Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Juhász Gyula jubileumára

Tizenöt vagy tizenhat esztendeje, az egyetemen, majdnem mindennap láttam Juhász Gyulát, a pár évjárattal idősebb diákot, akkor már jónevű költőt s azóta, mindmáig, talán egyetlen egyszer sem többé. Személyesen sohasem ismerkedtünk össze, s bennem Juhász nevének említésére mindig ez a kép elevenedik meg rendkívüli élénkséggel, amilyennek akkor láttam őt. Izgatott mozgású, villogó szemű fiatal ember volt, aki a Négyessy tanár úr "stíl gyakorlatain" a legcsitribb egyetemi hallgató kisasszony versikéit is úgy bírálta el, hogy a stílgyakorlat a semmibe tűnt előle és előlünk s helyettük Juhász Gyula a Nietzsche hatalmas vízióját idézte föl: egyre Nietzschéről beszélt, hadarva, lelkes izzással, csaknem fizikai lázban. Meghatottan és meghökkenve figyeltem rá: vonásai összeolvadtak bennem a Nietzsche-arc vonásaival és éreztem és éreztük: ez az ember az "Übermensch" drága őrületével és szent lobogásával vág neki a magyar pusztaságnak, buja és édes, távoli parfümű rózsaerdőket parancsolni a konok turáni homokra. Imádtam Juhász Gyulát, verseit, melyek a "Hét"-ben sűrűn jelentek meg, faltam. Az a költeménye, amelyben "a kocsma pállott, kék ködében lócán ül Villon és dalol," fiatal, versbolond életem egyik legnagyobb élménye volt s mikor utóbb Juhász legelső verskötete megjelent, azt, egy-két hasonlóan lelkes ifjú társsal együtt, a szó legszorosabb értelmében pár hét alatt agyon olvastuk: lapokra szétszedve olvadt szét közöttünk s talán papír foszlányait is magunkba szívtuk.

Juhász Gyula költői pályájának huszonötödik évfordulóján jólesik felemlegetnem ezeket a régi lelkesedéseket. Ma, mikor a jubileumi alkalom az ő csöndes alakja felé fordítja egy egész, könnyen feledő és könnyen tovább politizáló ország figyelmét és tiszteletadását, jólesik vallást tenni arról, hogy ez a szelíd költő, a magyar elvonultságnak és bánatnak ez a legédesebb baritonú énekese Nietzsche-rokon is, ihletett prófétája és lázas dervise a legszebb század eleji akciók egyikének, egy új és nagyszerű költészet újraindításának. Juhász Gyula fiatalkori agitációja és példaadása nélkül gyávább és lassúbb lett volna nem egy újabb lírai értékünk kifejlődése. Juhász költészetének legszebb színeit az a mély, opálos ragyogás adja, melyben oly sok van a tiszai pusztákra boruló délutáni égbolt bús tisztaságából és muzsikáló rezignációjából, de a mai ünnepen illik néhány meghatott szóval visszainteni a múlt felé is, a hajnali égboltra, melynek izgatott bíborára fiatal madarak nyitottak bámuló szemet és kaptak kedvet az első torok próbálgatásokra.