Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 14. szám

Walleshausen Rolla: LÁZ

A múlt és a jelen összekoccantak.

A múlt mint meggárgyult motor, előre és fájdalmas koccanással ütődött a jelen megriadt falához.

- Ó, jaj!

És a jelen a jövőbe bukott.

Kinn új napot jelzett a hajnal vérszínű kakasa.

Az óra halkan kongott, mint távoli harang.

És benn a tikkadt vásznak alatt kongott a szívem.

- Hallgasd csak!? Félreverik a harangot.

S az énem rombadőlt falujában porlepett alakok zsibongtak elő a kövek alól.

Az apám jött felém fölszegzett fejjel. Szép, fekete haján sugaras fények himbálództak. Lehunyt pilláit fölemelte, barna arcán két égő nap kelt föl és világított felém.

Két vállamat nehéz kőoszlop szorította földhöz.

Halkan nyöszörögtem.

Két erős keze félrelökte a követ, leverte ruhámról a port.

- Fáj?

- Nem, nem - tiltakoztam és sajgó karommal átöleltem a térdét. Megfogta a kezemet.

- Hol van anyád?

- Anyám?

Zűrzavarosan keringtek fejemben a gondolatok. A nagy gát zsilipjei szakadtak föl bennem s a fagyos víz rohanva kavargott az agyamban.

De két meleg sugarú szeme fölszárította a piszkos vizet és agyam, mint szomját oltott föld, új erőkkel telten, csodálatos virágokat fakasztott.

Szép tisztán emlékeztem.

- Anya a konyhában van és főz.

Vezettem apámat át az udvaron, be a házba. Vékony lábú, kis, fekete kutyánk ugrándozva szaladt elébünk.

Benn a hűvös szobában édeskés, kedves illat keringett. Az asztalon vizespohárban sötétlila ciklámenek pompáztak.

Apám föléjük hajolt és magába szívta illatukat.

- Hol szedtétek?

- A fiúk szedték a Száva partján.

- Hát itthon vannak a fiúk?

Szép, tiszta gondolataim megint összebogozódtak.

Az udvaron nyitott fekete koporsóban feküdt az apám, a koporsó körül sudáran, mint négy jegenye állt a négy fiú, a földön térdelt az anyám, meg a nénenővérem. Drága, szép arcukat könnyek barázdálták.

Apám vállamra fektette kezét.

- Mi bajod?

Eszelősen simogattam lázas homlokomat, szájam görcsösen rángatózott.

- Semmi.

Az ablakhoz rohantam. A nagy hegy fenyves, illatos drága levegője megcsókolta az arcomat. Messziről robogó vonat tűnt fel, görcsökben rángatózva, tekergőzve, mint beteg kígyó, közeledett és elnyelte a hegy: az alagút, a csodálatos seb a rendíthetetlen hegyben.

A szemem lezárult és láttam a hegyet, mint egy végtelen, gőgös arcot, lezárt ajakkal és láttam apámat, amint fölvirágozott csákánnyal az első hatalmas ütést rája mérte. A hegy szája megvonaglott és szeme apró kőkönnyeket sírt.

Apám hangja türelmetlenül vetődött felém:

- Miért nem felelsz?

- Hiszen feleltem már, Apám.

- Mikor jöttek meg a fiúk?

Két karom hirtelen apám nyakára fonódott, könnyes arcomat az arcához dörzsöltem nyögve, nyöszörögve törtek fel belőlem a szavak.

- Mind élnek, mind a négy.

A nagy háború egynek sem nyelte el életét, golyó nem fúrta át szívüket, lappangó láz nem szívta ki életüket, fagy nem dermesztette őket halálra.

Apám ellökött magától.

- Bolond.

Reszketve kuporogtam a földön, nem mertem az arcába nézni.

Egy székre roskadt és onnan nézett merően.

- Miféle háborúról beszélsz?

- A nagy háborúról, franciákkal, angolokkal, olaszokkal. Mi és a német együtt, ők mind, mind ellenünk.

Apám erőltetve nevetett.

- Te egészen megbolondultál.

- Nem, nem - tiltakoztam remegve. - Sok, sok minden történt azóta.

- Mióta?

