Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 17-18. szám

Bíró Lajos: Ámor és psziche
- regény - (
I.)

Delius Róbert felment a Gorgon fedélzetére. A hajó mögött üveges zölden csillogott a tenger, észak felé azonban sárgásbarnán fénylett az öböl nyugodt vize. Ez már a Menam, a vizek anyja, amely iszaptömegeit százezer évek óta rakja le a sziámi öbölbe. Ha a hajó túl van a nagy iszappadon és beér a folyam torkolatába, akkor egyelőre elmúlt minden veszedelem. Róbert fájdalmasan feszült figyelemmel nézett a part felé, és egyszerre nagyot dobbant a szíve. A partnak egy kanyarulata mögül karcsú hajó siklott elő. Ágyúnaszád. Egyenesen erre tart. Róbert érezte, hogyan árad szét hevesen megdobbanó szívéből minden tagjába egy hideglelős rémület és ökölbeszorított kézzel és összeszorított foggal gyűjtötte össze minden erejét, hogy leteperje ezt a hirtelen támadt rémületet. Miért fél? Nem vette-e bizonyosra, hogy erre a próbára előbb-utóbb rákerül a sor? Nem azért jött-e fel a fedélzetre, mert tudta, hogy a következő óra nem múlik el e nélkül a próba nélkül és mert egyenesen szemébe akart nézni annak, ami jön? - Hát most szembe kell vele nézni.

Megfordult lement a szalonba és belevegyült az utasok kis társaságának általános búcsúzkodásába. A Gorgonnak csak nyolc első osztályú kabinja volt és mindössze tíz utasa: egy négytagú család, három idősebb angol úr, egy perui fiatalember, egy középkorú orosz, egy kínai és ő. Hongkong óta ez a tarka társaság meglehetősen összeszokott és Róbert különösen az angolokkal barátkozott össze a mindennapi bridgeparti révén. A vidám búcsúzkodást egyszerre félbeszakította az, hogy a Gorgon gépei abbahagyták a zakatolást. "No, mi az?" - kiáltotta a perui fiatalember. Róbert tudta, hogy mi az. Az ágyúnaszád megállította a Gorgont. Az utasok közül senkinek efféle eshetőség eszébe se jutott. Róbert irigyelte őket azért a nyugtalan kíváncsiságért, amellyel a fedélzetre siettek. Ő most már teljesen nyugodt volt, derűsen elszánt, mint mindig, amikor a közeledő bajjal már harcba kellett szállni.

Az ágyúnaszád vízre tett egy csónakot, a csónak átevezett a Gorgonhoz és a Gorgon fedélzetére feljött egy fiatal tengerészhadnagy. Róbert némi megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy az ágyúnaszád is, tehát a hadnagy is francia. Az angol családhoz csatlakozott, a család két leányával jókedvű beszélgetést folytatott arról a kérdésről, milyen sportot lehet Sziámban - e mellet a klíma mellett! - űzni és közben állandóan az az érzés bujkált a gondolatai mögött, hogy sokkal nehezebb dolga lenne, ha még egyszer egy angol vizsgálaton kellene átesnie, úgy mint Hongkongban. A fedélzetre asztalt és széket tettek, a székre leült a fiatal hadnagy, mögötte egy sötéttekintetű civilruhás ember állott és az utasoknak az útleveleikkel egyenként oda kellett járulniuk az asztal elé. A kínai - aki Sziámban valami állami monopóliumot bérelt - volt az első. A fiatal hadnagy átvette és már vissza is adta az útlevelét. A második és a harmadik egy-egy angol úr volt, mind a kettő rózsás arcú és ezüstös hajú. Negyediknek a perui fiatalember került sorra. A tengerészhadnagy átvette tőle az útlevelét, gondosan végigtanulmányozta, közben fel-felnézett az útlevél tulajdonosára és ismét belemerült az útlevél tanulmányozásába. A perui fiatalember türelmetlenkedni kezdett. A hadnagy felállt, előbb jobbra hajolt és megnézte a türelmetlenkedő fiatalember bal arcát, azután balra hajolt és megnézte a türelmetlenkedő fiatalember jobb arcát. Az utasok, akik érdeklődve várták a fejleményeket, nem értették, mi keresni való van a perui fiatalember gömbölyded bal arcán és éppen olyan gömbölyded jobb arcán, de Róbert csendesen elmosolyodott. Tudta, hogy a hadnagy a Schmisseket - a német diák menzúra nyomait - keresi a perui fiatalember arcán. Azzal gyanúsítja tehát, hogy német tartalékos tiszt, hiszen tudvalévő dolog, hogy a német tartalékos tisztet arról lehet megismerni, hogy arcán kardvágások nyomait hordja. A hadnagy leült, az útlevelet átnyújtotta a háta mögött álló sötéttekintetűnek, ő maga pedig gyors kérdéseket intézett a perui fiatalemberhez. Honnan jön? Hová utazik? Miért utazik? Közben hirtelen így szólt:

- Kérem mondja utánam: je joue avec ves joujoux.

Róbert megint elmosolyodott. Ez a másik legenda: hogy a németeket meg lehet arról ismerni, hogyan mondják ki a zsé betűt. Az utasok csodálkoztak, a perui fiatalember bosszankodott, de ismételte a francia mondatot. A hadnagy azt kérdezte tőle, tud-e németül. A perui fiatalember egy másodpercnyi habozás után azt felelte, hogy nem tud. A sötét képű erre összehajtogatta az útlevelet, átnyújtotta neki és tiszta német nyelven ezt mondta:

- Gut. Sie können gehen.

A perui fiatalember megfordult és el akart menni. A hadnagy ekkor diadalmas arccal szökött talpra, a sötétképű pedig egy hosszú lépéssel ott volt a perui fiatalember mellett és rátette a vállára a kezét:

- Velem, ha szabad kérnem, - mondta gúnyos udvariassággal. Egyenlőre, ha megengedi, a poggyászát fogjuk egy kissé átnézni.

A perui fiatalember hangosan és haragosan tiltakozott, de, mikor a hadnagy felintett két tengerészkatonát és amikor a két katona mellé állt, akkor vállat vont és nyugodtan követte a sötétképűt a kabinjába. A hadnagy visszaült az asztalhoz. A következő utas, aki elé került megint egy idősebb angol úr volt. Róbert úgy érezte, hogy az angol öregúr ügyének kétségtelenül sima elintézése után jön el majd az alkalmas perc az ő számára. "Ezt talán Gucskov úr tudja", - felelte egy kérdésre az egyik lánynak. A lány rögtön az oroszhoz fordult a kérdésével, közben a hadnagy - amint Róbert várta - az idősebb angol úr útlevelét összehajtogatta, elégedett és udvarias mosollyal nyújtotta át tulajdonosának és a következő urat kérte. " Pardon", - mondta Róbert és egy főhajtással jelezte, hogy Gucskov urat nem akarja félbeszakítani az érdekfeszítő felelet megadásában, hanem majd inkább ő veti most magát alá a vizsgálatnak, odalépett az asztal elé és átadta az útlevelét a hadnagynak. A hadnagy felnézett, a tekintete végigszaladt Róbert szálas alakján és megpihent Róbert szőke fején. Ha a figyelmét nem sikerült elterelni erről a kihívóan szőke fejről és erről a harciasan szálas alakról, még baj lehet belőle. Elromlik a hangulata, eltalál tűnni az a nagy elégedettség, amelyet most azon érez, hogy egy német tartalékos tisztet csodálatos éles látással és rendkívüli elmeéllel sikerült lelepleznie. Róbert leeresztette a vállát és oldalra hajtotta a fejét, a szempilláit egy kissé összehúzta, tudta, hogy barna szeme, amelyet az anyjától örökölt, így szelíd és álmodozó kifejezést kap. Egész lénye elveszítette a kihívó férfiasság pompáját és várakozó odaadást és figyelmes szerénységet fejezett ki. A fiatal hadnagy naiv orra és elégedett két szeme körül valóban nem robbant fel az ingerült és ellenséges vadász-szenvedély. Ez a szerény fiatalember, aki előtte áll, talán csakugyan nem német tartalékos hadnagy. Végre a hollandok is szőkék.

- Hogy hívják?

- Kruyswich Károly.

- Mikor született?

- Ezernyolcszáznyolcvanhat.

- Hol?

- Amszterdam.

- Foglalkozása?

- Mérnök.

- Honnan jött Hongkongba?

- Mandsuriából.

- Mit csinált ott?

- Vasútépítés.

- Miért jött el?

- A társaság megszűntette a működését.

- Miért?

- A tulajdonosai németek voltak.

Itt egy zökkenő fog jönni. Róbert nyugodtan, egyszerűen és természetesen mondta ki a mondatot. A hangja és az arca egy mély meggyőződést sugárzott rá a hadnagyra. Ezt: Mi van ennél érthetőbb és világosabb? - lehet-e ennél kielégítőbb magyarázat? - németek voltak, a vállalatnak tehát meg kellett szűnnie. De pontosan tudta előre, hogy itt zökkenő fog jönni. A hadnagy naiv orra kissé magasabbra emelkedett, elégedettségtől világító kék szeme kissé elborult. Mit fog mondani? Piros alsó ajkát előretolta és a két ajka között, egészen halkan, mintha csak magának mondta volna, kiegészítette Róbert mondatát:

- Boche-ok.

Ez nem tartozott a kihallgatáshoz, ezt ő csak magának mondta, a kihallgatott szőke fiatalember nem is tartozik meghallani, amit mondott. De azért mindenképpen nagyon tanulságos lesz megállapítani, hogy ez a németalföldi fiatalember hogyan viselkedik ennek a szónak a hallatára. Megtörtént, hogy egy állítólagos svájci kereskedelmi utazó ököllel ugrott neki a kihallgató tisztnek, mikor ezt a szót meghallotta. Róbert egy másodpercnek a századrészéig sem habozott. Ha ráért volna gondolkozni, akkor is azt mondta volna magának, hogy ilyen gyerekes semmiségek meg nem állíthatják azon a nagy úton, amelyre elindult. De gondolkozni rá sem ért, mert az ösztönei dolgoztak. Valahol mélyen bent a lelkében a fanyar elégedettségnek egy forrása fakadt fel. Boche-ok voltak a tulajdonosai a mandsuriai vállalatnak. Az egyik boche itt áll előtted, jó fiú, és már körülbelül végzett is veled. Boche-ok? Szelíd tekintettel - az anyja szelíd, barna tekintetével - ránézett a hadnagyra és nyugodt tartózkodással, de csendes derűvel igent intett. A hadnagy figyelő tekintete ismét ellágyult. Ennek a hollandusnak az igenlő fejbólintásában kétségtelenül volt valami tartózkodás és mentegetőzés. Mit jelent ez a mentegetőzés? Hollandia egyelőre semleges - ezt jelentette - tehát ő, ez a hollandiai mérnök, nem foglalhat állást, de ami az ő egyéni érzelmeit illeti, azokra nézve nem lehet kétség. Róbert érezte, hogy közte és a hadnagy között egy csendes bizalmasság támadt. Ő határozott szimpátiát érzett, amikor a naiv orr mögött a hadnagy elégedett kék szemébe belenézett. Kedves fiú. Milyen rossz lenne, ha ezt a vizsgálatot angolok végeznék.

A hadnagy kérdései lassabbakká váltak.

- Tud németül?

- Tudok.

A kék szem még egyszer felvillant.

- Hol tanult?

- Német egyetemen töltöttem egy évet.

- Hm! Hol tanult franciául?

- Francia egyetemen töltöttem két évet.

Még egy néhány kérdés jött, azután a hadnagy gondolkozva összehajtogatta az útlevelet és szórakozottan visszaadta Róbertnek. Róbert visszament az angol lányokhoz és édes elégedettséggel látta, mennyire igaza volt, amikor éppen az elmúlt perceket választotta ki arra, hogy a vizsgálathoz odajusson. A hadnagy jókedve elmúlt. A perui fiatalemberen aratott győzelem elégtétele és biztonságérzése szétfoszlott, most rosszkedvű bizonytalanság kínozta. A középkorú orosz úr állott előtte. Nem éppen fiatalember már. De miért nem katona, ha orosz? És ha nem szolgál az orosz hadseregben, vajon nem német tartalékos tiszt-e?

A vizsgálat gyötrő inkvizícióvá lett, ingerült és izgalmas szóváltásokkal és eltartott egészen addig, amíg a hajó belsejéből fel nem merült a vörösen verejtékező perui fiatalember a sötét külsejű nyomozóval. Ekkor kiderült, hogy a perui fiatalember diadalmasan igazolta magát, mert nem csak sorra megvizsgált alsónadrágjai bizonyultak perui eredetűnek, hanem ajánlóleveleiből és kiterjedt levelezéséből meg volt állapítható az is, hogy egy perui miniszter fia. Ami a német nyelvtudását illeti, ő igenis tud németül, mert német egyetemre járt, de azt igenis letagadja és el óhajtja felejteni, mert egy szomorú tévedés eredményének tekinti, mert gyűlöli a németeket és egész szívével a szövetségesek pártján van. Mialatt a perui fiatalember ezt szélesen és hangosan a két nyugodtan hallgató öreg angol úrnak előadta, a középkorú öreg úr is visszakapta az útlevelét és az angol családra került a sor. A sötét tekintetű ember ekkor otthagyta a vizsgálatot és lassan odajött Róberthez.

- Ön hollandi? - kérdezte tőle németül.

Róbert ránézett és az az érzése támadt, hogy ő nem tud ellenállni: ezt az embert megfogja, felemeli és a hajókorláton át belevágja a tengerbe. Nézett bele a sötét tekintetű két szembe és a haragja lehűlt:

- Az vagyok, - felelte nyugodtan.

A sötéttekintetű ember hosszan és sötéten nézett rá, azután igent bólintott és elment. Róbertnek a hideg futott át a hátán. Mi volt ez? Ennek az embernek a sötét tekintetében nem gonoszság volt, hanem szomorúság. Nem ellenségesség, hanem... Megértés? Róbert nem tudott felelni erre a kérdésre. Ki ez az ember? Mi ez az ember? Elzászi német, aki francia álarcot hord? Elzászi francia, akinek vérzik a szíve? A hadnagy a kísérőivel lement a csónakba, a csónak indult vissza az ágyúnaszádhoz és a Gorgon folytatta az útját. A perui fiatalember tovább szónokolt a németek ellen és a szidalmai egyre harsányabbak lettek, amíg az egyik öreg angol úr száraz hangon ki nem jelentette, hogy azok a német tartalékos tisztek, akik száz veszedelem és ezer fáradtság közepett a világ minden részéből hazafelé igyekeznek, hogy a hazájukért harcoljanak és talán meghaljanak, minden tiszteletet megérdemelnek. Az angolok mindnyájan ezen a véleményen voltak és a perui fiatalember elhallgatott.

