Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Füst Milán: Osvát Ernőről

Ami itt következik: munkáim az átgondoltabb, legtisztább pár sorának kellene lennie, - mert arról a férfiról kell végre beszélnem, aki eddigi életemben minden ismerősnél, barátnál jobban érdekelt és foglalkoztatott s most éppen: életemnek ebben a már nem remélt, szép szakában: egy új élet kezdetén s mikor végre az alkalom is megadatik, hogy hozzá, róla végre a nyilvánosság előtt s nyíltan s a szeretet nyilvánítás minden szégyenkezése nélkül szólhatok...De hát, sajnos, lehetetlen, hogy ez az írásmű méltó legyen feladatához. az idő is kevés ily rendkívüli feladat megoldására, miután ez éppen eddig tervbe vett legnagyobb feladataim egyike.

Micsoda határtalan szerencsét kell elképzelnem ahhoz: hogy egyetlen szerencsés perc sugallatára jól kiválogathassam évtizedek megismeréséből és elgondolásából azt a pár szót, mely valakinek jellemzésére leglényegesebb és legkielégítőbb...Maga az igazsághoz való ragaszkodás is megköti a fantázia szabad futását...A művész, lendületének talán legnagyobb akadálya, gátlója az ismeret...s minél jobban ismerni vélek már valakit, annál határtalanabbnak mutatkozik meg lénye előttem...Elfutó alakok tiszta kontúrjai eleven mozgásban ott nyüzsögnek szemeim előtt, mialatt anyám arcát szeretném még egyszer világosan visszaidézni...de lehetetlen. Azt az arcot láttam aggódni, némán szenvedni, haragudni s néha még mosolyogni is: - s ez a sok kép többé nem, - nem akar még egyszer egységbe összeállni. S nem is mernék vállalkozni rá, hogy bárki számára megkíséreljem visszaidézni, hogy ki is volt ő tehát? Az, aki nekem a legdrágább. - Hol kezdjem? - S ezek: régi panaszok, tudom. - S most mégis ugyanezt a feladatot megkísérlem.

Azzal kell kezdenem, hogy ifjú koromban igen szerettem Macaulay dolgozatait tisztaságukért, tömörségükért s a jellemzés ereje miatt. S azon áhítoztam, vajon nekem is adódnék valaha ilyen feladat, hogy valakit megismernék, egy ember annyira érdekelne, hogy az ő módján szólhatnék róla...valaki, aki méltó az ilyen jellemzésre...S azzal is kell kezdenem, hogy senkim sem volt...apám fiatal koromban elhalt s úgy áhítoztam rá, hogy valaki mellé szegődhetnék...Nem mondanám meg neki, hogy ő az én apám. S gyerekkorom óta figyeltem, hogy ki lehetne az, akit kiválaszthatnék magamnak... - S még azzal is kell kezdenem, hogy már korán író akartam lenni, anélkül természetesen, hogy bárki is segítségemre lett volna abban, hogy megtanuljam, mi az írás.

Húsz éves koromban végre, mikor e gyerekes ábrándjaim nagy része már feledésbe ment, - ezek az emberi és művészi vágyaim, anélkül, hogy tudtam volna róla, - egyesültek. Megismertem valakit, akinek megjelenése életemben nagy meglepetés volt s aki egyre jobban érdekelt. Mióta gondolkodom: - emberekben mindig erkölcsi mivoltuk foglalkoztatott legjobban: - s új ismerősömben is az tette rám a legelső és legmélyebb benyomást. S erkölcsi mivoltának külső jelei legelőször - tehát ezek például: - hogy sosem mond valamit azért, hogy hallgatóját lekötelezze, szórakoztassa, vagy tetszését elnyerje...hogy sosem mosolyog s még csak nem is bólint lekötelező nyájassággal...Nem helyesel, mikor az ember várná tőle...Nem vigasztal olyasmivel, amiről nem lehet meggyőződve...nem lesi az emberek helyeslését...nem várja, hogy meg legyenek vele elégedve: tehát sosem szolgál nekik például meglepő újságokkal...s különösen nem a mások életéről...mert a mások életéről sosem beszél...De nem is kérdezősködik e tárgy felől soha, ami pedig annál becsesebb, fegyelemre mutat, mert hiszen szemmel látható, mennyire érdekli minden, ami emberi. Mintha ennek az örökké ébren levő értelemnek egyik fontos, nem szűnő szükséglete lenne az életismeret. Tehát úgy látszik, hogy mégsem a művész önző szomjúságával figyel...

