Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Karinthy Frigyes: Osvát Ernő...

A ...pontok a címben fejezzék ki a zavart habozásomat: hogy írjam-e, Osvát Ernőnek, Osvát Ernőről, Osvát Ernőhöz? Kifelé fordulva, az olvasó felé, mint konferanszié: vagy szembe fordulva vele, lesütött szemekkel és tétován kinyújtott kézzel, vajon megszorítja-e még, megérdemlem-e még? Legyek tárgyilagos - van-e szüksége rá a legtárgyilagosabb embernek, akit ismertem? lehetek-e fenntartás nélkül őszinte a legmelegebb őszinteséghez? Látom figyelő tekintetét, hallom biztató, jóságosan csúfondáros, leleplező kis nevetését, ahogy köntörfalazni próbálok, általános szempontokat keresek, komolykodva taglalni akarom érdemeit, egyéniségét, nagy körmondatba fogok - vidám nevetését, mikor belesülök mondókámba, összehúzott szemmel, mintha csak egy szót keresnék, holott nem tudom folytatni - amivel közbeszól: jól van no, kedves uram, hagyja ezt abba és térjen rá arra, amire gondol, saját magára. Mi baj, no, ebadtát? mi fáj? mi sérti, mi kéne? mivel foglalkozik mostanában? Mit ír? Mit szeretne írni? Mit dugdos ott a noteszben - ide vele, hadd látom.

Ez...ez semmi, szerkesztő úr...ezt nem szántam írásnak...ez csak olyan feljegyzés...inkább magamnak...ezt nem szántam írásnak...ez csak olyan feljegyzés...inkább magamnak...ezt nem igazán csak magamnak...

De Osvát határozottan, parancsoló indulattal nyújtja ki a kezét: ide vele. Végre zavartan vállat vonsz és odaadod az írást, amiről valami félszeg, furcsa makacsságból azt hitted, hogy nem való nyilvánosság elé.

De az írás mégis nyilvánosság elé kerül, a tied és az enyém és az övé, - és csodák csodája, az a nyilvánosság, amire te gondoltál, amit te ismertél, amiről azt hitted, nem adhatod oda az írást, mert nem érti meg, nem neki való: ez a nyilvánosság egyszerre eltűnik, mintha föld nyelte volna el és jön helyette egy másik, egészen új, friss, ismeretlen, csodálatos hadsereg, amit mintha csak a mi varázs szavunk pattantott volna ki a föld alól, Xerxes légiója, mely szomjasan, várakozón, lelkesen figyel rád, minden szavad megérti, röptében kapja el gondolatod s már várja, biztatva, tátott szívvel a következő szót. És megszületik a Nyugat, irodalmunk egyik leggazdagabb fénykora, a legbátrabb, legbüszkébb harci kiáltás, ellenség és jó barát felé, mely itt dörgött a magyar bércek alatt s visszhangzik még érhető, egyetlen vezérszólamával, a nyomában kelt százféle hang zűrzavarán keresztül.

Ennek a kornak sok bábája között Osvát Ernő volt az, akinek kezén megmenekült a gyerek.

Most itt áll előtte, huszonöt évesen, tékozló fiú, megöregedve kicsit, kicsit kiábrándultan, kicsit züllötten, hogy számot adjon viselt dolgairól és megköszönje életét.

És látja biztató tekintetét s megint csak önmagáról tud beszélni. Emlékszik-e még, szerkesztő úr, görbe vasbotomra és egyenes derekamra, Első beszélgetésünkre? Valaki jött, mielőtt befejezhettük volna, kéziratot hozott - s azóta, úgy érzem, ezt a beszélgetést soha nem tudtuk befejezni. Hiszen én mondani akartam akkor valamit...Azóta sokszor találkoztunk és én mindig újra belekezdtem a hosszú körmondatba, de mindig újra volt valami, vagy valaki, aki megzavart. Másra tereltem a szót: szerkesztő úr, mit szól hozzá, feltalálták a repülőgépet! Nagyon helyes - akar írni róla? Igen - üdvözölni a Repülő Embert, a magyar költészet nevében - L`homme, qui vole!...Szerkesztő úr, feltalálták a mozgóképet...akar írni róla?...igen, megírom A mozgófénykép metafizikáját...Szerkesztő úr, olvastam egy könyvet...Akar írni róla?...Szerkesztő úr, tegnap eszembe jutott, milyen furcsa, hogy az emberek...Írja meg, kedves uram. Szerkesztő úr, nagyon megbántottak - félre értettek, törvény elé állítanak egy gondolat miatt...Írja meg, kedves uram, védekezzék. Szerkesztő úr...a nők, a gyerekek, a barátok, a csillagok...Meg kell írni, meg kell írni, kedves uram, számítok rá, a jövő számban, helyet hagyok önnek. És odafordul ahhoz, aki megzavart. Hát ön? megírta már?

És elmentem és megírtam, ahogy tudtam: a repülő embert, a mozgóképet, a könyvet, amit olvastam, a barátot, akit megismertem, a nőt, akit szerettem, a gyereket, a csillagot...De a mondókámat, ami miatt felkerestem önt, szerkesztő úr, tizenöt évvel ezelőtt, még mindig nem tudtam kinyögni. És nem tudom kinyögni most se, ezen az egyetlen napon, mikor alkalmam volna rá - egyetlen nap, mikor önről van szó és nem mirólunk. Pedig éppen...

Osvát biztatóan néz rám és felhangzik jóságos, csúfondáros kis nevetése. Hagyjuk a dadogást, kedvese uram - mit akar mondani magáról? Mivel foglalkozik? Mi az, amiről azt gondolja, álszemérmes félszegségből, hogy csak maga érti, hogy ez személyes ügy, hogy nem tartozik a nyilvánosságra, hogy még előttem is rejtegetni kell? Mi az ott - hé, mi az ott a noteszben? De igen - láttam, valami feljegyzés - ide vele, ide vele csak! ez jobban érdekel engem!

Szerkesztő úr - ezt igazán nem lehet - ez semmi - ezt nem mutatom meg - ezt mégse lehet így - inkább megírom majd - tetszik tudni, mostanában megint nagyon érdekel az új lélektan - Freud Zsigmond követői és ellenfelei...erről lehetne talán egy cikket...gondoltam...néhány adatot jegyeztem itt fel magamnak, sebiben, a saját élményeimből is...tetszik tudni, ezt az érdekes kérdést, az öntudatlan szerepét az álomban, akarom megvilágítani - és ez itten egy erre vonatkozó adat, hogy el ne felejtsem...egy furcsa, zavaros álom, amelyben szerkesztő úr is előfordult - és úgy volt, mintha az apám lett volna.

Majd kifejtem - nagyon érdekes lélektani probléma.