Róbert könnyűnek és boldognak érezte magát. A hajó repül, a part közeledik, - minden jól megy és minden jól fog menni. Az utasok beszélgettek, Róbert hálás szeretettel nézte a sűrű, zöld magmangrove-cserjéket, amelyek a partot elborították. A Gorgon besiklott a Menam torkolatába, elhaladt egy erőd mellett, azután meglassította a futását. Egy gőzbárka jött szembe vele, a bárkán a sziámi zászló: fehér elefánt vörös mezőben. Sziámi vámhivatalnokok jöttek a fedélzetre és Róbert gyöngéd hálát érzett irántuk. Egy államhatalom képviselői, akik csak elvámolandó árukat keresnek. Egy ország, amelyet nem ragadott magával a téboly forgószele, amely végig süvölt a világon, ahol a józanság és az értelem az úr. A vámvizsgálat gyorsan és könnyen véget ért, és a Gorgon tovább haladt. Jobbra egy városka. Ez Paknam, ahonnan minden hajó befutását táviratban jelentik a fővárosba. A hegyes torony katolikus templom tornya: francia szerzeteseké. A parton jobbra és balra rizsföldek terültek el, azután ültetvények: kókuszpálmák és arecapálmák. Egy óriási narancskert. Közben kunyhók, néhány farúd és néhány fonott gyékény az egész, amelyet pálmalevelek takarnak be. Miféle illat az, amely a partokról néha idelebben? Templomi virágok illata, - mondja az egyik angol úr. Róbert belemerült a gondolataiba és nem tudta megkérdezni, mik azok a templomi virágok. A virágáldozatokhoz használják őket? Ez megint Buddha világa itt. A partokon nagy csendesség és végtelen nyugalom. Ez megint Ázsia a rejtelmes bölcsességű mosolygás világa, amelynek olyan jó volna a nyugalmába belemerülni, ha Európa őrjöngve nem marcangolná önmagát és ha ehhez a véres önmarcangoláshoz ellenállhatatlan hangon nem hívná minden fiát.

Róbert felrázta magát gondolataiból és csatlakozott útitársaihoz. A hajó-csónakok és szampanok között haladt előre, a csónakok a folyóból árnyékos keskeny oldalcsatornákba siklottak bele. Messziről már látni lehetett Bangkokot, de a hajó még egy óra hosszat haladt előre a folyó nagy kanyarulatai között, amíg végre megérkezett és kikötött. Róbert még egyszer elbúcsúzott az útitársaitól, azután a part mellett álló hotelbe ment. Ismét lázas feszültséget érzett minden tagjában. Most sietni kell, most cselekedni kell, most nem szabad kihasználatlanul hagyni egyetlen percet se. Mit érdekli őt ez a nagy város, ha keleti Velencének hívják is és ha a fele szigetekre épült is. Mi köze ezekhez az emberekhez, - kínaiakhoz, sziámikhoz, bírmaiakhoz, malájokhoz - akik itt az utcákon nyüzsögnek? Őt várják. Neki haza kell jutnia.

A hoteliernek azt mondta, hogy azonnal a Siewert telepre akar jutni. A hotelier kocsit hivatott. A kocsiba két egészen kis ló volt befogva, a bakon sziámi kocsis ült. A kocsisnak a dereka köré lila gyapotkendő volt csavarva, tetovált lába meztelen volt a vállán másik, tarka gyapotkendő lógott. Barátságosan vigyorgott Róbertre, aki szórakozottan intett neki és beült a kocsiba. A két kis ló már indult, amikor Róbert még azt kérdezte a hoteliertől, meddig tart az út a Siewert telepig, "Jó két óra", - felelte a hotelier. Róbert ideges kétségbeesést érzett arra a gondolatra, hogy most két teljesen meddő órát kell elvesztegetnie ezzel a kocsizással, azután lehajtotta a fejét, átadta magát a kocsi enyhe rázásának és süket töprengésbe merült.

A kocsi végre befordult egy bambuszfákkal szegett keskenyebb útra és egy széles kapu előtt megállt. A kaputól jobbra óriási kert húzódott fel, alacsony dombok felé, benne hatalmas villa kínai tetővel, a kaputól balra gyárépületek álltak, előttük egy kis vasút sínje húzódott végig, a kapuval szemben emeletes ház állt, erkélyein és verandáin le voltak eresztve a gyékény függönyök. Itt irodák vannak, amelyek a forró napsütés ellen védekeznek. Róbert kiszállt a kocsiból. A kapuban kínai portás fogadta. "Mister Harvey?" - kérdezte Róbert. A kínai portás tisztátlan, de folyékony angolsággal mondta, hogy szíveskedjék beljebb fáradni, átvezette az udvaron és átadta egy másik kínai szolgának. Ez elkérte tőle a névjegyét, azután bevezette az emeletes épület folyosójára, eltűnt egy ajtó mögött és pár másodperc múlva mély meghajlással kinyitotta előtte az ajtót. Róbert elhaladt a kínai szolga mellett aki lassan behúzta mögötte az ajtót.

A tágas szobában két hűsítőkészülék zúgott, mind a két nyitott ablakban egy. A két ablak között óriási íróasztal állott. Az íróasztalnál egy fiatalember dolgozott ingujjban. Az ingujjas fiatalember felemelte a fejét írásairól és az ajka kinyílt, hogy az elfoglalt amerikainak gyorsan a tárgyra térő, objektív udvariasságával kérdezze meg: "miben lehetek szolgálatára, uram?" Kinyílt ajka azonban nyitva maradt, a fejét hátra kapta, a szemét összehúzta, azután egy vizsgálódó mozdulattal gyorsan újra előrehajolt, mintha nem akarna a szemének hinni.

- Bob! - kiáltotta egyszerre álmélkodva, ujjongva, harsogva.

Hátrarúgta a székét és odatoppant Róbert elé. Az egész olyan volt, mint egy robbanás. Megölelte és megcsókolta Róbertet és boldogan és elérzékenyülten újra meg újra megsimogatta az arcát. Róbert megmelegedő szívvel adta át magát ennek a dédelgetésnek. Ide jó volt jönni, itt jó lenni, ez itt Tom, - Thomas Duncan Harvey, aki neki anyai részről unokafivére, de akit ő úgy szeretett mindig, mintha testvére lett volna. Tamás szódát és whiskyt kevert neki.

- Hidd el, - mondta, - legkésőbb minden második nap rám jött, hogy elbődülök és keservesen sírok miattad. Mi mindent csináltam, hogy hírt kapjak rólad. A méreg evett meg, hogy ezen a kis földtekén hogy tűnhet el valaki ilyen nyomtalanul. Azt hiszem, hogy régen... hogy ... hm... no, ha nem is estél el éppen, de hadifogságban vagy az oroszoknál vagy a japánoknál és segítségedre, akartam lenni. Na, jó, - csakhogy itt vagy, - hogy tudtál idejutni?

- Holland útlevél.

Tamás felállt, gyorsan az ajtóhoz lépett és kinyitotta. A folyosó üres volt. Tamás elégedetten fordult vissza. Róbert csodálkozva nézett rá.

- Jangcekiang mesternek túlságosan nagy a műveltsége, és a kelleténél jobban érdeklődik üzleti és privát ügyeim iránt.

- Jangcekiangnak hívják? - kérdezte Róbert nevetve.

- Nem, ezt a nevet én adtam neki. Az igazi neve kicsit nehéz, az eljárást különben tőlük tanultam, különösen a sziámi szolgák egyetlen fehér embert se neveznek a nevén, hanem az alacsony úrnak, a kövér úrnak, a mosolygó uraknak. Engem eleinte mai Szingapurnak hívtak, mert Szingapurból jöttem, azután elneveztek a jóságos mennydörgőnek.

- Nyílván azért, mert a rúgást és a dollárt egyforma könnyűséggel lehet nálad megkapni.

- Mikor mire szolgálnak rá, - felelte Tamás komolyan. - Most pedig mondd el gyorsan, hogy kerültél Hongkongba.

- Mandsuriában a vasútépítést természetesen abba kellett hagyni a háború kitörésekor. A hírt nagy késéssel kaptam meg, fent voltam északon, azután rengeteg bajom volt az oroszokkal. Igazad volt, amikor lebeszéltél az egészről. De ki hitte, hogy az idők csakugyan bizonytalanok és hogy háború jöhet. Na, végre elindultam Tsingtau felé, hogy talán még sikerül bejutnom a várba. Ehelyett egyenesen a japánok keze közé jutottam. Nagy nehezen megugrottam, akkor a japánok azt követelték a kínaiaktól, hogy adjanak ki, azután abban egyeztek meg, hogy a kínaiak internálnak. Végre onnan is sikerült megugranom, hónapokig lappangtam Hongkongban. Végre sikerült egy hollandi útlevelet szereznem és a Gorgonon ma ideérkeztem.

Tamás a szódás üvegre nézett.

- Itt jó helyen vagy, - mondta egy kissé erőltetett derűvel.

Róbert megvárta, amíg Tamás felnéz.

- Itt jó helyen vagyok, - mondta halkan és nyugodtan, - mert innen... bizonyosan... eljutok... haza.

Tamás a homlokára szorította a kezét egy kétségbeesett mozdulattal.

- Hiszen tudtam, hogy ezért jössz. - De őrültség. - Téboly. Innen egy fél tucat német tartalékos tiszt indult el, a legfurfangosabban kigondolt álcázásokban, a legkalandosabb útirányokban, a legjobb útlevelekkel, - most egytől-egyig angol internáló táborokban ülnek. Minek?! Minek?!

- Látod, hogy idáig eljutottam...

- De az indiai óceánon túl nem jutsz el. Ismered az angolok metódusát? Álmodból ráznak fel és ha németül szólasz meg: már az internáló táborban vagy. Holland nyelven vizsgáztatnak és ha a vizsgát klasszikus holland nyelven letetted, akkor megkérdezik tőled, hogy hívták a nyolcadik gimnáziumban a latin tanárodat és hogy hívták a fűszerkerekedőt abban a hágai utcában, ahol a gyerekéveidet töltötted. Hogy akarsz átjutni rajtuk.

- Át fogok jutni rajtuk.

Tamás kedvetlenül vont vállat.

- Azok a német fiuk is mind egy-egy biztos metódussal indultak útnak. - No mondd, - folytatta sóhajtva, - mi a te biztos metódusod?

Róbert közelebb hajolt hozzá és rátette a kezét a karjára.

- Az én biztos metódusom, - mondta halkan, - a következő: Karl Kruyswick hollandi mérnök itt marad a semleges Sziámban és Thomas Duncan Harvey amerikai mérnök tovább utazik Európa felé.

Tamás meghökkenve nézett rá.

- Nem gondolod, - folytatta Róbert, - hogy ha a hajamat barnára festem - eddig nem tehettem az útlevelem miatt - és megnövesztem olyan formájúra, mint a tied, hogy akkor az ismerőseid is összetéveszthetnek veled? Nem gondolod, - folytatta diadalmasan, - hogy akkor felébreszthetnek álmomból az angolok, mert hónapok óta gyakorolom, hogy egy hatalmas amerikai káromkodással ébredjek? Nem gondolod, hogy akkor kikérdezhetnek a kedves öreg Cincinnati felől, mert még a tejesember nevét is tudom, aki nagyapa házába járt? - Azokat a szegény fiúkat elcsíphették, mert nem volt senkijük itt... de nekem itt van az én jó öreg Tom-om, aki hozzásegít, hogy hazajussak.

Tamásnak csillogni kezdett a szeme. A terv olyan egyszerűnek és olyan csalhatatlannak látszott, olyan okosnak és olyan bátornak, hogy kalandokra való hajlandósága lelkesedni kezdett érte. Fellobogó kedvvel készült megszólalni, de amint ránézett Róbertre, egyszerre elfanyarodott az arca.

- És most én segítselek ahhoz, - mondta feljajdulva, - hogy hazamenj... megdögleni. Tudod, hogy az vár rád? És tudod, hogy az áldozat teljesen céltalan?

Felállt és Róbert vállára tette a kezét.

- Drága öregem, - mondta óvatosan és gyöngéden, - tudod ugye, hogy Németország ügye reménytelen?

Róbert nem nézett fel rá, csak kissé felemelte a fejét.

- Te pedig tudod ugye, - mondta halkan, - hogy akár reménytelen, akár nem: nekem ott kell lennem.

Tamás összeszorított szájjal megbiccentette a fejét. Igen. Tudja. Ez, sajnos, elintézett dolog. Minek is róla többet beszélni. Járkálni kezdett.

- A dolgot, - mondta töprengve, - lángelméjűen kell megszerkesztenünk. Nem tudom, helyes lesz-e, ha a köztünk lévő nagy hasonlatosságot már most aláhúzzuk? Azt hiszem, nem. Ellenkezőleg. Fésüld fel a hajadat: ott egy fésű: a domború Delius-homlok mindjárt változtat egy kicsit az arcod kifejezésén. A hajadat most nem szabad megfesteni. Nagyon kellene csalódnom, ha a szolgák már is nem az aranyhajú úr címén emlegetnének, ha az aranyhajú úrból barnahajú úr lenne, ezzel az érdekes hírrel Jangcekiang mester rögtön elszaladna az angolokhoz. Hogy Jangcekiang mester angol zsoldban áll-e? Azt hiszem, még a hivatalnokaink közül is néhányan. Ez osztrák vállalat és az angolok háborús kereskedelmi kémszervezete egyszerűen csodálatos. A bankbetétedet persze lefoglalták. Pénzed nincs.

- Nincs. Hongkongban még adósságot is csináltam. Megígértem, hogy innen megküldöm.

- Én két héttel ezelőtt utaltam át Amerikába, amim volt. Ez nem tenne semmit. Annyit kaphatok, amennyit akarok. De az útlevél. Kikérem az útlevelemet a konzulátuson. Hová akarok utazni? Görögországba. Miért? Majd segítünk valahogy a dolgon. Beavatni valakit? Senkit. Bemenni Bangkokba veled együtt, ott elbújni három-négy hétig, amíg eljutsz Európába? Utólag kiderülne és az angolok legközelebb engem csípnének el, ha hajóra akarnék szállni. A konzulátus is nagyon rossz néven venné. A vállalatot egyszerűen itt hagyni inkorrekt dolog is lenne, azonkívül olyan érthetetlen és olyan feltűnő, hogy az angolok kész zsákmányként szignalizálnának ki a hajóknak. Egyetlenegy mód van rá: most itt maradsz, én rögtön kikérem az útlevelemet, de csak akkor utazol, amikor valami kedvező alkalom lesz és amikor alaposan előkészítettük azt, hogy Harvey úr helyében Kruywick úr maradt itt.

