Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám

Kárpáti Aurél: Visszaemlékezések a halottak házából [+]

1849. december 22-én, a kora reggeli órákban, titokzatos kocsisor fordult ki a Péter-Pál erőd kapuján s lassan haladt előre a havas, néptelen utcákon, a Szemjonovszkij-tér irányában. A zárt kocsik, amelyeknek üvegét a huszonegy-fokos hideg szürke jégfüggönnyel vonta be, a Petrasevszkij-féle összeesküvés részeseit vitték végzetes útjukra. Azokat a szerencsétlen, ifjú rajongókat, akiket nyolc hónappal azelőtt Antonelli egyetemi hallgató árult el és juttatott a fellegvárba.

Az egyik kocsiban egy huszonnyolc éves, sápadt, beteges kinézésű, társainak jellemzése szerint "inkább zárkózott, mint őszinte" fiatalember gubbasztott, "típusa az összeesküvőknek." Komor hallgatása süllyedve meredt maga elé s csak akkor rezzent föl letargiájából, ha a forduló kerék időnként végighorzsolta a kocsi oldalát, jelezve, hogy másik utcába kanyarodtak. Ilyenkor felemelte csontos mutatóujját s mintegy véletlenül a befagyott ablak üvegéhez támasztotta. A test melegét sugárzó emberi ujj lassanként átlátszó foltot olvasztott a jégvirágok között. A fiatalember visszahúzta sovány kezét, azután észrevétlenül kilesett a kis, kerek lyukon, hogy legalább megsejtse: merre járnak? De a szemben ülő fegyveres őr figyelmét nem kerülte el a lopva vetett pillantás. Rászólt, mire a fiatalember újra lehorgasztotta fejét, azzal a tűrő, reménytelen megadással, amellyel csak az igába tört állatok szomorúsága rokon.

A fogoly - Dosztojevszkij Mihajlovics Fédor volt, tehetséges, fiatal író, a Szegény emberek ismert nevű szerzője, aki alig egy évvel előbb fejezte be Fehér éjszakák című hosszabb elbeszélését.

Hogy került ide, ebbe a tragikus menetbe, amely a vastag hóban némán haladt bizonytalan sorsa elé, rettentő kétségektől gyötörten a ráváró ítélet felől?!...amikor a felvetődő kérdésre próbálunk válaszolni, tulajdonképpen prológusát mondjuk el annak a mémoire-szerű, sötét és vigasztalan regénynek, amelynek homlokára tíz évvel később - a katorga után - Dosztojevszkij ezeket a megrázó szavakat írta: Visszaemlékezések a halottak házából. Ő maga ritkán és keveset beszélt erről a szó szoros értelmében átélt "bevezetésről". Legfeljebb felesége előtt emlegette néha, hogy megőrült volna, ha a "katasztrófa" akkor bele nem markol életébe. Tolla sem szívesen időzött a petrasevszkij-dráma emlékeinél. Csak a Félkegyelmű egyik fejezetében s az Író naplójá-ban rajzolt egyes mozzanatairól hamar elvillanó képet. Pedig a Visszaemlékezések jelentőségének teljes megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy legalább nagy vonásaiban ismerjük azokat az eseményeket, amelyek nemcsak a szóban forgó regényt hívták életre, hanem örökre kitörülhetetlen nyomokat hagytak Dosztojevszkij lelkében s egész irodalmi munkásságán.

Mi volt tehát előjátéka a katasztrófának? Mik voltak fordulatot jelző állomásai e "szomorú és végzetes" esztendőknek, amelyek a szocialista gyűlésektől az Alexej ravelin casemattáig a s Szemjonovszkij-tértől az omszki "halottasházig" sodorták áldozatukat? Miller Oreszt Dosztojevszkij-biográfiája [*] mindenre kiterjedő részletességgel számol be Dosztojevszkijnek a Petrasevszkij-féle összeesküvésben játszott szerepéről. Ennek lényege röviden összefoglalva a következő:

A "negyvenes évek" fiatalságának romantikus hevületéből születtek meg Oroszországban azok a titkos társaságok, amelyeknek célja eleinte a tudomány és irodalom művelése volt, de amelyek később, Petrasevszkij szocialista eszméit átitatva, egyre erősebb politikai propagandát fejtettek ki. Dosztojevszkij 1846 táján kezdte látogatni ezeket a köröket s bár maga Petrasevszkij egyáltalán nem tett rá jó benyomást, elég sűrűn vett részt a titkos üléseken. Dosztojevszkijnek, aki minden politikai és szociális változást a legális hatalomtól várt, nem voltak ínyére Petrasevszkij erőszakos, felforgatást hirdető elvei. Meg volt győződve róla, hogy Oroszország nem veheti hasznát Proudhon, Fourier a vagy Louis Balanc teoriánika, amelyekkel szemben a maga elméletét "keresztény szocializmusnak" nevezte. Azonkívül az sem tetszett neki, hogy Petrasevszkij gúnyolódó kedve akárhányszor a vallási dolgokat is kikezdte.

Már ekkor jelentkeznek nála rajongó szlavofilizmusának első nyomai. Írásaiból egyre érezhetőbben sugárzik ki Oroszország s az orosz nép fanatikus szeretete. Gogol leveleivel, éppúgy, mint a többi szlavofil, ő sem volt megelégedve, annál nagyobb lelkesedéssel olvasta fel az egyik összejövetelen Bjeliszkij, a híres kritikus levelét, amely a bűnügyi akták megállapítása szerint, tele volt "szemtelen kifejezésekkel az igazhitű egyház s a felsőbb hatalom ellen." Dosztojevszkij elítélésnének később éppen ez a felolvasás lett a fő oka.

A rendőrségnek már régebben tudomása volt Petrasevszkijék működéséről, de esztendőkön át hiába keresett megfelelő képzettségű embert, aki vállalkozott volna a társaság kikémlelésére. Végre 1849. tavaszán talált egy mindenre kapható besúgót, Antonelli művész fiát. A fiatal Antonelli március elejétől április közepéig minden pénteken megjelent az összejöveteleken és pontos jelentéseket készített az ott elhangzott beszédekről, határozatokról, azonkívül a tagok névsorát is megszerezte.

A rendőrség beavatkozásához a végső lökést a Fourier tiszteletére rendezett lakoma adta meg. Ezen a lakomán, amelyet április 7-én tartottak, Dosztojevszkij nem vett részt. Április 23-án harminchárom társával együtt mégis letartóztatták. Az elfogottak között volt Dosztojevszkij öccse is, akinek minden bűne annyiból állt, hogy könyveket vett kölcsön Petrasevszkij titkos könyvtárából. A fiatal Dosztojevszkijt, tíz más "összeesküvővel" együtt, csakhamar szabadon is bocsátották. Nem úgy a többieket. Ezek, - szám szerint huszonhárman - a Péter-Pál erőd kazamatáiba kerültek, vizsgálati fogásba. Legtöbbjük 24-26 éves fiatalember volt, de mind innen a negyvenen.

A vallatásnál Dosztojevszkij kitérő feleleteket adott. Mikor pedig Rosztovcev tábornok, a tárgyalás egyik vezetője, a cár kegyelméről biztosította, ha az összeesküvés minden szálát felfedi, - Dosztojevszkij hallgatott. Rosztovcevet, aki meg volt győződve Mihajlovics Fédor ártatlanságáról, szinte kétségbe ejtette ez a makacsság. "Nem hihetem, - kiáltotta indulatosan, - hogy a Szegény emberek írója egy húron pendüljön ezekkel a bűnösökkel. Ez lehetetlen!" És kiment a teremből, mert nem bírta tovább nézni a kínos jelenetet. Később, amikor a foglyokat írásbeli vallomás megtételére kötelezték, Dosztojevszkij, - akit a nyolc hónapig tartó vizsgálati fogság teljesen kimerített és összetört, - túlzottan bűnösnek vallotta magát.

