy valóságos "kortársak lexikona" volna a kezünkben - azzal a különbséggel, hogy itt szobalányok, inasok is szerepelnek. A sorsuk valószerű. Legalább annyira, mint az élet, mindenesetre organikusabban, logikusabban szövődnek, - néha tíz-tizenöt regényen át, - mint egy valóságos életrajz eseményei.

A jellemek, az arcok nem tűnnek ki a lexikonból. Itt van a csoda, a teremtő erő. Balzac nem tanulmányozott, nem gyűjtött dokumentumokat, mint később Zola. Mikor ért volna rá? Amit átélt, amit látott, jól megnézte, de hol, mikor élte át az emberi életnek ezeket a szenvedélyeit, a monomániákat, szerelmeket? Hol, mikor látta közelről mindezt?

Nem látta és nem élte át a szó mindennapos értelmében. Külső élményei csak azt a bizonyos csigolyát adhatták a kezébe, amelyből egy Cuvier fölépítette az ősvilági állat egész csontvázát, egész testét. Körülbelül megállapíthatjuk Balzac külső élményeinek ezt a "csigolyáját". Átélte a pénz fontosságát a modern életben. Átélte a Napóleon uralma alatt fölserdült ifjúság fékevesztett ambícióinak tombolását egy békés gazdagodásra, politikai érvényesülésre berendezett új társadalomban. Átélte - erre még rátérek - az idősebb asszonyoktól szeretett és támogatott fiatal ember különös helyzetét és (ez a negatívum fontos) nem élte át a fiatalos, naiv szerelmet, a fiatal leány szerelmét.

Minden e köré a csont köré csoportosul - a természet megfoghatatlan logikájával. A csont reális, kemény, igazi csont. Amit a fantázia tesz hozzá, ami az íróasztalnál gyötrődő rabszolga vágykielégítő álma, továbbképzelő, kiegészítő és elemző munkája: az nem válik hazug, nem e világból való fantazmagóriává, mint a romantikusoknál - híven követi a természet építőrendszerét. Egy más munkámban úgy fejeztem ki ezt, hogy Balzac fantáziája egy irányban halad a realitással. Ez a nagy különbség közte és a fantáziát elvben száműző naturalisták közt. Azok másolnak vagy legalább azt állítják magukról, Balzac teremt, - de úgy teremt, mint a természet.

Leíró módszere is a természet eljárását követi. A természet részleteket alkot. Ezek a részletek csodálatosan összefüggnek, csodálatos egésszé forrnak, - de az összefüggés, a célszerűség belátása, az egésznek stilizált, szintetikus észrevevése már a mi agyunk munkája, ehhez a természetnek nincs köze, - vagy legalább is az ő igazi gondolatát felfogni és kifejezni nem adatott meg nekünk.

Nos, Balzac nem az emberi, okokat és összefüggéseket boncoló, részleteket szintetikusan összefoglaló munkát végzi, hanem a teremtés naiv, bibliai egymásutánjával dolgozik. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet... aztán a napot, holdat, csillagokat... Balzac részletről, részletre haladva, hol cselekmény felhasználásával, a Homeros-Lessing módszer szerint, hol tiszta leírással dolgozik: szintézist nem ad és valljuk meg, nekünk is nehéz összerakni agyunkban az egységes képet. Mit törődik ő ezzel? Az ő lélektani processzora alkotás közben az volt, hogy ízről-ízre végig élt egy embert vagy egy - szalonberendezést, míg apróra leírta, nekünk is azalatt kell életérzésünket erre az emberre vagy tárgyra kiterjeszteni, míg a részleteket olvassuk. Hogy végül többé vagy kevésbé éles lesz a megmaradt "összbenyomás", az egészen másodrangú kérdés.

A jellemekben a csigolyát rendesen egy főszenvedély képviseli, néha monomániáig fokozva (Grandet, Goriot stb.) Ezt a klasszikus központosítást azonban a reális részletek ellensúlyozzák, a tipizálást az egyéni vonások nagy száma. Grandét a tragikus arányokig emelkedő fösvény, de azonkívül Grandét és csak Grandét, aki különbözik a világ minden más fösvényétől, kádármesterétől és családapájától. Hogy a jellemekben miért látott ilyen középpontot Balzac, miért emelt ki egy jellemvonást a többi közül félelmes arányokban, mikor leírásaiban nem él a kiemelés eszközével? Azt hiszem, azért mert ezek a jellemvonások mind az íróasztal mellett csírájukban elfojtott, elveszett érzéskomplexumok kirobbanásai a papíroson - az ő "valóságos életében". A pénz tisztelete a Rastignaci ambíció, az érzékiség... igen, az érzékiség is, melynek Balzac testi életében kevés szerep jutott, a papíron pedig egy Hulot báró borzalmas alakját elevenítette meg.