- Meddig tarthat ez?

- Egy-két hónapig.

- Ez rettenetes. Ezt én nem bírom ki.

- Oktalanságot pedig nem fogunk csinálni.

Róbert felállt és odament Tamáshoz. Belenézett a szemébe.

- Tom, - szólt kínlódva - mondd meg őszintén: te is az...az... ő pártjukon vagy?

Tamás hirtelen megölelte, mert a nagy német elhagyottság mély fájdalmát érezte reszketni a hangjában.

- Drága fiam, - mondta, hidd el, nem. Hogy képzeled azt, hogy én, aki úgy ismerem Németországot, hogy én - ?! én őszintén semleges vagyok, egyet utálok és egyet gyűlölök: ennek az esztelen háborúnak a baromi vérontását. De...

- De?

- De éppen azért őszintén megvallom: elviselhetetlen lenne nekem az a gondolat, hogy Angolországot legyőzik.

- Akkor -!

- Akkor... ebből nem következik semmi. Legkevésbé az, hogy téged ne segítselek hazajutni... Úristen!... esetleg meghalni. Ez nem rontja Angolország chance-ait, meg vagyok róla győződve, hogy tíz angol gentlement közül kilenc, feltéve, hogy nincsenek hivatalos állásban, hanem privátemberek, tehát tíz közül kilenc inkább segítene, semmint elárulna. Hidd el nekem: mindent meg fogok tenni, hogy szolgálatodra legyek. Nézd, nemsokára idejön a Macmillan privát jachtja, Macmillan itt utazgat most a szigetek között, én ismerem: bizonyos vagyok benne: el lesz ragadtatva tőle, hogy segíthet neked. Hidd el öregem, az egyetlen okos dolog: itt maradni és várni.

Róbert végre, belenyugodott abba, hogy egyelőre marad. Tamás a házi telefon felé nyúlt, amely az íróasztalon volt.

- Belépsz ide hozzánk, - mondta, - ez elintézi a pénzügyi részt is és lehetővé teszi, hogy alkalmas percben útnak indulj. - Kérem a főnököt, - mondta bele a telefonba.

Megkapta az összeköttetést és Róbert, aki megint belemerült töprengő gondolataiba, egyszerre felriadt. Tamás nem a főnököt kérte? Azt mondta: the governor. Ez a mindennapi életben azt jelenti: a főnök, a gazda, az öreg. Most úgy beszél, mint aki a főnöknek tesz előterjesztést. De ez a hang, amely válaszol neki és amelynek a csengése a telefonból világosan kihallatszik, nem kétségtelenül nőnek, sőt fiatal nőnek a hangja-e? Figyelni kezdett a beszélgetésre:

-... most tehát itt van nálam Kruyswick Károly barátom. Hollandi. Mérnök. Együtt dolgoztam vele, a kvalitásait ismerem. Ő átvehetné a fűrésztelep vezetését és Schumann bejöhetne ide.

- Én azonban nem akarom, hogy Schuhmann bejöjjön ide, - felelte a női hang.

- De kérem, higgye el, ez volna az egyedüli helyes megoldás - mondta Tamás, - nemcsak azért, mert Schumann tökéletesen ismeri a viszonyokat, hanem azért is, mert rendkívüli méltánytalanság lenne vele szemben, ha új ember elé kerülne.

- De én nem óhajtok Schumannal mindennapos érintkezésbe kerülni, - felelte a női hang.

- Bocsásson meg - felelte bosszankodva Tamás, - ilyen szempontok nem irányíthatják egy...

A női hang a szavába vágott:

- Fáradjon fel hozzám. És hozza fel a holland urat is.

A beszélgetés véget ért. Tamás lecsapta a kagylót. Róbert mosolyogva nézte, hogy a mérgelődésnek éppen úgy tudja magát még átadni, mint a jókedvnek. Most az egész testével mérgelődött.

- Ki volt ez? - kérdezte Róbert.

Tamás a kabátját ráncigálta fel és a válla felett visszanézett rá.

- Hja, te nem tudod, - mondta bosszankodva. Ez a tulajdonos: miss. Siewert. Vagy ha parancsolod: Fräulein Anna Siewert. Annie!

Már rajta volt a kabátja, visszafordult Róbert felé és egyszerre elkezdett nevetni.

- Különben mit bosszankodom én, - mondta nevetve, - egy ilyen bolondos lányon. Én a vállalat javát akarom. Ha ő nem akarja? Gyere, menjünk fel hozzá.

Kimentek a folyosóra, azután felmentek egy lépcsőn. Közben Róbert kérdezősködött és Tamás gyorsan felelt neki. Ezt az egész vállalatot Siewert úr alapította, - Aloysius Siewert, bécsi ember, az Anna apja, - harminc évvel ezelőtt. A vállalat óriási nagyra nőtt: rizshántoló, fűrésztelep, bányák, export és import különösen villamos cikkekben. Siewert úr most egy éve halt meg, a felesége hat évvel ezelőtt. Egy év óta tehát a leánya vezeti az egész vállalatot: Siewert Anna, akihez most mennek. Tizenkettedik évétől a tizenkilencedikig Bécsben nevelték. Most huszonöt éves. Nagyon jól csinálja a dolgát., de furcsa bogarai vannak. Vénlány-rigolyák. Hogy vénlány-e? Még nem vénlány. A korára nézve még nem, de az egész lelki berendezkedésére nézve igen. Ez hajadon marad, hatvan éves korára is, éppen úgy, mint Rézi.

Róbert meg akarta kérdezni, ki az a Rézi, de erre már nem volt ideje. Tamás futóan rákoppantott egy ajtóra és benyitott rajta. A szoba alig különbözött a Tamásétól, csak valamivel tágasabb volt. A nagy íróasztalon néhány fotográfia állt. Az íróasztal mögött pedig egy lány ült, aki most felemelte a fejét és lassan felállt. Tamás bemutatta Róbertet, a lány kezet nyújtott neki, - hosszú, forró ujjai voltak, - azután egy mozdulattal helyet kínált nekik és visszaült a helyére. Róbert meglepve vizsgálta, miközben Tamás beszélni kezdett. Ez a lány voltaképpen nagyon csinos. Hosszú szempillái mögött bársonyos fekete szeme van, amelynek az álmodozó tekintetétől tulajdonképpen minden férfinek el kellene érzékenyülnie. Az orra azonban gyöngéden felfelé hajlik és az arca gödröcskéivel együtt valaha jókedvű lehetett és nevető. Csak keskeny szája keserűen energikus és csak az egész arcon ül valami megjelölhetetlen fanyarság, valami fanyar zárkózottság, talán egy egészen halkan kezdődő hervadtság. Amikor keskenyvállú, nyakig zárt ruhájában felkelt, olyan volt, mintha kimondottan fáradsággal emelné fel a nagy, puha, barna hajtömeget, amely a fején van és amikor leült, olyan volt, mintha a hullámos fénylő barna hajtömeg súlya alatt roskadna össze. - A lány Tamással beszélt, és a Tamás hangja már megint ingerültté válik. Miért?

- ...de Schuhmann régen rászolgált az előléptetésre és idebent olyan emberre van szükség, aki tőlem átveheti a dolgokat, ha én egyszer...na, megbetegedni nem szoktam, de ha egyszer elmegyek.

- Akkor itt vagyok én, - felelte a lány nyugodtan.

- Ön nem végezhet el mindent.

- De egy új embert bevezethetek a dolgokba.

- És Schuhmannt elkeserítjük.

- Emelni lehet a fizetését.

- És rossz vért szül, ha egy vállalat a legjobb embereit pretereálja, - bocsásson meg, miss. Siewert, - a tulajdonos puszta szeszélyéből.

A lány keskeny ajka vékony fonallá záródott össze fehér fogai felett. Hosszú szempillái lassan leereszkedtek.

- A kárt én vállalom, - mondta halkan és hidegen, - egyébként pedig nem nevezném szeszélynek azt, amiről elég alkalmam volt látni, hogy meggyőződés.

Tamás vállat vont és megbiccentette a fejét.

- Kérem. Ahogy parancsolja.

A lány halkan és hidegen tovább beszélt.

- Volt olyan szíves ön Kruyswick urat informálni: miről van szó?

- Nem, - mondta Tamás és Róbert felé fordult. - Arról van szó...

megakadt. Ez a hideg és halk beszédű főnök mégis csak lány. Hogy mondhat el amerikai gentlemen ilyen dolgokat egy lány jelenlétében. A lány ránézett és halk, hideg hangon átvette a szót:

- Arról van szó, hogy Schuhmann úr egy színes nővel él együtt, már most: énnekem a vállalat alkalmazottainak privát ügyeibe semmi beleszólásom nincs, de arra jogom van, hogy megválogassam azokat a munkatársaimat, akikkel napról-napra érintkezem. Olyan fehér emberrel pedig, aki színes nővel él együtt, én nem óhajtok érintkezni.

A hangja halk volt és hideg. Hosszú szempillái most lassan felemelkedtek. Ránézett Róbertre és a tekintete ellenségesen villant meg. Seni se szólt és Róbert úgy érezte, mondani kell valamit.

- Erre önnek kétségtelenül joga van, miss. Siewert, - szólt tartózkodva.

A lány Tamáshoz fordult.

- Kérem, - mondta száraz tárgyilagossággal, - hagyja meg Schuhmannt, ott ahol van. A fizetését emelje fel. Ide pedig, ön mellé szerződtessük Kruyswick urat. Ha ön ajánlja, akkor nem kétséges, hogy a szerződtetése nyereség lesz a vállalat számára.

Róberthez fordult, mintha kérdezni akarna valamit. A szeme hirtelen nagyra nyílt, fénylő és világos lett, a szája körül egy meglepett mosolygás villant fel. Olyan volt, mintha egy fátyol hullott volna le az arcáról, Róbertről Tamásra nézett, azután megint vissza Róbertre.

- Önök rokonok! - mondta, mintha öröme lenne ebben a felfedezésben.

- Van közöttünk egy távoli rokonság, -felelte Tamás tartózkodva.

- Akkor önnek is vannak német rokonai, - mondta a lány elégedetten.

- Vannak.

A lány bólintott, azután lassan leereszkedtek a szempillái. A szája összezáródott. A fátyol ráereszkedett az arcára.

- Harvey úr nyílván informálta önt a feltételekről.

- Igen.

- Az általános feltételeket én szívesen megjavítanám igen messzemenő módon, ha ön hajlandó volna hosszabb időre lekötni magát, például, ha négy hét leteltével a vállalatnak módjában lenne egy legalább hároméves szerződés mellett optálnia.

- Ilyen kötelezettséget sajnos, nem vállalhatok, - felelte Róbert. Nem lehetetlen, hogy ... nemsokára tovább kell utaznom.

- Miért? - kérdezte a lány csodálkozva.

Róbert segítséget kérően pillantott Tamásra, de Tamás nem tudott rajta segíteni. Miért kellene nemsokára tovább utaznia egy európai mérnöknek, aki Ázsiában állást keresett és állást talál! Erre semmiféle értelmes magyarázat nincs.

- Családi ügyek, - mondta végre Róbert zavarodottan.

- Úgy? Igen. Akkor a vállalat is fenntartja elhatározása szabadságát. Arra kell törekednünk, hogy a vezetés állandóságát biztosítsuk. Akkor elég lesz egy egyszerű levélváltás, talán kölcsönösen négyheti felmondással. Kérem, Harvey úr, intézze ezt el. Ha Kruyswick úrnak pénzre van szüksége, utalványozzon. Kruyswick úr rögtön belép? Igen... - Köszönöm, uraim.

El voltak bocsátva. Felálltak és indultak kifelé. A lány az üzleti levelek fölé hajtotta a barna hajtömeg súlyától meggörnyedő fejét.

- Harvey úr!

Tamás visszafordult az ajtóban.

- Ha Kruyswick úrnak más terve nincs, a villában lakhat. Önnek nyílván kellemes lesz régi barátjával és rokonával együtt laknia

- Igen, miss Siewert. Köszönöm.

Az ajtó becsukódott mögöttük. Mentek le a lépcsőn.

- Mégis csak kedves fickó az öreg lány, - mondta Tamás jókedvűen. Nehéz lett volna nekem kérnem tőle, hogy a villában lakhassál.

Leértek a Tamás szobájába. Tamás beküldte Jangcekiangot a városba a Róbert kocsijával a Róbert holmijáért. Ez a legegyszerűbb megoldása a dolognak, mondta, mert Jangcekiang mindent kitűnően el fog intézni, - a hotelier igényeit például a minimumra fogja leszállítani - és így legalább nem szökik be majd külön a városba, hogy az angoloknál jelentést tegyen. Azután Róbertnek mindjárt kijelölte a szobáját a magáé mellett, megismertette Róbertet az iroda személyzetével, azután vele együtt dolgozni kezdett. Nemsokára nyomasztó forróság lett és eljött a déli szünet. Tamás átvezette Róbertet a villába. A kínai tetős villa, a színekben ragyogó kert közepén, kellemes és megnyugtató látvány volt, de csak, amikor az óriási teraszon át a hűvös, nagy hallba bejutottak, akkor érezte Róbert igazán, milyen kellemes ez a minden ázsiai és minden európai kényelmet egyesítő épület. A középen a hall mellett zeneszoba volt, azután könyvtárszoba volt és ebédlő. Tamás elmondta, hogy a jobb szárnyat Siewert úr annak idején a maga részére építette, most ott a lánya lakik Rézivel. A balszárny arra volt szánva, hogy vendégek lakjanak benne, részben a cég alkalmazottai, részben mások. A cég alkalmazottainak könnyebbség és kitüntetés, ha itt kapnak lakást, a ház urának pedig kellemes, ha állandó társasága van. Megnyugtatóbb is, ha egy-két fehér ember van a házban. A balszárnynak eddig három lakója volt: Windelbald doktor egy öregedő német orvos, Trikupisz, a cégnek egy korosodó görög alkalmazottja és Tamás. Róbert lesz a negyedik. A ház lakóival Róbert majd meg fog ismerkedni. Ebédelni mindenki a lakásában szokott. Bementek a Tamás lakásába. Két szobája volt: egy hálószoba és egy nappali szoba. A nappali szobában ebédre volt terítve éspedig két személyre. Tamás megint megdicsérte az öreglányt, hogy erre is gondolt, és egy kínai szolga már hozta is az ebédet. Róbert azt várta, hogy a tiffint fogják kapni, a rizsnek különböző kombinációiból álló rendes keletázsiai ebédet és csodálkozva nézett a tálra amelyen egy kétségtelenül európai étel volt: egy húspástétom. Tamás azt mondta, hogy ez Rézi műve. Róbert azt kérdezte, hogy végre is ki az a Rézi, de ekkor az ajtó előtt különös zaj harsant fel. Bevezette egy éles csattanás, amelyről Róbert azt gondolta, hogy csak pofon lehetett. Tamás megerősítette a feltevést.