S ezenkívül: sohasem beszél magáról. Különben is keveset beszél, tud hallgatni. Nem fél tőle, hogy társasága unatkozni fog. Ha szól, azért teszi, mert szükségesnek látja...azért, mert az ügy kívánja. Láthatóan unja a felesleges szót, - a lényeget szereti, - a cifrázást megveti. S mégis meleg, közvetlen, türelmes és szíves benyomást tesz. - S rendkívüli, idegesen kényes formaérzékkel szabja beszédét. Mindig elégedetlen azzal, amit mond. Épp ezért a legkurtábban, gyakran bosszúsan, de mindenkor a lehető legegyszerűbben szól.

Az ember soha nem lazuló erkölcsi fegyelmezettség és önkritika állandó jelenlétét érzi. Épp ezért: saját magára is egyre jobban kezd ügyelni, ha vele van. Sokszor s különösen kezdetben gyorsan kifárad tehát mégis csak feszélyezi, nyűgözi, kimeríti a figyelemnek ez az örökös kényszere, amely lényéből egy soha eddig nem tapasztalt szuggesztív parancs erejével árad. A fiatalember pedig szabadságra, zabolátlanságra vágyik, - tehát el-elkalandozik tőle, - de íme: mások szabadossága ízlését már sérti, - s ezenkívül: lényének meleg értéke vonz, mint az anyaföld. Mégis, - tehát mégiscsak beletörődik, aláveti magát a vele való érintkezés főtörvényének: hogy jelenlétében a figyelem kötelező.

Az ő figyelme pedig kettős - s mindenkor az: - nemcsak magára ügyel, hanem arra is, amit mondanak neki. Azzal lep meg, hogy szóról szóra visszaidézi, amit egy óra, vagy egy hét előtt mondtál...azzal lep meg, hogy megértette szavaidból azt is, amit nem tudtál, vagy nem mertél kifejezni. S ez úgy hiszem, a legnagyobb megbecsülés, amelyben ember társad részesíthet. Ott vergődtél előtte szegény, magányos, boldogtalan fiatal fiú, - szavak után kapkodva s ő jóságosan és melegen nézett rád és segített neked - s ó de hányszor! - s összeszedte neked szegényes mondanivalód, egy-két egyszerű szóval, - amely nyilvánvalóvá tette előtted, hogy nemcsak figyelt, hanem elmélyedt abban, szinte átélte, amit mondani próbáltál.

*

Fiatalember számára, ha ambiciózus: - a legszebb és legnagyobb feladatok egyikévé lehet, hogy egy fejlettebb lélek megnyilvánulásainak okait megértse, hogy a végére járjon, kifürkéssze és felfogja, mit miért tesz, vagy mond: - s mindezt azért, hogy vizsgálatai eredményét önmegfigyeléseivel összevesse...S különösen nehéz feladat ez, ha a példakép akit magának választott nem önkénytelenül s nem szívesen mutatja magát. Én e feladatot vállaltam s új ismerősöm lett életem egyik legnagyobb stúdiuma. Óvatosan kellett ezt tennem: természetesen az illendőség határain belül, - s hogy ez így történhessék, ehhez sok év türelme kellett. Mert megtörtént nem egyszer, hogy egy-egy szavát, ítéletét, olyat, amellyel nem tudtam megbarátkozni, - évekig hordoztam magamban, - mindaddig, amíg bennem levő portréja olyannyira ki nem teljesült, hogy az eredetileg meg nem értett szó, vagy ítélet azt önmagától ki nem egészít. Egymással ellentétesnek látszó ítéletei hosszú időkig harcoltak bennem, míg aztán el nem csendesültek, ki nem békültek önként s épp azáltal, hogy kiderült, hogy az ellenfelek voltaképp rokonok. - Nem titkoltam előtte, mennyire érdekel személye, - ő pedig szívesen mosolygott felette s ahogy eddig, őszinte volt hozzám továbbra is, bár semmivel sem nyíltabb, vagy közlékenyebb. Én magam pedig semmivel sem lettem mohóbb érdeklődésű, de nem lankadtam el: - türelmes és egyenletesen kitartó voltam továbbra is s ennek örülök, hogy így volt, - hogy az idő ki nem merítette, el nem fárasztotta, el nem kedvetlenítette érdeklődésemet soha...Talán már azért sem, - mert, mint mesterem, én magam sem voltam képes soha beérni fél-ismeretekkel...