A letartóztatottak sorsa egyébként az erődben tűrhető volt. Katonai felügyelet mellett naponta negyedórát sétáltak az udvaron s vallásos könyveket olvashattak. Dosztojevszkij július 18.-án így írt bátyjának: "Néha úgy érzem, mintha megszoktam volna ezt az életet és mintha minden mindegy lenne...de olykor régi életem minden benyomásával együtt zúg át lelkemen..." örül, hogy este gyertyát kap s könyvekhez juthat. De aztán hipochondria vesz rajta erőt. Elalvás előtt akárhányszor felírja egy szelet papirosra: "Lehet, hogy ma letargikus álomba merülök. Csak pár nap múlva temessenek el." Legjobban mégis sorsának bizonytalansága gyötörte. A letartóztatottak ugyanis egyáltalán nem tudták, mikor hirdetik ki előttük az ítéletet. Azt még kevésbé sejtették: miképpen fog hangzani.

Így érkezett el az a decembervégi reggel, amelyen elindultak végzetes útjukra. A zárt kocsisor a Szemjonovszkij-téren állt meg, ahol a foglyok kiszálltak s az őrök parancsára kabátjukat levették. Úgy sorakoztak fel ingujjra vetkőzötten, a csikorgó hidegben, két csoportra osztva. A tér közepén faemelvény állt, mögötte három magasba meredő cölöp. A katonák négyszöget formáltak a foglyok körül, akik nyugtalanul tekintettek az emelvényen helyet foglaló ítélethirdetőre és a keresztet szorongató papra. A komor előkészületek balsejtelmeiket sötét, vigasztalan viszonyossággá érlelték.

- Mégse lehet, hogy kivégezzenek bennünket! - fordult Dosztojevszkij megdöbbenve, mellette álló társához.

Durov feleletül az emelvény mögött sorakozó szekerekre mutatott. A letakart szekereken koporsóformájú ládák púposodtak a ponyva alatt. Közben az ítélethirdető felolvasta a hosszú írást, amely ezekkel a szavakkal végződött: golyó általi halál...

Most már nem lehetett semmi kétség.

A pap előrelépett és felszólította a vérpadon állókat, hogy gyónjanak meg. De az elítéltek csak a feléjük nyújtott keresztet csókolták meg.

Dosztojevszkij egyre az ítélethirdetőt nézte, mint hajtja össze a fehér papírlapot és gyűri be köpenye oldalzsebébe.

Petrasevszkijt, Grigorjevet és még egy társukat mos a cölöpökhöz kötötték. A felsorakozott katonaság a vezénylő tiszt szavára megtöltötte fegyverét. Elhangzottak az első vezényszavak. Már csak a "Tüzelj" volt hátra...

Ebben a pillanatban fehér zászló röppent fel az elítéltek előtt, annak jeléül, hogy kegyelmet kaptak. A cár megváltoztatta a halálos ítéleteket s a foglyok ezt csak most tudták meg. Az ítélethirdető újra felment az emelvényre. Közölte velük, hogy Szibériába mennek kényszermunkára. S csakugyan: a vérpadon túl már várakoztak az indulásra kész szánkók, előttük a ponyvával takart szekerek, amelyeken - ládákba csomagolva - az elítéltek ruhái voltak. Grigorjev, a cölöphöz kötözöttek egyike, mire leoldották kötelékeit, megőrült a kiállott izgalmaktól.

Dosztojevszkij lelkébe, egy egész életen át sajgó, tüzes bélyeget sütött ez a szörnyű, kegyetlen jelenet. Az erőszakos halál ingerlő, titokzatos víziója ettől kezdve minduntalan kísérti fantáziáját s később írott regényeiben, - amint Vogüé mondja, - mindig találunk egy helyet, ahol megnyilatkozik az az agyrázkódás, amelyet a borzasztó kivégzési komédia pillanata idézett elő.

A szánkók még abban az órában elindultak.