- Ez Rézi, - mondta derülten.

A csattanást valóban egy női hang haragos harsogása követte. A haragos harsogásból csak annyit lehetett megérteni, hogy a pofon egy pástétom-lopást akart megtorolni és hogy a tolvajnak a legkülönbözőbb földi és földöntúli büntetések helyeztettek kilátásba. Róbertnek az volt a legfurcsább, hogy az egész harsogás nemcsak német nyelven zúdult rá a tolvajra, hanem egy olyan zengő bécsi dialektusban, amilyet ő Bécs óta soha nem hallott.

Felderülten figyelt a harsogásra, amely azonban nemsokára elhallgatott. Az ajtón viszont kopogtatás hallatszott és a Tamás hangos "szabad"-jára bejött a szobába Rézi. Az olyan jövést, mint az ővé gurulásnak szokás nevezni és Róbertnek az az érzése volt, hogy az egész gömbölyű lény csakugyan inkább gurul, mint jár. Rézin meglátszott, hogy sok-sok évvel ezelőtt csinos és gömbölyded lány volt, akinek különösen a pisze orra lehetett kedves. A pisze orr ma is megvolt, de már csak egészen szerény maradványként, mert a két szemmel együtt úgyszólván teljesen elveszett az arc vörös kövérségében. A vöröslő arc felett szürkülő ritkás haj volt, amelyet tulajdonosa simára ketté fésült - úgy, hogy középen a vöröslő fejbőr volt látható - és hátul kis kemény kontyba csavart.

- Jessas Maria, - mondta lihegve - micsoda kereszt ez ezekkel a tolvajokkal. Már csak megnézem az új urat, - mondom, - jövök ide, hát nem éppen egy darab pástétomot nyeldes lefelé ez a kanári fejű gazember. Le akarta gyorsan gyűrni az egészet, de olyan pofont kapott tőlem, hogy egyszerre kitátotta a száját és nem tagadhatta le. Ilyen gazfickó. Jessas Maria...

Róbert felállott.

- Üljön már le, - mondta Rézi. - Isten hozta.

Róbert kezet nyújtott neki. Kemény, kis keze volt, a kövérségből olyan gömbölyű, mint egy alma.

- Üljön csak le és egyen. Mondtam, csak bejövök egy percre és megnézem, milyen az új úr.

Odaállt az asztal mellé és valóban nagy figyelemmel és gondosan megnézte Róbertet. A vizsgálat olyan gondos volt és olyan hosszúra nyúlt, hogy Róbertnek kezdett kellemetlen lenni. Tamás, aki jó étvággyal evett és közben derülten nézte a vizsgálatot, segítségére sietett.

- Na Rézi, - mondta, - ez a barátom tud még csak jól németül.

Rézi befejezte a vizsgálatot.

- Látom rajta, hogy rendes ember, - mondta.

Tamás nevetett, azután Róberthez fordult és azt kérdezte tőle, hány évesre becsüli ezt a hajadont. Mert vegye tudomásul, hogy Rézi hajadon. Róbert kissé zavarodottan mosolygott, de Tamás bíztatta, hogy csak mondjon egy számot, mert Rézi hajadon ugyan, de már nem a fiatalságára büszke, hanem éppen ellenkezőleg, Róbert erre azt mondta, hogy ötven évesnek gondolja Rézit. Rézi csendes elégedettséggel mosolygott, Tamás pedig felkiáltott:

- Hohó barátom, hetven. Leszünk-e mi hetvenéves korunkban ilyen fiatalok?

Rézi gyöngéden megveregette a Tamás vállát.

- Lehetne, - mondta gyöngéden, de halk szemrehányással, - ha rendes életet élne, Sie Eschlingel.

Gyöngéden még egyzser taszított Tamáson, azután azt mondta Róbertnek, hogy mondja csak meg neki, mit akar enni, ő azután azt főzi, amire gusztusa lesz és kiment. Róbert kérdő tekintettel nézett Tamásra.

- Tudod, - mondta Tamás, - a Schlingelt, úgy érti, hogy ...hm... ideje lenne megházasodnom... és tudod... esténként én néha bemegyek a városba... na és Rézi inteni szokott, hogy ...szóval ez egy olyan gyöngéd erkölcsi megrovás.

Belemerült az evésbe, és elhallgatott. Róbert nem akart tovább kérdezősködni. Tamás egyébként már az evés alatt ásítozni kezdett, az utolsó falatot alig nyelte le, végignyúlt egy díványon és pár másodperc alatt mélyen aludt. Nemsokára jött a kínai szolga, jelentette, hogy a Róbert lakása is készen van és Róbert átment a maga két szobájába, amelynek csak a bútorai különböztek a Tamáséitól. Leült a nappali szobában, körülnézett ezek között az idegen bútorok között, amelyek most egy ideig lakótársai lesznek, az ölébe tette a kezét és megint belemerült abba a tompa töprengésbe, amelybe az utóbbi időkben mindig elsüllyedt, amely lehetetlen volt lázas tevékenységgel szolgálnia az egyetlen nagy vágyat, amely a lelkében égett. Ezek a bútorok, ezek a szobák, ez a ház idegen számára most és idegennek kell maradnia mindvégig. Bútoroknak, szobáknak és házaknak meg van az a törekvésük, hogy benyomuljanak annak az életébe, aki bennük és közöttük lakik, hogy egy személyes és tartós viszonyt teremtsenek vele. A bútorok mintha meg akarnának mozdulni, a falakból mintha kiáradna valami, ami formát fog ölteni és feléd nyúl. Kint a forró dél nagy csendje pihen a kerten, ismeretlen virágok nehéz illata száll be az ablakon át, Ázsia bölcsessége és nyugalma marasztalja a sietőt. Róbert keserű dühvel lázadt fel a bágyadás ellen, amely meg akarta kísérteni. Semmi köze ehhez a házhoz, semmi köze ehhez a nyugodt világhoz, közömbös szemlélőként átsiet rajta és rohanni fog a föld másik vége felé, amelynek az őrjöngése is inkább az övé, mint ennek a világnak a nyugalma.

Délután Róbert szorgalmasan dolgozott az irodában, vacsorára minden nap Siewert kisasszony vendége volt. Így rövid idő alatt megismerkedett a ház lakóival és a ház egész életével és lassanként megértett egyet s mást, amit az első pillanatban furcsának vagy érthetetlennek talált. Így nagyon meglepőnek találta, hogy Tamás csak egyetlenegyszer kérdezte tőle, - futólag - nem lenne-e kedve vele együtt esténként Bangkokba bemenni és hogy nemcsak rögtön belenyugodott abba, hogy ő jobbnak találja minél kevesebb emberrel érintkezni, hanem hogy erre való tekintet nélkül Tamás vacsora után legfeljebb egy óra hosszat ült a társasággal együtt a dohányzóban vagy a teraszon, azután pedig visszavonult a lakásába, ahonnan viszont a csendes éjjel leszálltával - akár szép idő volt, akár esett - bement Bangkokba. Rézi azután, akivel egyre melegebb barátságot kötött, informálta Róbertet arról, hogy Tamás egy évvel ezelőtt, amikor Szingapúrból idejött, a gőzhajón megismerkedett egy tiszteletet parancsoló külsejű idősebb úrral, aki egészen fiatal feleségével éppen ide igyekezett, hogy itt egy nagy nemzet hivatalos képviselője legyen. A fiatal asszony boldogtalan volt, hogy ide kellett jönnie és egy-két hétbe bele is tartott, amíg megszokta és megszerette az itteni életet. Most azonban már el van ragadtatva ettől az országtól és fel nem cserélné bangkoki nagy házát semmiféle palotával a világnak semmiféle fővárosában. Tamás pedig az éjszaka leszálltával ott az irodaépületen túl, az istállóknál lóra ül és ha orkán zúg is, belovagol Bangkokba, ahonnan csak hajnaltájban jön vissza. So a Schlingel, - mondta Rézi szeretettel.

Windelbald doktor fehér hajú öreg úr volt, aki orvosi prakszisát már úgyszólván csak ember szeretetből folytatta és aki négy évvel ezelőtt a Siewert kisasszony kérésére azért költözött ide a házba, mert hiszen a háztartását feloszlatta és egy-két hónap múlva úgy is hazaköltözik Németországba. A hazaköltözés ez alatt a négy év alatt éppen úgy elmaradt, mint az előtte való hat év alatt. A háború kitörése óta az öregúr számára állandó sajgó fájdalom volt, hogy a szándékát nem valósította meg. Egyetlen fia Németországban élt, a háború kitörésekor tanársegéd volt egy egyetemen. Vajon él-e még? Vajon látja-e még valaha! Svájcon és Hollandián keresztül próbált hírt kapni róla, de egyenlőre teljesen hiába.

Trikupisz úr negyvenötéves görög volt, csontos arcú, marcona bajuszú, sárga szemű, tevékeny és energikus ember, aki a Siewert-féle bányákat vezette és akiről Róbert meglepetten konstatálta, hogy feltűnő hidegséggel fogadja és nyilvánvaló antipátiával kezeli őt. Hamarosan megértette, hogy Trikupisz úr önmagát tartaná az egyedül alkalmas embernek arra, hogy Siewert Anniet boldog asszonnyá tegye és hogy ő benne alkalmatlan, kellemetlen és a kelleténél sokkal fiatalabb konkurenst lát. Rajta volt, hogy ezt az aggodalmat eloszlassa. Az első napokban mindent megtett arra, hogy demonstrálja, hogy ő, aki rövid idő múlva tovább fog utazni, egyáltalán nem jöhet itt kérőként számba, de a Trikupisz úr gyanakvása állandóan éber maradt és a szimpátiáit Róbertnek sehogy se sikerült megnyernie.

...Siewert kisasszony bejött a vacsorához. Esti ruhában volt, egy gyöngysor a nyakán és fáradt mosolygással üdvözölte a négy urat, akik felálltak a jöttére. Trikupisz nagy erőfeszítéseket tett, hogy különös történetekkel vagy elmés megjegyzésekkel felkeltse az érdeklődését, de a lány csak egy-egy futó mosolygással vagy egy-egy bágyadt megjegyzéssel honorálta az erőfeszítését. Ha Tamás nem volt jókedvű és ha az életnek egész lényéből forrón áradó ereje és öröme fel nem vidította a társaságot, akkor, különösen az első időben, negyed órákig hallgatva ültek a vacsoránál. Windelbard doktor elmerengett maga elé és a fiára gondolt, Róbert úgy érezte, hogy nem kell és nem szabad beszélnie, a lány udvariasan mosolygott a Trikupisz utolsó megjegyzésén, azután visszaereszkedett az arcára egy mély fáradtság és az egész életet visszautasító elteltség. Róbertnek néha az volt az érzése, hogy látni lehet, hogyan hervad le a fiatalság az arcáról. Itt fonnyad a szemünk láttára, - gondolta. Miért? Mi baja? - Tamás egy este arról beszélt, hogy a történetírás valaha talán ettől a háborútól fogja számítani azt a kort amely a fehér emberiség uralmának a bukását meghozta. Róbert eleinte szótlanul hallgatta, azután ellene vetett egyet-mást és lassanként mind a ketten belemelegedtek egy olyan beszélgetésbe, amelyet azelőtt - mandsuriai sátorokban - néha órákig szőttek.

- A gurkák és a szenegál négerek felfegyverzése, - mondta Róbert, - magában véve semmi. Ha a szenegál néger megtanult géppuskával bánni és ha valaha elegendő géppuskája lesz a fehér ember már sokkal különb fegyvereket talált ki. A fehér ember világuralma véget fog érni, mert a fehér ember egyszer valamikor... száz vagy kétszáz év múlva feladja majd önmagát.

- A fehér ember uralma - mondta Siewert Annie, - napról-napra ingadozóbb, mert a fehér ember erkölcsileg méltatlannak mutatkozik arra, hogy vezetője legyen a színes embernek.

- Ez nem erkölcsi kérdés - mondta Tamás a vállát vonogatva, - hanem hatalmi kérdés.

A Siewert kisasszony bársonyos szeméből ekkor egy hidegen csillogó ellenséges tekintet repült Tamás felé és Róbert egyszerre úgy érezte, hogy az egész fanyarság és keserűség, amely ebből a lányból árad, ez az egész szigor és elutasítás onnan ered, hogy boldogtalanul szerelmes Tamásba.

- Ha a maroknyi fehér ember hatalmának itt keleten, - mondta Siewert kisasszony, - megszűnnek az erkölcsi alapjai, akkor csak idő kérdése, hogy vége legyen a hatalomnak is. Jáva belsejében a bennszülött asszonyok nemrégiben még lekuporodtak az út szélére és eltakarták arcukat, ha egy fehér ember jött velük szembe. Mintha egy isten jött volna. Most tudják már, hogy aki velük szembe jön, nem isten, hanem egy alacsony rendű ember, aki igen szennyes életet él és aki nemcsak hajlandó az ő erkölcsi nívójukra leszállni, hanem önként degradálja magát olyan mélyre, hogy ők is lenézhetnek rá. És ez többé-kevésbé így van egész Ázsiában. A fehér ember uralma tehát el fog pusztulni, mert a fehér ember aljas volt és romlott volt.

Az asztal körül kis csend támadt.

- Tagadhatatlan, - mondta Trikupisz úr, hogy azoknak a fiatal embereknek akik európából idejönnek, többnyire hiányos az erkölcsi felelősségérzése.

- Annie, kislányom, - mondta Widelband doktor, azt hiszem egy kissé szigorú vagy.

Róbert úgy érezte, hogy azt várják tőle, mondjon még valamit.

- A fehér embernek, - mondta, - véleményem szerint itt keleten úgy kell élnie, mint aki egy nagyon magas arisztokráciához tartozik, aki tehát a helyzetének nem a jogaira, hanem a kötelességeire gondol elsősorban. De azt hiszem, hogy amit mi emberi gyengeségeknek vagy akár súlyos erkölcstelenségnek tekintünk, az a színes ember szemében egyáltalán nem esik erkölcsi értékítélet alá.

A Siewert kisasszony szeméből ekkor egy hidegen csillogó, ellenséges tekintet érte. Ez a tekintet tehát nem csak Tamásnak szól?