Így teltek az évek s közben, mintha apám lenne, lelkem mélyén nem egyszer fellázadtam ellene: - de az indulatokat mindenkor legyőzte bennem a belátás s az igazságtalan bírálatot a szeretet. S természetesen felmerült újra a régi terv is, - feltettem magamban, hogy íme, most már ő lesz az, akiről majd nagy jellemrajzomat megírom - s hogy a feladat annál szebb legyen: nyugodtan fogok írni arról, akit szeretek, indulat és túlzás nélkül...s először is azt állapítom meg, hogy mi volt szerepe, helye a mai irodalomban, - hogy mennyire lehetetlen elképzelnem íróink szabad kifejlődését nélküle, - jellemzem az utolsó évtizedek irodalmi életét...s e jellemzésbe majd lassan beleszövöm alakját, míg végül elejtem a környezet rajzát egészen s bár nyugodtan, de egyre növekvő és lassú erővel emelem ki belőle őt magát, hogy világítson a nemzedékeknek: - Ez volt az érzések terve. Csak mikor a részletes kivitelre gondoltam, fogott el aggodalom: - az én anyagom túl nagy ahhoz, hogy megbirkózzam vele. S éveken át mégis dédelgettem ezt az egyre növekvő s nekem olyan drága anyagot, - latolgattam s próbáltam elrendezni valahogy...s egy-két szó valóban ki is kristályosult bennem az évek során...igen, igen...ő láthatatlanul működött, mint a jótékony természeti erők, - dadogtam végül is, s úgy örültem e szónak, mintha sikerült volna mondanivalóim lényegét eltalálnom...Szegény szó! Milyen keveset mond egy emberéletről, mely ilyen határtalanul gazdag gondolatban és szeretetben. - S mégis, - most derült ki, - hogy ez a szegény szó mégis mindenkinek útjába akad, aki hozzá közeledik.

*

1. Működése mindenekfelett erkölcsi tény, az kétségtelen. Bátor, soha meg nem rettenő, a meggyőződés útjáról soha ki nem térő jóakarat: ez ő, - ez az első, amit róla mondani kell. Mert a jóság a legfontosabb nekünk szegény embereknek. S ebből természetesen következik törhetetlen igazság szeretete. A tizenöt év alatt, mióta mellette élek, egyetlenegyszer sem tapasztalhattam, hogy hajlandó lett volna barátait enyhébben, vagy ellenfeleit szigorúbban megítélni. - S ugyanebből következik, hogy egyformán tékozolta idejét és figyelmét mindannak, ami ítélet végett elé került.

2. A jóakarat és igazságszeretet szintén relatív értékek s főként az értelem függvényei. Ostoba ember jó akarata értéktelen, sőt sokszor káros. - Ez az ember pedig maga az értelem. Nem ismerek embert, akinek értelme befogadó képesebb, gondolkodása mélyebb és tartalmasabb volna, mint az övé. S nem ismerek embert, aki olyannyira nyughatatlan s olyannyira elégedetlen volna gondolkodása eredményeivel, mint ő. A gondolatnak nála nincs határa, ő az, aki nem nyugszik bele semmibe, amit gondolkodás útján elért, akinek minden eredmény problematikus, tehát további vizsgálódásra érdemes. S mégis: nem a talajtalan, az örökké tapogatódzó, bizonytalan lelkek, a tépelődésben útja-vesztett emberek közül való, - mert jól tudja mi a lényeges s mi a lényegtelen - s ezenkívül, ha megállapításait nem is tartja véglegeseknek, stabilitásukban, tisztaságukban még ő is megbízik - s épp ezért meggyőződései sosem bizonytalanok. A tizenöt év alatt, mióta ismerem, nem tudtam még olyan kérdésre felvetni előtte, amin már nem gondolkodott volna - s eredményei mindenkor legalább olyan tartalmasak voltak, mint a legjobb gondolkodókéi, akiknek munkában e tárgy felől kutattam. S milyen tisztán, pontosan, mintaszerűen fogalmazza megállapításait! Hány oly véleménye van feljegyezve nálam, amelynek formai tökélyére a legjobb írók büszkék lehetnénk! S ami csodálatos: nem hiszem, hogy a maga gondolatai jobban érdekelnék, mint a másokéi - s erre abból következtetek, hogy sohasem láttam még, hogy valaki úgy megérezné a leírt gondolat mögött lappangó kifejezetlen sejtelmet, vagy érzést...szóval mindazt, ami csak jelekben, nyomokban mutatkozik meg a kész kifejezésben. És sohasem láttam embert, aki az érzéseknek annyiféle változatát, árnyalatát felfogni tudná, - szóval, aki annyira, olyan sokféleképpen érzésképes, együtt érző tudna lenni, mint ő. Hányszor tanított meg rá, hogy valamely mondatot miként kell olvasnom, hányszor vezette, ébresztette fel érzéseimet, - hányszor lepett meg vele, hogy rámutatott írásaim legtitkosabb bizonytalanságaira, hogy pontosan megérezte azokat a sejtelmeket, melyek írás közben vezettek, - kételyeimet, aggodalmaimat visszaidézte...Úgy olvas, mintha ő maga újra megírná, amit olvas. - S micsoda ízlés! - Hogy a legkisebb, egyetlen szóban megnyilvánuló érzésbeli eltévelyedés, ízléstelenség is milyen érzékenyen sérti, - azt láttam elégszer, - de hogy mit szeret, azt nem tudom biztosan. Mert szereti az olyan írásműveket, amelyek személytelenek, de azokat is, amelyek szemtelenül, de sikerülten személyeskedők, - a keresetlenséget, úgy látszik, mindenek felett becsüli s amellett a művészi keresettség, vagy pedantéria mesterei, kedvencei közé tartoznak...szereti az ékesszólást, a szenvedély szavát - s a szenvtelen, vagy naivan érzelmes előadás magával tudja ragadni...Szereti azt, ami tartalmas s amellett könnyed, - ami mély s amellett szellemes - s a legnehézkesebb, ügyetlen írás szépségében is gyönyörködni képes...A cifraság, tudom, ellenszenves neki, - mégis hány cifrálkodó írót dicsért már előttem tehetségért...- Mivelhogy a szép számára határtalan s megnyilvánulási formáinak száma végtelen...Tehát nem azt követeli, hogy a benne már kialakult, vagy elképzelt, vagy átélt formákban, megmerevült lehetőségek szerint szóljanak hozzá..., - Nincs olyan új, szabálytalan hang, amelyet ne volna hajlandó követni, - miután úgy fog hozzá az olvasáshoz, úgy készül hozzá, mintha merő újdonság volna minden, ami elé kerül. Amiből viszont az is következik, hogy nincs szüksége meglepetésekre, hogy oda tudjon figyelni olvasmányára, - tehát nem az eredeti hang, az idegek szenzációja köti le legjobban figyelmét.