Hetekig tartott a száműzöttek utazása, míg végre Tobolszkban elbúcsúztak egymástól. Hajukat leborotválták, vasra verték őket s azután tovább mentek börtöneik felé. Dosztojevszkij halálos ítéletét négy évi kényszermunkára változtatta a cári kegyelem, a fogság leteltével pedig még négy évi katonáskodás várt rá, közlegényi sorban, miután nemesi és polgári jogaitól is megfosztották. A tobolszki fogházban a száműzött decembristák feleségei keresték fel a politikai elitélteket. Ezektől kapta Dosztojevszkij azt a bibliát, amely állandó, csaknem kizárólagos napi olvasmánya lett fogsága idején. Párnája alatt tartotta szent könyvet, - mint a Bűn és bűnhődés fogoly Raszkolnyikovja, - s minden éjszaka felnyitotta lámpájának halvány világa mellett, hogy erkölcsi erőt, vigaszt és bátorságot merítsen belőle a szenvedések elviseléséhez.

Ennek a négy rettentő esztendőnek története ez a különös könyv: Visszaemlékezések a halottak házából, amelyet Dosztojevszkij 1859-ben fejezett be és tett először közzé. Hőse, vagy inkább írója a naplószerű emlékezéseknek, egy szerelmi féltékenység rohamában elkövetett gyilkosság miatt tíz esztendőre elítélt orosz nemes ember, Gorjancsikov Sándor. Az álnév alatt azonban valójában Dosztojevszkij rejtőzik, akit a cenzúra kényszerített erre az átlátszó alakoskodásra. (Arról ugyanis, hogy Szibériában politikai elitéltek vannak, egy szót sem lehetett ejteni akkoriban.) Nem csoda hát, ha Gorjancsikovban Dosztojevszkijre vall minden: az éles megfigyelő- és markáns ábrázoló-képesség, a közöny nyugalmas révében megpihenni nem tudó pesszimista hánykódás, de különösen a szenvedőkkel való együttérzés, az a mélységes részvét, amely Dosztojevszkijt lényegében választja el az emberi nyomorúságot, szárazon konstatáló Goncourtok, Zola, vagy éppen Flaubert naturalizmusától. Szenny, bűn, emberi romlottság és fájdalom nála sohase jelentkezik objektiválódva. A sötét képeken mindig átütnek az író elgyötört arcvonásai, amelyek minden szenvedő minden szenvedését, szinte magát az univerzális szenvedést tükrözik. A bűnt ő is úgy hívja és érzi, ahogy az orosz köznép: szerencsétlenségnek, - s mindig elválaszthatatlanul együtt, egybenőve látja a büntetéssel. A Visszaemlékezések minden lapja erről tanúskodik, ha még nem is olyan programszerűen, mint később Raszkolnyikov tragédiája.

De hogy is jellemezzük ezt a szenvedésekből született s szenvedést keltő, sokszor kínzó könyvet? "Valóban közel vagyok a kétségbeeséshez, - írja róla Vogüé, klasszikus Dosztojevszkij-tanulányában, - mikor megkísérlem megérttetni ezt a világot a miénkkel...Ezek az emberek egyenesen az Apostolok Cselekedeteiből jöttek hozzánk, elkezdve az eretnek paraszttól, aki keresve-keresi a szenvedést, egész az íróig, aki a saját szenvedését lemondással teljes szelídséggel írja." A francia író szavai jellemzően igazak. A Visszaemlékezések világa tele van titokzatossággal az európai lélek számára. A szenvedésnek itt más értelme van. Ősi, bibliai egyszerűségéig nyúl vissza Dosztojevszkij a szavaknak s Ázsia idegen rejtélye mered ránk a feltárt, de meg nem fejtett misztérium mélyéről. Aki csak olvasott Dosztojevszkijről, de őt magát nem olvasta, sohase fog közelébe jutni ennek a titoknak.