- A fehér embernek keleten külön morálkódexre van szüksége, hogy a tekintélyét a színesek előtt megtartsa. És a fehér ember uralmának azt hiszem, csak az vet majd véget, hogy a fehér emberiség fejlődése egy-két száz év alatt olyan társadalmat hoz létre, amelynek nem lesz többé érdeke és amelynek nem lesz többé érdemes egy számára végre is idegen világgal bajlódnia.

- De remélhetőleg lesznek akkor is olyanok, - mondta Siewert kisasszony, - akik érezni fogják, hogy nem csak azért kell idejönni, mert itt pénzt lehet keresni, hanem mert itt civilizációt teremteni, a kis zsarnokok hatalmát lazítani, az embereknek nagyobb jólétet és több szabadságot hozni: kötelesség. A fehér ember kötelessége a színes emberrel szemben.

...A vacsora véget ért. Átmentek a dohányzóba. Nemsokára megjelent - minden esti vendégként - Bräutigam úr, Bräutigam Hermann, a Siewert háznak egykor alkalmazottja, most maga is vagyonos vállalkozó. Terjedelmes és temperamentumos úr volt, aki Róbertet azzal lepte meg, hogy megismerkedésük percében bosszús szemrehányásokat tett azért, mert Hollandia nem avatkozott be még Németország oldalán a harcba, ami kötelessége lenne történelmi okon kívül már csak azért is, mert a hollandok tulajdonképpen németek, csak persze egy elromlott, rút dialektust beszélnek. Róbert meghökkenve hallgatta a Bräutigam úr szemrehányásait és az az érzése volt, hogy Hollandia nevében mindjárt egy kíméletlen gorombaságú felelettel fogja elkábítani Bräutigam urat, Siewert kisasszony azonban sietve közbelépett és elvonta Bräutigam urat a felelete elől. A dohányzó egyik falán nagy térképek lógtak egymás mellett. A térképek a különböző hadszíntereket ábrázolták, színes zászlócskák jelölték meg rajtuk a hadseregek állását. Siewert kisasszony, Trikupisz úr, Windelband doktor és Bräutigam úr odaálltak, majd leültek ezek elé a térképek elé és angol és francia, néha svájci vagy hollandi lapok nyomán igyekeztek képet alkotni maguknak arról, hogy a legutóbbi események után milyen a háború állása. Mikorra a kis társaság a térképek előtt belemelegedett a beszélgetésbe, rendesen kinyílt az ajtó, bejött Rézi, sziámi macskájával az oldalán, megállt az ajtó mellett és szótlanul hallgatta, mit olvasnak fel a lapokból és mit ábrázolnak a zászlócskák a térképeken. Ugyanekkor érkezett el az perc is, amikor Tamás felállt és csendesen kiment a szobából. A távozásáról senki sem vett tudomást, csak Rézi nem mulasztott el egyetlen egy este sem, egy rövid, de határozott, rosszalló fejcsóválást.

Bräutigam úr lelkesen harsogott a térképek előtt. A kis társaságban övé volt az első szó egyrészt azért, mert a hadseregben annak idején az altisztségig vitte és így szakértő volt a hadviselés ügyeiben, másrészt azért, mert neki volt háborúval és békével szemben a leghatározottabb álláspontja. A háborúra, úgy vélte, sürgős szükség volt már, mert a világot, de különösen e nemzetet az elpuhulás veszedelme fenyegette és a háborút nem szabad addig abbahagyni, míg az ellenség térdre nincs kényszerítve. Minél több az ellenség, annál jobb. Róbertnek nehéz küzdelmébe került, hogy legyűrje magában azokat az indulatokat, amelyeket ez a lelkes harsogás ébresztett benne és Bräutigam úr iránt való szimpátiáját semmiképpen sem növelte az az értesülés, hogy a háborús konjuktúra Bräutigam úr vállalatainak - még újonnan alapított sörgyárának is - rendkívüli fellendülést hozott. Windelband doktor szkeptikus mélabúval kísérte a háború fejlődését, Trikupisz úr ellenben néha-néha Bräutigam úrral versenyzett a világverő, hangos bizakodásban. Róbert eleinte nem értette ezt a nagy ragaszkodást a német ügyhöz, de hamarosan rájött, hogy Trikupisz úr ezzel a lelkes odaadással Siewert kisasszonynak óhajt kedvében járni. Siewert kisasszony reszkető és lázas feszültséggel kísérte az események fejlődését. Az első esték egyikén odafordult Róberthez.

- Remélem, - mondta udvarias, hideg tartózkodással, - nem vagyunk önnek túlságosan terhére ezzel a nagyon egyoldalú állásfoglalással. Hiszen az ön érzelmeit a mi nézeteink akkor sem bánthatják meg túlságosan, ha nem németbarát, sőt ha német-ellenes. - Bár vannak semlegesek, akiknek a németgyűlölete elvakultabb, mint az ellenségé.

Mindenki Róbertre nézett. Róbert érezte, hogy mondania kell valamit, hacsak nem akar egy nagyon kínos szituációt teremteni. De megalázónak érezte, hogy a mögül az álarc mögül, amelyet hord, pártfogói hangon valami németbarát kijelentést tegyen és megalázónak érezte azt is, hogy mutasson valamit a nagy, német fájdalomnak abból a sajgásából, amely csak az ő szívét kínozta ebben az egész társaságban. Kínlódva keresett egy szót és egyszerre rátalált Tamás szavaira. Ez a jó formula. Ez illik egy semleges nemzet fiához.

- Nekem, - mondotta csendesen, - elviselhetetlen az a gondolat, hogy Németországot legyőzhetik.

Ezt mondhatja egy semleges nemzet fia is. A szavak nem is mondhattak többet, mint amennyit ő mondani akart velük, de a hangjába belelopódzott valami abból, ami a szívét szorongatta és amit ő egy tartózkodó formulának szánt, a csendes és egyszerű mondat reszkető vallomás lett Németország mellett. A hangjából olyan forró szeretet és olyan gyötrő aggódás beszélt, hogy mindenki meglepve nézett rá, a Siewert kisasszony hosszú szempillái mögül pedig eddigi hideg és ellenséges tekintete után először szökött feléje egy jóindulatú érdeklődéssel teli, meleg pillantás.

- Németországot nem lehet legyőzni - mondta Siewert kisasszony mély meggyőződéssel.

Ránézett Róbertre, nem fog-e ellent mondani, azután halkabban folytatta:

- Lehet, hogy Németország nem fog győzni de Németországot legyőzni sohase fogják. Ismeri ön Németországot alaposan?

- Ismerem, - felelte Róbert csendesen.

- Akkor nem kételkedhet benne, hogy sohase fogják legyőzni. Ha rólunk, osztrákokról volna szó, az más lenne. De Németországot soha.

- Adja Isten, - mondta Róbert.

Bräutigam úr harsogni kezdett a végső, teljes és dicső győzelemről, erre Siewert kisasszony visszafordult a térképekhez, Róbert pedig, szótlanul felállt és a szoba másik végébe sétált a szótlanul hallgató Rézihez. Meg kellet mutatnia, magához mennyivel közelebb állónak érzi Rézit, mint Bräutigam urat.

- Maga mit gondol Rézi? - kérdezte tőle.

- Miről?

- Ki fog győzni ebben a háborúban?

- Én nem hiszem, hogy háború van, - felelte Rézi.

Róbert meglepetve nézett a Rézi kék szemébe, amennyire ugyanis a Rézi jóindulatú, hamiskás szeme a météktelenül kövérre hízott, gömbölyű fejben egyáltalán látható volt.

- Hogy nem hiszi? Mit nem hisz?

- Semmit se hiszek, - felelte Rézi nyugodtan. - Csak nem fogom elhinni, hogy amikor ezek a buta fekete, sárga és barna népek itt ilyen békességben élnek, hogy akkor az okos fehér népek ott egymást hónapszámra öljék. Kérdeztem már egy párszor: miért lenne tulajdonképpen ez a háború. Senki se tudott valami értelmeset mondani. Csupa butaság! Hát csak nem hiszem el, hogy azok az okos emberek, akik Európában vezetik a népeket, megengedjék, hogy a népek csupa butaságból fegyverrel és ágyúval irtsák egymást. Az már nagyon is szomorú volna.

Róbert elmélázva nézett Rézire. Az bizony nagyon is szomorú volna. A térképek előtt vitázó kis társaság felé fordult. Rézi követte a tekintetét.

- Ez valami új társasjáték, - mondta nyugodt felsőbbséggel. Mindig valami új divat van itt. Nem hiszek abban az egész háborúban, amíg saját szememmel nem látom.

Róbert igazat adott neki. Az első perctől fogva nagyon jó viszonyban voltak és a barátságuk egyre erősödött. Róbert nemsokára ismerte a Rézi egész élete történetét, onnan kezdve, hogy a vőlegénye kiment Amerikába, egészen odáig, hogy húsz évi várakozás után, amely idő alatt a vőlegény nem adott hírt magáról, Rézi a fiatal Siewert házaspárral kijött Sziámba, az a bizonytalan érzése lévén, hogy Amerika itt van a szomszédban és hogy itt előbb-utóbb találkozik a vőlegényével. Azonban nem találkozott vele és így történt, hogy Rézi, Therese Kammermayer, még mindig hajadon. Most már nem sajnálja. Harminc év óta itt él Sziámban, tizennégy éve, - mióta Siewert úr megépítette ezt a házat, - ebben a házban, meg van elégedve a sorsával. Kis megszakításokkal reggeltől estig dolgozik és pedig, - mert öröme van a munkában, - egészen más tempóban, mint ezek a sárga, barna és fekete cselédek. A németen kívül emberi nyelvet máig sem tanult meg és Róbert időről-időre mosolyogva hallgatta, amint zengő bécsi dialektusban csittegve-csattogva hajtotta a kínai vagy sziámi szolgákat vagy a szingaléz cselédlányokat. Ő más nyelven nem tudott, a kínaiaknak, sziámiaknak és szingalézeknek kellett megtanulniuk, mit akar tőlük. Amióta itt van, egyetlen luxust engedett magának: mindig tartott egy sziámi macskát, ha az egyiknek lejárt az ideje, - mert nem élnek ám ezek a macskák addig, mint az ember, - szerzett egy másikat, bár Sziámban is ritkaság a sziámi macska. A mostani, az fajának is különösen díszes példánya. Világosbarna, hosszú szőre olyan, mintha díszként viselné, nem állati szőrként, hanem nagyúri bundaként, sötétbarna lábait kényesen rakja le, ha jár, mintha nagyon megválogatná, hová lép, világoskék szeme pedig különös derűt ad a fejének. Olyan volt az egész állat, mint egy nagyon előkelő házból származó fiatal gavallér. Egy fiatal bécsi gróf. Róbertnek nagyon tetszett az előkelő macska, de a magasztalást még túlozta is, mert tudta, hogy Rézinek örömet szerez vele. Rézi az anyai elragadtatás mosolyával hallgatta a macska dicséretét, azután kissé elborult az arca.

- És képzelje, - nem tudom elnevezni.

- Miért? Választani kell neki valami szép nevet.

- Ezt mondta Harvey úr is. Azért keresek most neki egy szép nevet. De nem jut eszembe.

- Mi,

- Az a név, amit adni szeretnék neki.

- Micsoda név az?

Rézi lemondóan intett:

- Senki se tudja, németek se, osztrákok se. Hogy tudná maga, Kruyswick úr, aki hollandus.

- No mégis, próbáljuk csak.

Rézi sóhajtva mondta:

- Volt egy színész Bécsben. Olyan nem volt és nem lesz soha a világon.

- Színész? Kainz.

- Nem, - mondta Rézi lemondó fejrázással.

- Nem, - mondta Rézi csüggedten.

- Mitterwurzer.

Rézi szótlanul rázta a fejét. Úgyis hiábavaló minden. Senki se tudja és neki nem jut eszébe, pedig hetek óta töri rajta a fejét. Róbert gondolkozott.

- Valami olyan neve volt, mint ananász vagy pálma, - mondta Rézi.

Róbertnek semmi ilyenféle név nem jutott eszébe. Fel akarta adni a találgatást. Rézi ezt természetesnek találta. De Róbert már elfordulóban, csak éppen, hogy ezt a nevet is kimondja, odavette:

- Girardi.

Rézi felsikított. Róbert visszafordult és meglepetve nézte, hogyan lesz Rézi vörös arca fehérré a felindulástól. Alig látható kis kék szeméből patakzottak a könnyek. Lassan és nehezen lehajolt a sziámi macskához, felemelte és magához szorította és tördelt elragadtatással, a meghatottságnak és az elbűvöltségnek majdnem zokogó hangján ismételte:

- Girardi! Girardi! Girardi!

Róbert nem tagadhatta, hogy ő is meg van hatva. Bécsre gondolt, amelyet szeretett és amelyet féltett. A város varázsának egy sugara milyen különös módon maradt meg távolba szakadt különös lányának a lelkében. Mennyi ünnepnapi örömet és mennyi üdülést jelent egy nagy színésznek a művészete, lénye, embersége, hogy az emlékezés és a hála sötétben tapogatózva így keresi fel évtizedek múlva a képét és így akarja egy nemes állat gráciájában és a maga szeretetében ünnepelni.

- Él még? - kérdezte Rézi fuldokolva.

- Azt hiszem, még él, - felelte Róbert. - Persze nagyon öreg lehet.

Ez azonban Rézit már kevésbé érdekelte. Legszebb emlékei nevet kaptak és nevet kapott szép kedvence is. A lelke nyugalma helyreállott. Róberttel való barátsága azonban ettől fogva még melegebb lett és egy-két nap múlva így kiderült, hogy a Rézi lelkének legnagyobb vágya eddig kimondhatatlan volt. Ebéd után egy napon, amikor Tamás mélyen aludt, beállított Róberthez. Róbert fel akart kelni a díványról, amelyen heverészett, de Rézi megfogta a vállát.

- Fekszik le rögtön! Én csak ideülök, hogy beszélgessünk egy kicsit.

Hozott egy széket magának és szélesen ráült. Róbert jóindulattal várta, mit fog mondani.

- Nézze csak Kruyswick úr, - mondta Rézi, - maga...

Megakadt. Homlokán mozogtak a kis zsírdombok. Látszott rajta, hogy nagyon erőlködik, mert nagyon okosan akarja mondani, amit mond. Róbert türelmesen várt. Rézi végre bosszús lett. Kövér kezével legyintette az óvatosságot.

- Nézze csak, - mondta, - maga elvehetné.

- Kit?

- Mit kérdezi? Nem engem. A kisasszonyunkat.

Róbert fel akart ülni, de Rézi nem engedte. Fel akart könyökölni, de Rézi azt se engedte. Erre nevetve meg akart szólalni, de most már Rézi ezt se engedte. A nehezén túl volt, ami most jött, az már egyszerű, könnyű és természetes.