A sorsok, mint mondottam, organikusabbak és logikusabbak valamivel, mint aminek az életben látszanak. Az életbe nem láthatunk bele, hogy a dolgok szükségszerűségét nyomon követhessük. Egyébiránt: mihelyt az ember nem egymaga intézi a sorsát, a külső világ beavatkozásaiban joggal beszélhetünk véletlenségről. Logikusan és szükségszerűen történhetett velem minden a mai napig: logikusan és szükségszerűen juthat egy virágcserép a szomszéd ház ablakába, logikusan és szükségszerűen eshet ki valami ügyetlenség miatt az utcára, de ha az én fejemre esik, mikor elmegyek hazulról, ez még sem logikus és szükségszerű befejezése földi pályafutásomnak. Megfigyelésre méltó, hogy a legtúlzóbb naturalisták sem vitték az élet fotografikus ábrázolását az ilyen virágcserép-véletlenségek lemásolásáig. A klasszikusok merészebbek voltak ebben: ők az istenekre, a végzetre hivatkoztak. (Csak egy példa a sok közül: Hippolitos halála Phaedrában, a görög és a francia tragédiában egyformán!) Balzac emberei mégis inkább maguk kovácsolják a sorsukat és ez a sors, természetes következménye lévén, jellemüknek helyzetüknek és környezetüknek: logikusabb és organikusabb, mint az élet.

*

Ennyit el kellett mondani Balzac írásairól, hogy leveleinek tükrében helyesen láthassuk Balzacot az embert, aki igazi életét írásaiban élte.

Az asszonyok nyilván hívebben őrzik meg a nekik írott leveleket, mint a férfiak. Balzac fennmaradt leveleinek legnagyobb része asszonyokhoz szól. És ezek az érdekesebbek. Ó, nem azért, mintha szerelmeslevelek volnának! Azaz: van köztük ilyen is, főként a Hanska grófnőhöz írottak, de mily különös szerelmeslevelek ezek! Jelentékeny részük Laure húgához, anyjához, egy jó barátnőhöz (csak barátnőhöz), Zulma Carraud asszonyhoz szól, aztán - levelez egy öreg kékharisnyával, D'Abrantés hercegnővel, udvarol Castries hercegnőnek, aki bolondját járatja vele, - ezekben a levelekben nem a szerelmes Balzacot látjuk.

Első, ifjúkori próbálkozásaiban és anyagi nyomorúságában Laure az egyetlen bizalmasa. Egyben titkos társszerzője is az álnéven megjelenő regényeknek. A másik bizalmast, Zulmát - leánynevén Tourangint kisasszonyt - ugyancsak Laure szerzi a bátyjának: az ő gyermekkori barátnője volt.

Az első nagy üzleti vállalkozás, a klasszikusok kiadása, a nyomda, a betűöntöde siralmas csőddel végződik. Akkor az anyja és egy másik asszony mentik meg az adósok börtönétől. Ehhez a másik asszonyhoz írott levelei nem maradtak fenn vagy legalábbis nem adta ki Savillené. A neve de Bernyné volt.

De Bernyné, Balzac első, komoly és tartós szerelme, a "Dilecta", huszonkét esztendővel volt idősebb nála és kilenc gyermek anyja. Ez a szerelem (amelyet a Völgy liliomában énekelt meg) - elég magyarázat arra, hogy a fiatal szerelmesek helyét mért foglalják el Balzac legtöbb regényében az érett asszonyok, mért írja le annyiszor az asszonyok támogatásával előbbre jutó fiatalembernek a mi szemünkben kissé kétes ízű történetét. Balzac esetében nemcsak arról volt szó, hogy Bernyné segítségére sietett a vagyoni összeomlás idején, ez az asszony nevelte is, mint írót és mint embert. Csiszolta gyárilag készült regényeinek stílusát, tanította úrias viselkedésre, az önérzet szerény kifejezésére, Balzacban volt valami hajlam az önreklámozásra. Bernyné azt írta neki egyszer: "Drágám, emelkedjél olyan magasra, hogy az egész tömeg mindenütt kénytelen legyen észrevenni - de ne kiáltozd neki, hogy bámuljon téged!"

Balzac őszintén szerette ezt az asszonyt. És a szerelem után nem gyűlölködő szakítás, hanem tiszta és mély barátság következett. Új szerelmi ügyei közben Balzac változatlan szeretettel és hálával emlékszik meg Bernynéről.

