Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Figyelő

Gyergyai Albert: Ibsen a Vígszínházban

Akit sokan, már múmiának hittünk, s akit, kényszerű kegyelettel, gimnazista hitünknek papír álmai közé temettünk, jobb időkre, a "lángeszű patikus legyén" - Osvát Ernő nevezte így egykor, kamaszkorunk keserves fájdalmára - újólag hódító útra indult Európában, s szívós, fanyar és számító germánsága még egyszer megbirkózik velünk és közönyünkkel, szembenéz kétkedő várakozásunkkal, s azzal a mindenből kiábrándultsággal, amely már leszámolt a múlttal, s csodára szomjas, bár nem hisz benne. Vajon jókor jött-e Ibsen, s nem marad-e, mint nem egyszer, hűs kísérleti téma, esztéták súlyos fegyvere az új drámáért vívott harcban, s megadja-e amit várunk tőle, a hatékony egyszerűséget, a szavakban való hitet, a múlhatatlan egyszerűséget az örökké valóság távlatát? Félek, hogy "Észak óriásának," "Európa eleven lelkiismeretének" és még ne tudom hogy hívták, ma sincs még itt az ideje: hősei, akiket Hamlettel, s hősnői akiket Bovarynéval együtt szerettünk, ma már csak groteszk voltukat mutatják, ideáljaik oly felhősek! Drámáik olyan mechanikusak! és milyen fennhéjázó hangon szólnak ezek a félreismert lángelmék, ezek a szabadba vágyó fiatalok, s ezek a makacs világ boldogítók! És Borkman, mit adhat nekünk Borkman, ez a bukott bankigazgató, aki unalmas magányában egyedül csak a késői elégtételről álmodozik? S felesége ez a testté vált polgár erkölcs, akinek egyetlen rögeszméje a családi név fényesre súrolása? és Ella, ez a beteges vénlány, aki megfosztva kedvesétől, kedves fiáért rimánkodik? és Foldal, a titkos költő, egyetlen ifjúkori tragédiájával, és Erhard, a család reménye, egyetlen harci kiáltásával, amelyet rekedt kintorna módjára ismételget. élni akar, élni, csak élni...? Itt semmi részlet, mint a régebbi színművekben, csak a lényeg az is vázlatosan, szavakkal, helyzetekkel fukarkodón. Hősök? nem, csak árnyak, vázak, egy-egy mindent kizáró rögeszmével, amelyet el nem ejtenének egy percre sem, dráma? már minden megtörtént csak a rögeszmék, rozsdás kardok, ütődnek egybe, fénytelenül, mi jöhet ezután, csak a halál, amely akár a középkor színjátékaiban, már mindegyikre leselkedik. Olyan ez a kései színmű, mint a téli fa lombtalanul, csupa sűrített jelzés, csupa violens összefogás, s egyedül a színház dolga, mivé fejlessze ezt a vázlatot. Adhatja szigorú, száraz egyvonalúságban, mint a naturalizmus aszkétái tették, az idea, a rejtett célzat, a szimbólumok kedvéért, akárcsak egy moralitást, torzító tükör módjára, egyre a pátosz és az irónja között imbolyogva, híven ahhoz a tragikomikumhoz, amely az Ibsen magyarázók, így Paul Ernst és a Modern Dráma magyar történetírója szerint, a polgári dráma lényege, vagy pedig képpé szélesíti az ideát, és a szürke élet ábrázolást vízióba lendíti...

Jób Dániel a halál-motívumból fakasztotta ki előadását. az "Ifjúkori" költője akinek egyetlen novelláskötetére még igen sokan emlékezünk, olykor, évente egy-kétszer, megmutatja, hogy hangulat-ábrázolása nem halt meg, csak szunnyadozz, s hogy épp úgy ért a drámai, mint a novellás hangulat-teremtéshez, a hangulat színpadi, vagyis plasztikus megjelenítéséhez, amely a szavak ritmusa mellett színekkel és formákkal operál. Igaz, hogy a Vígszínház páratlan együttese áll mögötte. Gombaszögi Frida Borkkmannéja mitologikus magaslaton jár, ámbár a Gunhild néven kívül mindent magából adott szerepének: viharos, egyre vibráló temperamentumát, királynői termetét, amelyen sötétszín selyemruhája tragikus hullámokban omlik végig, csodálatos szemjátékát, amelynek barnába játszó tüzét gomolygó hófelhők fátyolozzák, s mindenek előtt a hangját, amelynek hajszálnyi repedése mintha csak egzaltálná képességeit, különös, gyöngyöző beszéd ritmusra, megrázó alt-modulációkra, sebzett madár vijjogásokra sarkallja, s oly zengő távlatokat tár fel, amelyek a legnemesebb tragédiák felé nyílnak...Varsányi a rigolyás vénlányt földön járó angyallá szépítette: fehér hajával, fekete bársonyruhában, bársonyos szemével, amely nem is néz már, csak simogat, csak áld és megbocsát, s hangjával, amely olykor úgy szól, mint Szent Cecília hegedűje, úgy suhant végig a színpadon, úgy állt meg szelíden a sarokban, s úgy borult térdre a halott mellett, mintha nem is egy irgalmas nénét, hanem valóságos szentet ábrázolna...Hegedűs Borkmanja, ezek után, valósággal meghökkentett: e két víziós asszony mellé kimagasló férfitársat vártunk, keményet, kegyetlent, egy darabból valót, ketrecbe zárt farkast, ősz Lucifert, aki még poklában is dörömböl, - s láttunk egy bús szatócsot, egy bukott tőzsért, aki játszott, vesztett és aztán rajtakapták, a tipikus Ibseni héroszt, akiben valami groteszk pátosz sok epével és öncsalással keverődik, aki, talán mert fél, hogy összeroppan, talán mert fél, hogy összeroppan, talán mert ez minden vigasza, talán hogy mentse, szépítgesse és elaltassa kételyeit, a zengő ércről, roppant missziójáról és világboldogításról fantáziál, kézi tükréből tanul méltóságot "feladata" illő vallásához, korlátolt, mániákus és házi zsarnok, s még víziós lázában is fakón és hitetlenül beszél, házisapkával a fején, s némileg undorodva önmagától...Bizonnyal Hegedűsnek van igaza, s talán Ibsen se látta másképp ezt a problematikus figurát, aki maga mondja egyszer, hogy a tragédiája: komédia, s hogy hisz és kétkedik is egy időben, csakhogy akkor Gundhildnak is harapós polgár asszonnyá, Ellának meg szentírás forgató, kenetes aggszűzzé kellene szürkülnie, ez pedig határozottan kár volna...Így együtt, a híres együttest mintha kis hasadás érte volna, viszont a színpadi képek hatalmas egységbe foglalják a drámát. az első felvonás nyitánya - a két nővér lila és fekete színfoltja az asztal körül -, a második felvonás mozgalmassága - Ella, kezében égő gyertyával, mint egy hazajáró lélek, s Gunhild berohanása, mint egy nomád - s főképpen az utolsó felvonás záró képe, ez a hóba fulladó hegyi kálvária-csoport, sokáig feledhetetlen marad mindazoknak, akik, ebben az új köntösben, ha némi félénk kétellyel is, de még mindig sokat várnak Ibsentől, és a Vígszínháztól...