- Mit néz úgy rám azzal az ártatlan barna szemével! Csak nem akarja velem elhitetni, hogy nem jutott még eszébe. No, szép kis férfi volna, ha nem jutott volna még eszébe. Akkor rá se néznék magára. Mindjárt itt is hagynám. Hát csak ne is mondja. - Ha pedig eszébe jutott, akkor most már gyerünk előbbre eggyel. Én magán az első percben láttam, hogy rendes ember. Azóta, pedig úgy megszerettem, mintha a testvérem fia lenne. Tudja, az európai fiatalemberek nagy disznók ám. Amikor ide megjönnek, akkor vagy azt csinálják, hogy nekivetik magukat az udvarlásnak és egy hét alatt már el is akarják venni a mi kisasszonyunkat, persze a gyáraival meg a földjeivel meg a bányáival együtt, vagy megbolondulnak és elkezdenek futkosni a sárga, barna, meg fekete némberek után. A legtöbb pedig úgy csinálja, hogy előbb a kisasszonyunkat próbálja gyorsan elszédíteni és amikor megkapja a kosarat, akkor szalad ezek után a citromarcú és retekfejű nők után. - Disznók!

Róbert nevetett.

- No hát, - mondta Rézi elégedetten, - maga rendes ember. Két hétig vártam azért mégis. De tegnap azt mondtam a kisasszonyunknak. "Te Anniekám, csillagom," - mondom neki, - "ez a Kríyswick nagyon rendes embernek látszik." "Igen," - mondja ő, - "annak látszik". "Szép szál ember is - mondom én erre, - "nekem már rég nem tetszett így férfi, - nekem jobban tetszik ám, mint az a Trikupisz." Erre ő rámnéz, elmosolyodik és azt mondja: "Azt nem csodálom, Rézi." No hát, hiszen én egyelőre nem akartam többet. Délután, mondtam magamban, majd bemégy a fiatalemberhez és beszélsz vele is. Hát most beszélek magával. A mi kisasszonyunk kedves, jó, gazdag és szép, mit akarhat egyebet? Itt az élete boldogsága: utána kell nyúlni.

Róbert szólni akart, de Rézi megint nem engedte.

- Éppen abban a korban van maga is, amikor meg kell házasodni. Én keveset értek a házassághoz, de azt tudom: aki férfi idejekorán megházasodik, húsz évvel hosszabbítja meg az életét. Itt van Harvey úr: rossz vége lesz ám annak, amit csinál. Látja: ebédnél alig tudta nyitva tartani a szemét. No és én láttam már azt az asszonyt, azelőtt, mikor még nem jött ez az új háborús divat, járt ide hozzánk. Elbújhat a mi kisasszonyunk mellett. Olyan, mintha csak az árnyéka lenne. És a szeméből se néz ki semmi jó. De hát én ezzel már nem törődöm. Jobban is szeretem, hogy így jött, mert jobban is szeretem, ha maga lesz a mi urunk. Akkor hát csak egyet mondok: olyan vigyázva kell bánni ezzel a mi kisasszonyunkkal, mint a hímes tojással. Ez nem olyan lány, aki körül csak feszengeni-forgolódni kell egy kicsit és már repül a legény nyakába. Olyan ez, mint egy hercegkisasszony: úgy tudja meg. No hát: most, már tudja.

Kissé elérzékenyült. Róbert azt hitte, hogy most végre megszólalhat, de megint csalódott. "No most már tudja," - szólt Rézi még egyszer szinte haragosan, felkelt és kigördült a szobából. Róbert nevetve nézett utána, azután visszahajtotta fejét a díványpárnára és elgondolkozott. A mi kisasszonyunk... a mi kisasszonyunknak szép, meleg szeme van. A szigorú, keskeny száj fel tudna engedni és ki tudna virulni, ha meleg csókok érnék és a finom orr körül és az arc gödröcskéiben akkor újra megjelenne talán az a mosolygás, amely valaha rajta ragyogott az édes arcon. Róbert felugrott és megszégyenülve és bosszankodva rázta le magáról ezeket a gondolatokat. Mit jön ide ez a kedves, buta, öreg cseléd, a maga mindig munkában lévő, kerítő vénlány fantáziájával. Még csak az kellene, hogy itt valami szerelmeskedés kezdődjék: érzelmek és kötelezettség és lekötöttség. A jó Rézit legközelebb alaposan ki kell ábrándítani házasságszerző álmaiból, egyébként pedig hajtani kell előre az útlevélnek és az elutazásnak az ügyét.

Tamás másnap megkapta az új útlevelét. A fotográfiát, amely benne volt, Róbert adta. Sok felvétel közül ez volt az, amely egyformán ábrázolhatta mindkettőjüket. Tamás hajfestő szert is szerzett már és Róberttel együtt többször végigtanulmányozta a nyugat felé induló hajók listáját. Különösen alkalmas hajót egyet se találtak, és így elhatározták, hogy a jó szerencsére bízzák a dolgot. Az elutazást pedig mégis úgy kell megcsinálni, hogy mind a ketten bemennek Bangkokba egy hétre. Egy hét múlva Tamás tér haza Kruyswick Károlyként, Róbert pedig Harvey Duncan Tamásként már úton lesz Európa felé. Hogy mi történt a Kruyswick Károly szőke hajával? Tamás azt fogja mondani, hogy megfestette a haját. Ha erre a furcsa közlésre gyanakvás támad? Hm, ezt a kockázatot vállalni kell. Van itt egyéb komplikáció is. Tamás töprengve rágta az ajkát és Róbert tudta, hogy egy távolról jött hölgyre gondol, aki Sziámot nagyon megszerette és akinek lehetetlen lesz nem mondani valamit arról, hogy hűséges híve alakult át amerikai állampolgárból hollanddá. És itt a házban mit fognak szólni ahhoz, hogy az eltávozott Harvey helyett az itt maradt Kruyswick jár be egyszerre minden éjjel Bangkokba?

- Öregem, - mondta Róbert, - ez így nem fog menni. Legalább egy embert be kell avatnunk. Siewert kisasszonynak el kell mondanunk a dolgot.

- Nem szeretem, - felelte Tamás fanyarul. - Titok, amelyet két ember tud, még titok. Ha egy harmadik is tudja, különösen, ha az a harmadik asszony, akkor nem titok többé.

- Siewert kisasszony olyan lelkes...

- Majd lelkesedésből árulja el. Egyetlenegy emberrel közli, Rézivel. Vagy a szintén lelkes Bräutigam úrral. És huszonnégy óra múlva mindenki tudja.

- Pedig másképpen nem megy.

- hát meglátjuk... talán... az utolsó napon. Előbb ne szólj neki.

Ebben megállapodtak és szorgalmasan folytatták az utazás előkészítését. Két nap múlva azonban Róbertnek kellemetlen látogatója érkezett. Jangcekiang egy angol nyelvű névjegyet hozott be neki, amelyre ő alig nézett rá. Az intésére Jangcekiang kinyitotta az ajtót és beeresztette a látogatót. A látogató nagyon korrektül öltözött, mosolygó úr volt, aki mosolyogva és hajladozva közeledett és mosolyogva ült le a székbe, amellyel Róbert kínálta. Róbert kérdésére, hogy mivel lehet szolgálatára, előrehajolt és állandóan mosolyogva és hajladozva magszólalt. Róbert hátrakapta a fejét, mintha ütés érte volna és megdermedve bámult a mosolygó úrra. Az a nyelv, amelyen ez a mosolygó úr beszél és amelynek egy-egy elröppenő szaváról ő bizonytalanul sejti, mit jelenthet: a holland nyelv. A mosolygó úr befejezte az első mondatot, amely nyílván valóan kérdés volt és várt. Kétségtelenül feleletre. Róbert kínlódva törte a fejét, mit kellene csinálnia. Semmi se jutott eszébe. A mosolygó úr a rövid szünet után hosszabb mondatokat eresztett útnak, amelyekből Róbert megint semmit se értett, de amelyek nyílván csupa kérdést tartalmaztak. A mosolygó úr várt, ismét kérdezett, a mosolygása kissé elborult, azután újabb kérdések jöttek és a mosolygása most megint ragyogóbb volt, mint valaha. Róbert megadta magát a sorsának. Itt minden hiába, itt semmi okosat nem lehet csinálni. Rezignáltan nézett a mosolygó úr diadalmas mosolygásába és amikor a legközelebbi kérdés véget ért, nyugodtan felszólította látogatóját, beszéljen angolul.

- Talán németül, - felelte látogatója udvarias mosolygással.

- Ha tetszik: németül.

A látogató felállt.

- Köszönöm, - mondta angolul, ~ nem veszem igénybe ezt a szíves engedelmet. Azt hittem, honfitársamhoz jövök. Csalódtam és így visszavonulok.

Mosolyogva és hajladozva az ajtóhoz ment és eltűnt. Róbert átsietett Tamáshoz. Tamás szívta a fogát és halkan káromkodott, azután azt mondta, hogy segíteni a dolgon most már nem lehet, ő holnap bemegy Bangkokba és megpróbálja kideríteni, mi volt az angol névjegyű, hollandul beszélő úr látogatásának az értelme. Másnap délelőtt valóban néhány látogatást tett Bangkokban, estefelé elment egy két klubba, információit talán éjjel is gyarapította és harmadnap rosszkedvűen mondta Róbertnek.

- Az angolok küldték. Mondtam neked: az angolok információs szolgálata egészen tökéletes.

- De hát lehet ezt? - kiáltott fel Róbert tehetetlen kétségbeeséssel. - Hiszen ez semleges ország.

Tamás vállat vont.

- Információs szolgálat. A sziámi szuverenitást nem sérti. Németország is berendezhet ha akarja, éppen ilyen információs szolgálatot.

Róbertnek eltorzult az arca a fájdalomtól. Tamásnak megesett rajta a szíve, amikor ezt a nagy fájdalmat látta és egy kis szégyenkezést érzett azért, amit mondott. A semlegesek nagy igazságosságában, amely a németeknek csupa olyan jogot ad, amelyet nem gyakorolhatnak, talán mégis egy nagy igazságtalanság van. Megölelte Róbertet.

- No ne búsulj öregem, majd nyélbe ütjük azért valahogy az ügyet. Most nem utazhatsz, az világos. A sziámi vizeken túl rögtön leszednének a hajóról. De egyebet végre is nem tudnak rólad, csak azt, hogy hollandus nem vagy és minden valószínűség szerint német vagy. De azt még mindig nem tudják, hogy ki akarod cserélni magadat velem és pár hét múlva ez a csere mégis sikerülhet. De nem szabad innen indulnia a dolognak, mert különben el van árulva minden és azt hiszem, legjobb lenne Amerikán át utaznod. Nemsokára megjön Macmillan is, - és én most már csak azért is átjuttatlak Európába, - ha a fene fenét eszik is.

Ebbe bele kellett nyugodni és Róbert kénytelen volt folytatni a munkáját a Siewert cégnél és az életét a Siewert házban úgy, amint elkezdte. Rézi mindennapos délutáni vendége lett. Bejött a szobába, a sziámi macska kísérte. A macska felugrott az ölébe, ő simogatta, a macska dorombolt, azután rövidebb-hosszabb szünet után elkezdődött egy furcsa beszélgetés Siewert Annieról. A beszélgetést furcsává tette az, hogy Róbert eleinte nagy elhatározottsággal állította, hogy erről a tárgyról nem óhajt többé beszélgetni és némi hevességgel többször megismételte, hogy esze ágában sincs házasodásra gondolni.

- Hát értse meg, Rézi, hogy nem házasodhatom meg, nem akarok és nem is lehet megházasodnom.

- Maga nekem ne beszéljen, - felelte erre Rézi. - Meg fog házasodni.

- Ejnye a teremtésit, - mondta Róbert, - hát hiába beszélek én... Nem akarok a dologról többet hallani.

- Ejnye a mindenségit, - felelte erre Rézi pattogva, - nézze meg az ember, még dühbe hoz. Ne kezdjen velem, mert olyat csinálok, hogy magam is megbánom. Hallgat rám vagy nem hallgat?

Róbert elnevette magát.

- Hát beszéljen Rézi, - mondta nevetve, - de úgyis hiábavaló az egész: én nem házasodom.

- Meg fog házasodni, - felelte erre Rézi nyugodtan.

A beszélgetéseket furcsává tette még, hogy Rézi számára nagyon nehéz feladat volt egy fiatal nő és egy fiatal férfi lelki életének az érzékenységéről csak beszélni is, hát még ezeket az érzékenységeket kibékíteni és közel hozni egymáshoz. Sokszor a szavai is hiányoztak arra, amit mondani akart és ezért a beszélgetés néha meg se tudott mindjárt indulni. Rézi szótlanul ült Girardival az ölében és megfeszített erővel percekig gondolkozott mielőtt megszólalt. De amibe belekezdett, azt elszánt fanatizmussal folytatta és Róbert egy-két hét múlva kénytelen volt bevallani magának, hogy egyre több érdeklődéssel várja délutáni látogatását. Egyre gyakrabban jutott eszébe minden ok nélkül a Siewert kisasszony bársonyos szeme és ha esténként a hosszú szempillák mögül néha az a hidegen ellenséges tekintet érte, amellyel Siewert kisasszony fiatal férfiakat időről-időre mintegy eltaszított magától, akkor hosszabb ideig bizonytalan, rossz érzése volt. A Siewert kisasszonnyal való érintkezése egyébként az első nap óta alig változtatta meg a kereteit és a formáit: az irodában egy-egy szigorúan objektív beszélgetés üzleti ügyekről, vacsora alatt vagy vacsora után tartózkodó szóváltás az általános beszélgetés rendes folyamában. Rézi ezt az érintkezést kezdte kevesellni. Sokáig tartott, amíg meg tudta mondani, mit akar, percekig hallgatott és homlokán hevesen mozogtak a kis zsírdombok.

- Sohse mennek maguk ketten így semmire, - mondta végre, - ha a többiek mindig belebámulnak a szájukba. Ahhoz a mi kisasszonyunk nagyon is büszke. Maga se olyan más előtt udvarlós. Hát találjon ki valamit erre.

- Mire Rézi?

- Hogy ketten egyedül lehessenek.

- Minek Rézi!

- Ne beszéljen, mert megütöm. Találjon ki valamit: hogy együtt kilovagoljanak, vagy sétálni menjenek vagy valami pogány templomot együtt megnézzenek. Azért maga a férfi, hogy maga találja ki. A kisasszonyunkat aztán én majd rábeszélem.

Róbert elgondolkozott egy kicsit, azután fanyarul mondta.

- Eh, minek! És különben is: Trikupisz mindenütt ott lenne.