Későbbi szerelmes levelei érdekes bizonyságai e sorok alapgondolatának: hogy Balzac igazi élete fantáziájában zajlott le. Hosszasan levelez egy nővel, akiről csak annyit tudunk, hogy Louisenek hívták, s akit - nem látott soha! Erre volt ideje. Castries hercegnővel levelezés útján ismerkedett meg. Ennek az asszonynak nemcsak kacérsága, de hercegnői címe is izgatta. Honorré de Balzac nagyra volt arisztokrata ismeretségeivel, melyeket nagyobbára a tollforgató, öreg d'Abrentés hercegnőnek köszönhetett. Castries egyéb iránt csak - ugratta, mint mondani szokás.

Legkomolyabb valóságos viszonyáról jóformán semmit sem tudunk. Ennek egy Harie nevű nő volt a hőse. Leányuk is született.

Életének utolsó tizenkét esztendején aztán ( egy ideig más érdeklődéssel párhuzamosan) ismét egy papíroson kezdődő és sokáig úgy is folytatódó szerelem húzódik végig: Hanska grófné.

Varázsát ennek a viszonynak is az ismeretlenség, a távolság és bizonyára nem csekély részben a cím, a rang, a cári birodalomban élő arisztokraták megdöbbentő hatalma adta meg. És, amikor a házasság gondolata előtérbe kezdett lépni: a vagyon is. Űzött vad volt Balzac, aki élete derekán is folyvást újabb meg újabb határidőkről álmodozott: negyed év, félév, másfél év múlva "szabad vagyok" - és a szabadság, a nyugalom ábrándképe kacérul csalogatta maga után, de sohasem engedte elfogni magát.

Hanska grófné lengyel leány volt, a férje orosz. A vjerzsovniai kastélyban lakott, az Isten háta mögött, Ukrajnában. Mint Balzac regényeinek lelkes olvasója, kiadójához címezve rajongó levelet küldött, l'étrangére aláírással. A levél 1832 februárjában kelt. Balzac először újságban felelt neki de azután mind a ketten belemelegszenek a levélváltásba. Arcképét sem látta még távoli tisztelőjének, de fantáziája annál szabadabban és vakmerőbben dolgozik. "Előre érzi mennyei tökéletességet". Már rég szerelmes leveleket ír, s első találkozásuk még csak 1833 őszén történik meg, Neufchatelben. Ugyanezen év decemberében Genfben találkoznak még egyszer. A "megszépítő messzeség" ezután is gyakran és hosszasan őrzi Hanska grófnőt: eltelik nyolc esztendő is találkozás nélkül. És Balzac azt írja neki, hogy oly ártatlanul él, mint agy fiatal leány...

A nyolc esztendős távollét ideje szakadatlan küzdelem a nyugalomért. Erre az időre esik az a kitűnő ötlet, hogy a szardíniai ezüstbányákat, melyeket a rómaiak annak idején bizonyára tökéletlenül aknáztak ki, újra föl kellene kutatni. Egy évvel ezután, hogy az eszmét fölvetette, pénzt és időt nem kímélve leutazik, vesztegzár alatt, tombolva és tétlenül tölt heteket a hajón - s odaérkezve új engedélyesek kezén talál minden valamire való bányát. Meg van győződve, hogy az ő ötletét lopták el.

Házat épít - nagyrészt hitelre - Párizs közelében. Három szoba az egész, földszinten és két emeleten egymás fölött elhelyezve, minden kövéhez a jövendő nyugalom tündéri reménysége tapad. Gyönyörű tájkép veszi körül.

Egy év sem telik bele: a "Jardies" falai omladozni kezdenek, rettentő szimbólumául annak, hogy Balzacot tartósan nem fűzheti semmi a reális élethez. Az építésznek nincs pénze, a ház ára sem volt teljesen kifizetve: nincs segítség, veszni kell hagyni az egészet.

Az 1840-es évek történetét ő maga így foglalja össze megdöbbentő rövidséggel: "Ebben az évben tizenhat kötetet és húsz felvonást írtam s mindez nem volt elég. 150.000 frankot kerestem s ez sem szerezte meg nekem a nyugalmat... a "Jardies"-tól a boldogságot vártam: most romhalmaz".

Mikor a grófnét újra látja, az már özvegy. Még férje életében neki ígérte a kezét, de most halogatja a házasságot. Két gyönyörű hónapot mégis eltöltenek együtt.

A grófné Anna leányát akarja férjhez adni, mielőtt maga új házasságot kötne. Anna férjhez is megy Muiszech Györgyhöz, egy fiatal arisztokratához, akinek foglalkozása a rovargyűjtés. Balzac megható kedveskedéssel veszi körül az ifjú párt - egyébiránt mindenkit, akinek valami köze van a grófnéhoz. Ír nekik, bohó, tréfás leveleket, ráér szaladgálni, hogy művészi sétapálcát csináltasson Györgynek.