- Azóta, - mondtam halkan és a fekete koporsót láttam. - Azóta.

Az alagút is elkészült már, vonatok robognak rajta keresztül.

Apám szemei elborultak.

Az ablakhoz ment és fölnézett a hegyre. A hegyről hat ember jött ünnepélyes lassan lefelé. Négy közülük kocka alakú ládát cipelt, kettő elől haladt, fekete zászlót lobogtatva. Hangjuk elnyújtva, tompán verődött az ablaküvegnek: "Dinamit". Munkások voltak, akik a dinamitot vitték az alagútba a robbantáshoz. Lentről föltört a munkatelep zaja. A nagy gép, mely a levegőt nyomta be az alagútba, egyhangúan pufogott. A munkásokat szállító vonat kis mozdonya éles füttyentéssel robogott a keskeny síneken, maga után ráncigálva a sok apró lapos kocsit.

Az alagút kormos szája rám nevetett. Nagy lélegzetvételekkel, mocskos, szürke vászonruhákba bújtatott embereket lélegzett ki-be, az emberek kezében apró lámpások égtek világítva, mint gyémántszemek.

Akkor a konyha felől nagy csörtetve jöttek be a fiúk. Rövid nadrágosan, turistabottal a kezükben, kalapjuk mellett fehér havasi gyopár. Az egyik egy gyíkot hozott befőttes üvegben, a másik nagy zöld lepkefogót szorongatott.

Az arcuk borotválatlan volt.

Szakálluk, bajuszuk itt-ott kiütközött szőkén a barna arcon.

Nénenővérem lehelet halkan siklott be a szobába és leengedte a fehér gyolcsfüggönyöket.

Félhomály hullott a szobára, s a félhomályban négy bátyám, négy kamasz fiú az apjuk kezére borult.

- Nohát, végre megjöttetek?

A sima bútorok ráeszméltek a nyárra: "Megjöttek vakációra a fiúk".

Az anyám apró kézimunkaasztala szemrehányóan pislogott a fiúk felé, csonka lábát nyújtogatva a homályban.

- Hát a bizonyítvány? Jó-e a bizonyítvány?

A néne oda jött hozzám és megsimogatta homlokomat, apró keze hűvösen borult szemeim fölé.

- Félek.

- Csitt - intett halkan és apró ujját halvány ajkára tette.

Rámeredtem.

Rövidke piros ruha volt rajta és varkocsba font hatalmas fekete haja a lábait verte, de az arca, - a drága lótuszsziromarca öreg volt, barázdás és szemében fekete füstfelhő gomolygott.

Testemet forróság marcangolta, vállamat görcsösen rázta a láz.

Tenyeremmel simogattam kusza gondolataimat.

- Nem bírom.

A négy fiú, mint négy jegenye állt sudáran és az apjuk hatalmas, karcsú termetével koronásan terebélyesedett a fiai fölé.

Két meleg sugarú napszeme virágkoszorúkat fakasztott a fiúk fején.

De akkor meglebbent az ablak fehér függönye és egy apró gnóm nagy zsákkal a hátán, ugrott be a szobába.

Apám háttal állt, nem látta őt.

Az ő szeme a jövőbe nézett és háta mögött a múlt kinyitotta zsákját és szorgos munkába fogott.

Nagy nehéz köveket rakott a legöregebb fiú vállaira és kócmadzaggal összekötözte kezét. A befőttes üveg csörrenve perdült a földre, szilánkjai széthulltak és megsebezték a lábát. A vér álmosan kiserkent, halk pergéssel pergett, rubinszemeket rajzolva a haldokló gyík zöld hasára.

A gnóm sebesen dolgozott.

Húrtalan hegedűt, elrontott kapuzárat, ócska, szétesett repülőgépet dugott a másik fiú hóna alá.

A harmadik fiú kezébe a lepkefogó mellé hatalmas ecsetet nyomott, haját összeborzolta, lába alól éles karmaival kikaparta a padlót, a földet úgy, hogy a levegőben állt. A feje fölé festett napot akasztott, a festett nap sugara halvány glóriaként himbálódzott a feje fölött.