- Az igaz, - mondta Rézi mélyen elszomorodva.

Végre is Rézinek kellett megtalálnia az egyetlen és helyes módot. Sokáig kínozta érte magát. Felvetett és elvetett előbb minden formát, amely legényt és lányt összehozhat, maga is belátta, hogy ezek a formák alkalmasak voltak arra, hogy ő annak idején kettes egyedüllétben lehessen a később Amerikába távozott vőlegénnyel, de nem alkalmasak a kisasszonyunk számára. Se kirándulás, se színház, se sétatér, se házimunka nem alkalmas. Hát hogy csinálják nagyuraknál, előkelő lányos házakban? Róbert nem segített neki, hanem derülten hallgatta, hogyan viaskodik Rézi fantáziája az ismeretlen viszonyok sok akadályával. A zsír dombocskák hevesen mozogtak.

- Persze, - mondta Rézi búsan, - maga nem tud zongorázni.

- Dehogy nem tudok. Sőt elég jól tudok.

Rézi felsikoltott örömében.

- A mi kisasszonyunknak pedig nincs senkije, aki kísérje, mikor hegedül. Azelőtt, míg az angolokkal, meg a franciákkal érintkeztünk, volt. De azóta egészen abbahagyta. No, most majd újra kezdi. És ennél csak nem lehet mindig ott Trikupisz.

Boldogan kigurult a szobából Girardival az oldalán és másnap délutánra csakugyan összehozta a zeneszobába Siewert kisasszonyt és Róbertet. A találkozás eleinte nem hozott mást, mint az eddigi hidegen udvarias beszélgetést, ezúttal zenéről, de mikor Siewert kisasszony az első Beethoven-szonáta végén felemelte kipirult arcát a hegedűről és Róbert felnézett a zongoráról, akkor világos volt, hogy ezentúl legalábbis egészen más hangon fognak érintkezni egymással. Róbert érezte, hogy veszedelem fenyegeti. A zene a legősibb és örök, nagy kerítő. Nőt és férfit éppen úgy kényszerít bele egy közös indulatba, mint a szerelem. Ebben az indulatban két lélek már-már mezítelenül áll egymással szemben. Együtt zenélni, azt jelenti, hogy a veszedelem még szédítőbb és még közvetlenebb. Egy ideig ijedten gondolt a menekülésre, de a veszedelem ekkor már sokkal édesebbnek és kívánatosabbnak tetszett számára, semhogy a menekülésnek amúgy is nehezen járható útjára rá tudott volna lépni. Megcsalta tehát magát. Az együtt való zenélés módot ad egy kollegiális, egy kordiális, egy pajtáskodó hangra. Elfogulatlanul lehet dicsérni, jóindulattal lehet kritizálni és természetes hangon lehet vitatkozni. Róbert sietve megütötte a camaraderie hangját és látta, hogy Siewert kisasszony sietve és hálásan fogadta el ezt a hangot. Róbert nem gondolt rá, hogy a lány is nyilvánvalóan menekül ebbe a hangba az érzései nagy alarmja elől. Nem akart rá gondolni. Beethovenért lelkesednek, a modernekről vitatkoznak, közben muzsikálnak egy kicsit: mi van ebben?

Rézi meg volt elégedve a dolgok folyásával, de egy napon magánkívül sietett be Róberthez. Olyan magánkívül volt, hogy a lába elé került Girardit egyszerűen félrelódította az útjából, ami az előkelő állat lelki egyensúlyát hosszú időre teljesen megzavarta. Rézi odatoppant Róbert elé. Az arca lila színű volt, a lélegzete akadozott.

- Igaz az, - kérdezte hebegve, - hogy maga házas ember?

- Nem igaz.

Rézi lihegve eresztette le a két karját, mintha a felindulását ki kellene pihennie kissé. Újra összeszedte magát, nagy erőfeszítéssel mintegy felrázta egész gömbölyű testét.

- Becsület szavára?

- Becsület szavamra.

- Isten magár úgy segélje?

- Isten engem úgy segéljen.

- Él az anyja?

- Nem.

- Esküszik az anyja emlékére?

Róbert vonakodva fordította el a fejét. De Rézi kétségbe esett haraggal kiáltott rá.

- Esküdjék meg az anyja emlékére.

- Esküszöm, - mondja Róbert.

Rézi megfordult és kihömpölygött a szobából. Girardira rá sem nézett. Az előkelő állat ott maradt a szobában. Kék szeméből és egész fejéről, amely egyébként olyan volt, mint egy lányos szépségű, igen nagyúri, fiatal gavalléré, eltűnt a nyugodt derű. Róbert megsajnálta és maga mellé akarta emelni a díványra, de a macska haragosan fújva készült karommal és foggal megtámadni a baráti kezet, azután az ablakon át kiszökött a szobából. Róbert mosolygott a macskán és mosolygott az úrnőjén. Világosan látta mi történt. Rézi szívósan dolgozik azon, hogy kedves tervét előbbre vigye, most nyilván eljutott odáig, hogy Siewert kisasszonnyal nem csak nyíltan beszél a dologról, hanem már hevesen rá is beszéli a házasságra. Siewert kisasszony kitér a Rézi érvei elől és amikor a rábeszélés egyre hevesebb lesz, egyetlen mondattal rávilágít a terv lehetetlenségére. "Hiszen Kruyswicknek már van felesége. Bizonyos, hogy van. Miféle családi ügyek kényszeríthetnének egy fiatal férfit egyébként arra, hogy innen nemsokára tovább utazzék? Felesége van." Rézi erre sebzett lélekkel iderohant. Bosszúálló kövér angyal: mindent meg tudna bocsátani, de jaj a bűnösnek, ha ezt - ezt - ezt - elhallgatta. Ha engedte őt álmokat szőni és engedte a kisasszony nyugalmát is felzavarni, ahelyett, hogy az első másodpercben, amint tisztességes emberhez illik, megmutatta volna a jegygyűrűt a bal keze gyűrűs ujján. Férjek, akik a balkezük gyűrűs ujján nem hordják a jegygyűrűt, az elvetemedett gazembereknek is a leghitványabb fajtájához tartoznak: irtózatos lenne, ha Rézi jelöltjéről, pártfogoltjáról, kedveltjéről ilyen mérhetetlen gazság derülne ki. Rézi nem csalódott a jelöltjében, most rohan vissza a kisasszonyunkhoz, hogy közölje vele a lelkét megkönnyebbítő örömhírt. Most ott áll Siewert kisasszony előtt. Hát nem igaz, igenis, hogy nem igaz, - a jelölt igazolta magát, megesküdött és az anyja emlékére esküdött meg, Rézi nem tévedhetett ennyire egy ember megítélésében, az ő jelöltje rendes ember, aminek ő az első percben látta. Róbert mosolygott, de a mosolygás lassan lehervadt az ajkáról. A jelölt igazolta magát, pedig milyen könnyű lett volna most véget vetni az egész dolognak. Miért nem vetett véget? Mert nem akarta Rézit megsebezni? Mert a Rézi kérdései nagyon gyorsan jöttek és nem lehetett rögtön tudni s rögtön látni, hogy csak igennel kell felelni a kérdésekre, csak ragaszkodni kell az eskütől való vonakodáshoz és örökre vége az egész tervnek? Róbert nem próbált hazudni magának. Ő az első másodpercben, a Rézi első kérdésének az elhangzása után, még mielőtt a feleletét megadta volna, tisztában volt vele, hogy most módjában van örökre elvetni és megsemmisíteni a Rézi házassági tervét és eltépni azokat a szálakat, amelyek lassan egymáshoz szövik őt és a lányt. Miért nem semmisítette meg a tervet és miért nem tépte szét a szálakat? Róbert keserves lelkifurdalást érzett és fájdalmas töprengésbe merült. Mi lesz ebből?

Róbert ekkoriban Tamással együtt látogatást tett annál a Schumann-nál is akinek voltaképpen az ő helyére kellett volna kerülnie a Siewert ház belső hierarchiájában. Az eddigi érintkezése Schumann-nál csak üzleti szükségleteket szolgált és bármilyen szívesnek és jókedvűnek mutatkozott vele szemben a Pretereált mérnök, ő nem csak lelkifurdalást érzett, amikor rá gondolt, hanem úgy érezte, hogy Schumann ezért mégis neheztel rá. A látogatás teljesen eloszlatta ezeket a nyomasztó érzéseket. Schumann whiskyt és szódát töltögetett neki és Tamásnak és közben kifejtette az életelveit. Vastag, szőke bajuszát félre simította és az ital utolsó cseppjét is beszívta az ajkáról a nyelvére.

- Az élet, - mondta derülten, - kétségtelenül rossz valami, elvégezni való nehéz feladat, állandó ellenséges támadás, amely nyomni és kínozni akarja az embert. Minden életnek öröm-fájdalom mérlege hajmeresztő öröm-mancot mutat. A mi nemzedékünk életét azután ez a háború teljesen tönkretette, mert hiszen nem kétséges, hogy itt nem egy háború jön, hanem a háborúknak egy húsz-harminc-negyven éves sorozata. Ebből az következik, hogy a különös nyomorúság nélkül való percet, amelyért már azelőtt is hálásnak kellett lenni, most tízszeres odaadással ki kell élvezni. - Azt, hogy nyugton ülök itt, azt, hogy kedves társaságom van, azt, hogy egy pohár whisky-szódát iszom, azt, hogy fedél van a fejem felett és a házamban van egy emberi lény, aki boldog, hogy itt lehet és akiben örömöm van.

Róbert álmélkodva és nyugtalankodva hallgatta ezt a csendes filozofálást. Így is lehet élni? Ilyen bölcs belenyugvásban, ilyen élvező, nyugodt pesszimizmusban? Lehet az, hogy valakinek különösen ha német, - ne zakatoljon az agya, lehet az, hogy ne kongjon egy félrevert harang mindig a lelkében, hogy ne lázongjon folyton, ne tervezzen folyton, ne akarjon minden akadályon át hazajutni? A Schumann fából épült kis háza ragyog a napfénytől. A gyékény szőnyeges verandán és a tarka szőnyeges szobákon nagy, csendes derű ömlik el. És a vendégek körül és a háziúr körül egy emberi lény jár-kel, aki odaadástól és hálától sugározva figyeli, kíván-e még valamit a ház ura és akit igazán nehéz lenézni vagy megvetni, ha így látta az ember és aki miatt Schumannt is nehéz most már bűnbe esett és erkölcstelen embernek tartani. Tamásnak mindig szenvedélye volt, hogy a neki idegen neveket elutasítsa és helyette ő adjon nevet mindenkinek, akivel érintkezik. Azt a fiatal nőt, aki Schumann házában élt, elnevezte Kávébabnak és ezt a nevet Schumann elfogadta, a fiatal nő pedig örömmel viselte. Kávébab sziámi apának és szingaléz anyának volt a lánya, hajlékony testén néhány darab hosszú tarka gyapotszövet jelezte a ruhát, egészben véve az, aki kedvelte a kávét, nagyon hasonlatosnak találhatta őt egy barnára pörkölt formás kávébabhoz. Látogatásuk első perceiben Róbert még idegenkedve nézett rá, azután ellenséges tartózkodása nem csak felolvadt, hanem egyenesen jóindulattá változott. Ezt a változást legelsősorban a Kávébab tekintete idézte elő, amelybe Róbertnek belenézni egyébként másodpercekre is alig sikerült. A Kávébab fekete szeme figyelve, várva, alázatosan és imádattal állandóan Schumann-on pihent. Egy kutyának a hűsége van a szemében. Egy üdvözült léleknek a dicsősége. Ha Kávébab nem járt-kelt a lakásban, hogy valami munkát elvégezzen, akkor hátrahúzódva megállt és a parancsra váró kutyának az odaadó figyelemtől néha-néha megrezzenő tekintetétől, elbűvölt boldogságban nézte Schumannt. Mire búcsúztak, Róbert egyenesen meg volt hatva. Hát nem szép egy emberi lényt ilyen boldoggá tenni?

Úgy érezte, nem volna becsületes dolog, ha Siewert kisasszony előtt hallgatna erről a tapasztalatról. Másnap délután elmondta neki, mit látott és mit érzett a Schumann házában. Siewert kisasszonynak a muzsikálástól kipirult arca elfehéredett egy másodpercre, hosszú szempillái mögül egy ellenséges, hideg pillantás érte Róbertet.

- Semmi érzékem nincs, - mondta összeszorított vékony ajakkal, - az ilyen vad-lány romantika iránt. Sőt meg kell mondanom, hogy nagyon furcsán érint, hogy ön és Harvey úr hol a Kávébab kisasszony vendégei, hol az enyéim.

A hangja olyan éles volt, hogy Róbert felállt.

- Bocsánat, - mondta meghökkenve, - nem szeretnék terhére lenni és... visszaélni azzal a joggal, hogy...

A lány a szavába vágott.

- Üljön vissza kérem, - mondta parancsoló hangon. - Én semmiféle más jogot a magam számára igénybe nem veszek, csak azt, hogy a véleményemet megmondjam. Ön elmondta a maga véleményét, én elmondom a magamét. Egyenlő rangú emberek között végre is ez a társasélet alapja.

Róbert megbékülten ült le és kissé mentegetőzve mondta:

- Schumannt meg kellett látogatnom... mert hiszen azt végre ön se kívánja, hogy a férfiak is beszüntessék az érintkezést az olyan fehér férfival, aki... hm... szóval színes nővel él együtt.

- De én igenis azt kívánnám. Az angol nők Indiában valamikor egyesületet alakítottak azoknak a fehér férfiaknak a bojkottálására, akik így lealacsonyodnak és a fehér emberiség árulóivá lesznek. Remélem, eljön az az idő, amikor az ilyen fehér férfit úgy közösíti ki magából a fehér társadalom, mint a középkor a bélpoklost.

- A középkornak se volt igaza, - mondta ingerülten Róbert. - És a fehér hölgyek... és ön olyan tökéletesen bizonyos benn, hogy egy hindu herceggel... az emberi nemnek egy remekbe készült példányával... nem tudna együtt élni?

- Tökéletesen bizonyos vagyok benne, - felelte ismét fehérre sápadva a lány.

- Én nem tudok ilyen fenségesen gőgös lenni.

- Az nagyon sajnálatos, mert hiszen ön mondta, hogy a fehér ember itt keleten egy egészen magasrendű arisztokráciához tartozik.

- De ezt a magasztos erkölcsiséget nem értem. Embernek lenni gyengeséget jelent, örömre való szomjazást, boldogságra és boldoggá tevésre való vágyat.

- Hitvány embernek lenni ezt jelenti. Magasabb rendű embernek lenni kötelességteljesítést jelent, áldozathozást és lemondást.