Ebben az időben maga is fényűzően, mutatósan élt. Ritkaságokat, műtárgyakat gyűjt, azt hiszi, hírnevének tartozik azzal, hogy lovat tartson, stb. Most ezen a módon teszi lehetetlenné, hogy a hitelezők és a kiadók zaklatásaitól megszabadulva, nyugodtan dolgozhassék. Nem, nem tudott volna ő nyugodtan dolgozni!

Rendezetlen anyagi viszonyai miatt nem juthatott be az Akadémia kényes halhatatlanjai közé. Pedig erősen vágyódott oda. Egyszer visszalépett Victor Hugó elől, de egyébként gondosan számon tartotta, hogy melyik akadémikusnak áll kifelé a szekere rúdja. Hanem hát neki hiába haltak meg a halhatatlanok.

A grófné inkognitóban él Párizsban egy kis ideig, Balzac elkíséri Németországba és megígéri, hogy odahaza is meg fogja látogatni. Soká tart, míg ezt az ígéretét beválthatja. 1847 októberében nyolc nap alatt teszi meg az óriási utat. Elkápráztatja a család középkori hatalma, a fényűzés s a kulturátlanság különös keveréke is nagy hatással van rá. Házassági terve szempontjából eredménytelen ez az út. Néhány hónap múlva vissza is kell térnie, mert Oroszországból nem küldhet haza kéziratot. Közvetlenül a 48-as forradalom kitörése előtt tér haza. A monarchista, konzervatív Balzac természetesen dühös ellenforradalmár. Azzá teszi a pénzügyi helyzet bizonytalansága. Már vérévé vált, hogy a pénzen keresztül nézzen mindent. Őszre ismét kiutazik a grófnéhez. Közben - jórészt adósságra - folyik a régóta epedve várt berendezkedés saját otthonában, ahová az asszonyt akarja hazavinni.

Másfél évig harcol az asszony kezéért. Ez idő alatt - talán éppen azért, mert most munka nélkül él! - egyszerre megrohanja szervezetét a hallatlan erőfeszítésekben eltöltött életnek minden súlyos következménye. Az orvos szívtúltengést állapít meg. Szédül, fulladozik, szeme gyöngül, lesoványodik, ideges.

1850 március 14-én végre megesküdhetik a grófnéval, aki minden vagyonát gyermekeinek adta. Az új házaspár anyagi mérlege: sok, sok adósság a házvétel, a művészi berendezés s egy szerencsétlen, közös részvényspekuláció miatt. De az otthon megvan - megvan a "fényes ládikó, mely méltó annak az ékszernek a befogadására". És Balzac századjára ismétli el, hogy "még mindig kénytelen leszek teljes erőfeszítéssel dolgozni - de bizonyosak vagyunk, hogy legkésőbb 1852-ben legalábbis jó módba jutunk".

Nem, Balzac nem dolgozott többet. Keserves, hosszú volt az utazás hazafelé. Mind a két házastárs beteg, de a férj állapota súlyosabb. Május vége felé érkeznek meg a Fortuné utcai házba. Baljóslatú érkezés: a házat őrző inas megőrült s a kivilágított épületbe csak lakatos segítségével juthatnak be.

Balzac megírta egyik régi levelében, hogy előre látja sorsát: meg fog halni, egy nappal azelőtt, hogy vágyai teljesülését megérné. Ez a jóslata beteljesedett.

Nem élvezhette már a Fortuné utcai ház pompáját. Egy hónappal hazaérkezése után kelt utolsó levelét diktálni kellett, csak a végére írta maga ezt a Balzacnál kétszeresen tragikus sort: "Nem tudok sem írni sem olvasni".

1850 augusztus 18-án váltotta meg szenvedéseitől a halál. Anyja fogta le a szenét, a hosszú küzdelemmel meghódított "idegen asszony" csakugyan idegennek bizonyult. Talán meg is csalta a haldoklót bizonyos, hogy nem volt ott halálos ágya mellett.

Lehet, hogy mégis rossz jós volt Balzac és gyengülő szemével meg tudta látni, hogy mit jelent az, ha megéljük kívánságaink teljesülését. Szeretném hinni, hogy ettől megkímélte a sors. Szeretném hinni, hogy gyógyulásért és szerelemért sóvárogva halt meg, s egy jótékony fátyol most is eltakarta szeme elől a valóságot, mint életében mindig - és műveiben soha.

 

[+] A Documenta Humana sorozat legközelebb megjelenő V. Kötetének ("Balzac levelei") előszava.