A negyedik fiú vállára ócska tiszti mentét akasztott, a mente eleje tele volt aggatva kitüntetésekkel. Azután fölvágta a mellét, kilopta fél tüdejét és a zsákba dugta.

A nénémet odaállította a fiúk közé. Apró lábaira fájó kék ereket rajzolt, szép, fekete haját kiráncigálta, jobb és bal karjára egy-egy gyereket ültetett, feje fölé egy táblát akasztott, a táblán piros betűkkel, mintha vérrel volna írva: Gond.

Azután odajött hozzám.

És én reszketve, mint gyászoló zsidók köntösüket, megtéptem idegeimet, fölmartam ereimet. Szép, fiatal véremet kicsorgattam és ott álltam előtte vértelenül, tépett idegekkel, az őrültek dühével kiáltva felé:

- Mit akarsz tőlem?

Rám vigyorgott.

Tőled semmit, már semmit.

És egy törtszárú liliomot tűzött ékül a hajamba.

Megtörten álltam.

Akkor egyszerre fölgördültek az ablakfüggönyök, a hanyatló nap bíborfénye áttáncolt a szobán.

Riadt szemünk az apánk köré fonódott.

Dühre gerjedten, hatalmasat hördült a melle, két ökle csapásra emelkedett.

- Kegyelem - sikítottunk és térdre buktunk előtte.

Két hatalmas ökle lehanyatlott, csak a szikrázó szeme kérdezett.

- Mit jelentsen ez a komédia?

És akkor egyszerre zengtünk:

- Ő, ő, verd meg! Ő tette...

Apánk lesújtó, vad szeme az apró emberre csapott.

- Ki vagy?

- Az Élet - felelte foghegyről a gnóm és hátára emelte zsákját.

A hatalmas barna ököl csapásai sikítva hulltak szét a levegőben, dühödten vetette magát apánk a gnóm felé, de az hirtelen fekete koporsót gurított a lábai elé és apánk elbukott.

Lehunytuk szemünket.

Mikor újra kinyitottuk, az apró ember már nem volt sehol.

Apánk a konyhaajtóban állt és a kilincset fogta.

- Vessétek le ezt a maskarát - szólt parancsolón felénk.

És én elkezdtem ráncigálni hajamból a liliomot és kitépett hajam az ölembe hullt.

A nyitva hagyott ajtón friss ételszag szivárgott be a szobába.

Anyánk a tűzhelynél állt és palacsintát sütött.

Egymásra mosolyogtak.

- Kész-e a vacsora, anyjuk?

- Készen bizony, lelkem.

A sütő lenyitott ajtaján szép, kékvirágos tányéron gúlába rakva, ott pompáztak a málnaillatú palacsinták. Apánk kényeskedve, két ujja közé fogott egyet, hátrahajtotta fejét és magasról, lassan, játszva, a szájába engedte. Kétoldalt pufókra dagadt az arca, a szeme huncutul mosolygott.

Anyánk leoldotta kék habos kötőjét és apánk felé legyintett.

- Elrontod az étvágyadat, öreg.

Mi borzongva bámultunk össze, az ablakban megjelent újra a gnóm. Udvariasan bókolt felénk. Kinyitotta zsákját és sugaras, drága dolgokat mutogatott. Babérkoszorút és rózsakoszorút, csörgő pénzt, húros hegedűt, egy apró repülőgépet, amely halk berregéssel átrepült a szobán, azután szépen vissza, bele a zsákba s ott eltűnt.

- Megvan - sóhajtott az egyik fiú. - Megvan, rájöttem, egész egyszerű. - Kinyújtotta kezét a gép felé.

- Igen, egész egyszerű - vigyorgott a gnóm és bekötötte zsákját.

Bókolt, leugrott az ablakról és elindult lassan fölfelé a hegyen.

A másik szobában halk csörömpöléssel vacsorához terített a cseléd.

Nyolc tányérka, nyolc pohárka, nyolc késecske, nyolc villácska.

Lábujjhegyen, halkan akkor már az ablakhoz értünk.

Villámgyorsan ugráltunk ki, mint a tolvajok és egymást hajszolva, rohantunk az éjszakába.

A gnóm már messze járt előttünk.

És a hegy fölött kereken vigyorogva, fölkelt a hold.