- Ha itt áldozathozásról és lemondásról szó lehet, akkor... az angol hölgyek... akkor Schumann már félig igazolva van.

- Az áldozathozás és a lemondás ezúttal csak férfiakra vonatkozik, akik, mire idekerülnek, úgy látszik, mind elveszítették a testük és a lelkük tisztaságát.

A hangja megint éles volt. Róbert lemondóan vonogatta a vállát.

- Tartok tőle, Siewert kisasszony, hogy ön nem ismeri eléggé az életet és hogy éppen ezért megfosztja magát attól a kevés örömtől is, amit az itteni társasélet adhat.

- Én az életet nagyon is jól ismerem, de éppen ezért pontosan tudom, hogy a legtöbb fehér férfival való puszta társadalmi érintkezés is megaláz és lealacsonyít egy fehér nőt.

- Hm... azt hiszem, - mondta csüggedten Róbert, - hogy ön előbb-utóbb mégis hazaköltözik Európába, ahol inkább talál olyan társaságot...

- Nem, - vágott a szavába a lány. - Itt tart a kötelesség, hogy az apám művét megtartsam és fejlesszem.

Hallgattak, azután újra muzsikálni kezdtek. Ez a délután azonban el volt már rontva, és a következő délutánon is feszült, halk ellenségesség lappangott, amely néha egy-egy éles szóba vagy egy-egy türelmetlen mondatba villant ki. Rézi elégedetlenül és türelmetlenül leckéztette Róbertet azért, hogy a dolog olyan lassan halad előre, de Róbert is ideges és türelmetlen volt és így néhányszor hatalmasan összevesztek. "Hát értse meg", - kiáltotta Róbert dühösen, - "hogy nem akarok megházasodni". "Ilyet a száján ki ne eresszen többet", kiáltotta erre Rézi még dühösebben, - "nem szégyelli magát?? - no szép kis férfi az ilyen, nem tud egy lányt magába szerelmesíteni, - szégyellje magát". Róbert felkönyökölt a díványon.

- Menjen ki, - mondta Rézinek.

Rézi közelebb csúsztatta hozzá a székét és kövér kezével végigsimogatta az arcát.

- No gyöngyöm, csillagom, galambom, hát szedje össze magát, hát találjon ki valamit, hát egy ilyen okos fiatalember, egy ilyen szép, akinél szebbet még nem láttam, az ne tudna egy ilyen lánnyal elbánni. Hát hogyne tudna már, ha akar, - no gyöngyöm, csillagom, galambom - nézze, letérdelek előtte.

Róbert elnevette magát és békét kötöttek. A Siewert kisasszonnyal való délutáni beszélgetések azonban továbbra is olyanok maradtak, mint egy keserű harc két ellenfél között és Róbertben lassanként szomjas érdeklődés támadt, hogy megértse ennek a lánynak a zárkózott, érzékeny, gyűlöletre és megvetésre olyan hajlandó lelkét. Most ő kezdett Rézitől kérdezősködni, de Rézi nagyon nehezen tudott neki felvilágosítást adni. Hiányoztak a fogalmai és hiányoztak a szavai. Az egész gömbölyű arca munkában volt és zsírdombos homlokán egész földrengések húzódtak végig, amíg végre meg tudta mondani, amit akart:

- Tudja, lelkem, ez a mi kisasszonyunk nemcsak olyan, mint egy hercegnő. Hanem olyan, mint egy elátkozott hercegnő. Meg kell váltani.

Egyelőre nem tudott többet mondani. A következő beszélgetésekben azonban lassan és nehezen elmondott valamit, ami a Róbert érzése szerint elegendő magyarázat volt arra, mitől zárkózott be a Siewert kisasszony lelke ilyen fájdalmas és különös férfigyűlölő gőgbe. Mikor Annie tizenegy-tizenkét éves kislány volt, mielőtt még átküldték Európába, hogy itt nevelkedjen, a Siewert-háznak gyakori vendége volt egy fiatalember. A tizenkét éves Annie gyereklányok módjára rajongott ezért a fiatalemberért. Egy este ez a fiatalember olyankor jött el, mikor az Annie szülei nem voltak otthon, Annie látta jönni és elébe ment a kerten át, hogy megmondja neki, hová mentek a szülei. És amint a kertben előre ment, suttogást és nevetgélést hallott és egy kerti padon a szép fiatalembert pillantotta meg, egy jávai lánnyal, aki itt a házban szolgált. A fiatalember kétségtelenül azért jött, hogy ezzel a csokoládészínű lánnyal találkozzék és a lány az ő kedvéért ment ki a kerti padra. Ez volt az egyik élménye Annienak. A másik az volt, hogy mikor az anyja halála után, már nagylányként, hazajött Európából, akkor itt a házban a sárga és barna képű cselédek között talált egyet, akinek a kivételes helyzetét eleinte nem tudta megérteni. Aztán megértette, hogy ez a színes nő kivételes helyzetét Siewert úrnak köszönheti. Annie imádta az apját, de mikor Siewert úrnak erről a hajlandóságáról értesült, úgy érezte, mintha tőrrel ütötték volna át a szívét. Siewert úr halála után az a színes nő egy csomó pénzt kapott. - Rézi véleménye szerint a kelleténél sokkal többet - és csendesen elköltözött a házból. De a kisasszonyunk bizony bizalmatlan minden férfi iránt. Az apácáknál, ahol egy ideig nevelték, szintén nem tanult valami nagy bizalmat a férfinép iránt. Amúgy is büszke és szemérmes lélek... olyan, mint egy elátkozott királykisasszony, akit meg kell váltani.

Róbert meglepetve vette észre, hogy Siewert kisasszonnyal való beszélgetéseibe egy olyan gyöngédség lopódzott bele, amely semmiképpen se volt szándékában. Úgy bánt a Siewert-ház főnökével, mint egy megriadt kislánnyal, aki eltévedt egy sötét rengetegben és akit rá kell beszélni arra, hogy fogadja el azt a segítő kezet, amely kivezeti a napfényre. A megriadt gyermek bizalmatlansága kezd már oszlani. Siewert Annie néha megremegett és Róbert tudta, hogy egyetlenegy szóra lenne még szükség és bársonyos szeméből előtörnének a felszabadultság könnyei. Néha feszült, nagy csend támadt közöttük és Róbert tudta, hogy most csak a kezét kellene kinyújtania és a magányosságtól és kevélységtől szenvedő lány szeretetben és hálában felolvadna omlana hozzá. A keze néha már megmozdult, de az utolsó másodpercben összeszedte magát és lerázta magáról ezt a gyengeséget. Nem szabad ellágyulni. Nem szabad megállni és nem szabad pihenni és nem szabad szeretni. A kötelesség mást parancsol. Róbert megmozdult, leütött egy hangot a zongorán vagy egy új kotta felé nyúlt, Siewert kisasszony merev arccal, de sietve tett egy olyan mozdulatot, amely valami célszerű tevékenység kezdetének látszott, a feszült várakozással telt másodperc elmúlt és nem történt semmi. Délutáni beszélgetéseiket különben ekkortájt mind gyakrabban zavarta meg egy előkelő látogató. Az előkelő látogató doktor Csakrong volt, a tartományi prefektus, aki időről-időre azelőtt is felkereste a Siewert-házat, de aki mostanában szinte mindennap megtisztelte a házat és úrnőjét. Csakrong doktor gondosan öltözködő fiatalember volt, aki a doktori címét a párizsi egyetemen szerezte és aki minden szavával elárulta, hogy tökéletes kultúrember. Fekete haja ragyogó simára fésülve feküdt alacsony homloka felett, két kis szeme várakozóan és figyelve ült a barátságos pofacsontok felett és barna arcán az előkelő tartózkodás és a nyugodt felsőség mosolya villant néha végig. Hamarosan kétségtelenné lett, hogy gyakori látogatásai egyáltalán nem a Siewert-háznak szólnak többé, hanem Siewert Annienak. Siewert Annie bosszankodva várta, mikor lesz alkalma rá, hogy ezeknek a látogatásoknak a céltalanságát megértesse Csakrong doktorral, de Csakrong doktor nem adott módot a nyílt elutasításra. Jött, mosolygott, franciás könnyedséggel csevegett, miközben meg-megcsillantotta kiterjedt tudását.

- Emlékszik-e Siewert kisasszony, - mondta könnyedén, - arra a verssorra, amelyet Carlyle citál a francia forradalom történetében: "oh Richard, oh mon roi, l'univers t'abandonne?" Németország ügye az, amelyet a mindenség elhagy. Most már egész Ázsiában Sziám az egyetlen birodalom, amely semleges.

Siewert Annie elkomorodott.

- Mi nagyon hálásak vagyunk ezért a semlegességért, - mondta minden kedvességgel, amelyre rá tudta magát kényszeríteni. - Remélem, Sziám, amelynek felvirágzásához a német munka is olyan sokban hozzájárult, meg is marad semlegesnek.

Csakrong doktor udvariasan bólintott.

- Sziám semleges. Semlegessége nem a léha néző közömbössége, hanem a szigorú bíráló erkölcsi komolysága. Hallgass, de ítélőszéket állíts fel a lelkedben, - mondja Pascal. Ön tudja, hogy én soha egy rossz szót a németek ellen nem mondtam és hogy a semlegességet rideg pártatlansággal értelmeztem.

- Ezért nagyon hálás vagyok önnek, - mondta Siewert Annie.

Csakrong doktor könnyed karmozdulattal hárította el a köszönetet. Róbertet ezek a beszélgetések nagyon irritálták és ezért már a második látogatásnál csendesen vissza akart vonulni. Siewert Annie azonban olyan könyörögve nézett rá és később olyan nyomatékosan kérte, hogy igenis maradjon ott, ha Csakrong doktor jön, hogy Róbert rezignált derűvel végigülte a gyakori látogatás egész idejét. Csakrong doktor egyébként határozott jóakaratot mutatott Róbert iránt. Elmondta, hogy járt Hollandiában is és megdicsérte Hollandiát. Igen fejlett civilizációja van. Róbert köszönetet mondott a dicséretért. Csakrong doktor elhárította a köszönetet.

- Nem, nem, - mondta, - Sziám sokkal nagyobb, sokkal gazdagabb és jóval népesebb, mint Hollandia. De van különösen egy tulajdonság, amelyet meg kell tanulnunk a hollandoktól.

Róbert kíváncsian érdeklődött aziránt, mi az a tulajdonság.

- Nemzeti önérzet, - felelte Csakrong doktor. - Mi eddig nagyon is hajlandók voltunk a külföld utánzására. Több tudatos nemzeti érzésre van szükségünk, nemzeti sajátosságaink hangsúlyozására, nemzeti célkitűzésekre és tekintet nélkül való elszántságra a nemzeti géniusz szolgálatában.

Róbert belenyugodott, hogy minderre szükség van. Siewert kisasszony azonban egy könyörgő pillantást vetett rá. A könyörgő pillantás azt a kérést tolmácsolta, hogy Róbert fűzze tovább a beszélgetést, mert ő már elfáradt.

- Rendkívül érdekes, - mondta erre némi erőfeszítéssel Róbert - hogy a buddhizmus Sziámban milyen átalakuláson ment át és milyen vallási irodalmat termelt.

- Buddhizmus vagy kereszténység, - szólt élénken Csakrong doktor, - tökéletesen mindegy. Oh, ezeken a dolgokon túl vagyunk. A fontos az, hogy a nemzeti géniusz mindent magába olvasszon és mindenre rápréselje a maga jegyét. Tudja ön, mit jelent a Szián szó?

- Nem.

- Szabad-ot. Szabad nép szabad országát. Már az ősidőkben az erőnek és a bátorságnak a szelleme alkotta meg tehát ezt a birodalmat. És ez a szellem évszázadok óta öröklődik nemzedékről-nemzedékre. Nincsen ország, amelynek olyan dicsőséges történelme lenne, mint Sziámnak. Nem jogos-e az a várakozás, hogy az így kialakult nemzeti géniusz csodákat fog művelni, ha egyszer az új kor szavát megérti?

Róbert kétségtelennek tartotta, hogy a várakozás jogos és most a Siewert kisasszony kérő tekintete se tudta rábírni, hogy folytassa a beszélgetést. Elfáradt ő is.

- Meg kell értenünk a kor szavát, - mondta rövid szünet után Csakrong doktor. - Elhiszi kérem, hogy sokszor elgondolkozom azon, nem követem-e el hibát, amikor a politikai tudományokkal foglalkoztam, ahelyett, hogy kereskedelmi vagy technikai pályára léptem volna?

Róbert elhitte.

- Minden nemzettel fel tudjuk majd venni a versenyt, - mondta Csakrong doktor, ha egyszer nemzetünk friss, elhasználatlan, fiatal energiái a modern gazdasági élet versenyterére lépnek.

Csend lett. Siewert kisasszonynak egy könyörgő tekintete megint felrázta Róbertet. Csakrong doktor kis szeme viszont diadalmasan csillogott rá a barátságos pofacsontok fölül. Róbert elhatározta, hogy egy kis izgalmat hoz a társalgásba.

- Az ipari munkánál, - mondta gonosz sajnálkozással, - mi, fájdalom, kénytelenek vagyunk kínai munkásokat alkalmazni.

Csakrong doktor felélénkült.

- De miért? - kiáltotta harciasan. - Miért nem hajlandó ilyen tevékenységre a sziámi? Mert arisztokrata. Mert ősi kultúrnép. Mert Herrenvolk, - mint a németek mondják. A kínai kuli dolgozik, mint az állat, de az ősi Herrenvolk előbb meg kell, hogy találja azt az adekvát formát, amely alkalmas lelkének teremtő erői számára és amely lehetővé teszi neki azt, hogy részt vegyen a modern világgazdaság lázas versenyében. Ez az, amit a nemzeti géniusz most keres és előbb-utóbb meg fog találni.

Csakrong doktor sokáig fejtegette még ezeket az érdekes gondolatokat, azután felállt, mosolygott és tartózkodó felsőbbséggel és udvarias jóindulattal búcsút vett. Annie és Róbert bágyadtan mosolyogtak össze, amikor elment. Fárasztó dolog volt minden ilyen látogatás, de viszont jó érzés volt, hogy általa úgyszólván cinkostársakká lettek. Most úgy látszott, hogy minden nap és minden óra közelebb hozza őket egymáshoz. Az érintkezésükből eltűnt már minden fanyarság és minden ridegség, olyan volt, mintha gyöngéden mosolyogva, lassan hajolnának egymás felé. A két fej lassan összehajlik, és a szomjas ajkak végre összeérnek, ha holnap nem, hát holnapután.

(Folyt. Köv.)