Nem tudom, mi felfogó, átélő képességének határa...mert sokszor hallottam őt lelkesedve beszélni olyan írókról is, akiknek hangja, életfelfogása, meggyőződésem szerint merőben idegen lehetett attól, amiről feltételezem, hogy szeretheti. Mégis - bizonyára nem határtalan még ez a képesség sem...Bizonyára tévedett már ő is - s olyan írásművek megítélésében, amelyek másokhoz talán közelebb állnak...- de hiszem, meg vagyok róla győződve, hogy mindenki más, akit ismerek, az ő helyén sokkal többet és súlyosabban tévedett volna, mit ő.

*

S, hogy milyen barát, mennyire tud szeretni, Ez talán nem is tartozik e kis hevenyészett jellemzés kereteibe. Mégis, legyen szabad e tárgyról is néhány szót szólnom.

Úgy vélem, hogy emlékezőtehetség nélkül nincs erkölcs...Ő pedig jó emlékező. Ha valakit megszeretett, azt többé nem képes nem szeretni s még akkor sem, ha az illető részéről bántalom éri. E jelenséget pedig úgy magyaráztam meg magamnak, hogy azért van ez így, mert jól emlékezik rá, hogy kit miért szeretett meg, - mert élénken él benne a múlt, - mert nem tudja elfeledni, ami neki kedves. Hányszor hallottam, hogy szenvedélyesen védett olyanokat, akik régen elhagyták...

S, hogy miért hagyták el? Talán, bizonyára azért, mert fogalmuk sem volt róla, mennyire szereti őket...Mivelhogy ő nem igyekezett soha megmutatni magát...és: semhogy érzelmesedjék, inkább, sokkal szívesebben ingerült meghatott pillanataiban.

Gyűlölni pedig még nem láttam, legfeljebb undorodni.

Azt sem hallottam senkitől, hogy tapintatlan lett volna bárkivel. Ízléstelen, bántó szót tőle tizenöt év alatt egyszer sem hallottam.

Pedig harcos természet e szelíd ember...Állandóan készenlétben áll, de nem támadni, hanem védeni...életre-halálra, azt, akit szeret.

S állandóan készenlétben áll: segíteni, ami gyenge, ami szegény, ami fáradt.

Ó hű szív, drága barát!

Ha életemmel kellene hitet tennem amellett, hogy ki ő: azt hiszem, megtenném.

Én neki köszönöm mindazt, amit tudok - s íme most megköszönöm. Elejtett szavai tették, hogy ma már bánni tudok tehetségemmel. Ha őt meg nem ismerem, - nyilván ma sem tudnám még mi az írás - s már ennél fogva is sokkal kisebb igényű volnék magammal szemben. - Már pedig igényeim a legnagyobbak: - mert én neki írok.