A Visszaemlékezések olyan, mint egy gazdag vázlatkönyv, száz és száz karakter-fej gyűjteménye. Az író nem törődött azzal, hogy az idő és tér egybefogó erején kívül más kapcsolatokkal is összefűzze alakjait. A kompozíció különben is gyenge oldala Dosztojevszkijnek, - a részek aránytalansága nála gyakorta zavar, - itt meg éppen hiányzik minden szerves, belső fölépítés. Mégis fejlődik, fokozódik, nő és egyre mélyebb, az emberi lélek mélységeibe süllyedő horizontot nyit maga az anyag. A fogházba lépés első napjának lehangoltsága, a magány elvesztésének kínja, a gyilkosok és rablók durva társaságának elviselhetetlensége, a nyomorúságba való lassú beletörődés, az apró örömök börtönvirágainak kinyílása s a céltalan munka sivár gyötrelme ezer mélyen kötött szál fokozatos feszülésével pattantja fel a lélek csapóajtóit, amelyeken túl, soha senkitől meg nem mutatott világ havas ormai, sötét szakadékai, zúgó tarpatakjai és lidérces ingoványai döbbentenek meg. Ebben a félelmetes miliőben nyilatkoztatja ki magát a még amorf emberi lélek, valahogy úgy, ahogy a teremtés nagy műhelyéből kikerült, kultúra és civilizáció nélkül, félig állati ösztönökkel, de megváltás után lihegő vágyával. Az Ős egy Forma kísért itt, amely ma már nincs meg, mert millió és millió változatban deformálódott, ám amelybe, mint végső kategóriába, minden variáns beletartozik. A méretek szinte ember-felettiek lesznek, de éppen ezért fejezik ki egyetemes erővel a mindenkiben élő örök és változatlan igazságot. Az emberek, akiket az író rendre elvonultat előttünk börtöne homályán csak látszólag, külsőségekben különböznek egymástól. Lényük legmélyén egy tőről szakított gallyak ők, testvérek, legfőképp a bűnben, a rájuk szakadt szerencsétlenségben. Legtöbbjüknek tipikus jellemvonása, az Otcsajinyé, a túlzott inger, az a dühödt, keserű és oktalan kétségbeesés, amely eltépve az értelem és társadalmi kényszer béklyóit, adott pillanatban gyilkos lendületre emeli a kést, a halálthozó husángot...

Dosztojevszkij pesszimizmusa ebben a szomorú környezetben, ezeknek a típusoknak szemléletében nőtt hatalmassá, egész érzés és gondolatvilágán uralkodóvá. A "katasztrófa" előtt írott műveiben is kiérzik már itt-ott a sorok közül a született pesszimista ingerlő kacérkodása a halállal. De az erőszakos halál problémája, a más életéhez való jog kérdése csak a katorga után készült regényeinek középpontjában nyugtalanít. Tulajdonképpen nem is a halál érdekli, izgatja, hanem maga az ember, aki a halált osztja, legyen az vizsgálóbíró, hóhér, gyilkos, vagy öngyilkos. Ami az életen túl van, arról nem beszél. Mikor lecsap a fejsze, eldördül a pisztoly, - az utolsó pillanattól szinte közönyösen fordult el. Csak ami előtte van, azt bontja ki és mutatja meg kísérteties pontossággal, a legapróbb részletig. Ebből a sorból nem hagy ki semmit, szakadatlan a lánc s néha olyan szemeket találunk benne, amelyek a kinyilatkoztatás erejével hatnak.

A Visszaemlékezések komor galériájában is így vonulnak fel a tolvajok, gyilkosok, iszákosok és betegek, az egymásra támadó rabok és kegyetlenkedő altisztek. Némelyik alakja mint Baklusin, vagy Akulina férje, maga mondja el egy-egy esti beszélgetésen: mi adta kezébe az öldöklő fegyvert. Máskor az író fejti le előttünk a lélek burkait. Elvezet a rabkórházba, ahol a megvesszőzöttek hegedő sebekkel, fásultan és mégis türelmetlenül várják büntetésük folytatását, megmutatja a láncok között elsorvadt halottat, aki fölött kurtán hangzik el a szívbenyilalló gyászbeszéd: neki is volt egyszer édesanyja, fölkeresi a rabkaszárnya szemetes hátsó udvarát, amelynek szélén a rabok fájdalmas pillantással révednek a tört szárnnyal eleresztett sas után. Hadd pusztuljon el szabadon. Beszámol minden nyomorúságról, szenvedésről, bűnről és eltévelyedésről, amelyet mérges gombák módjára, rikító színekben tenyészt ki nyirkos falai között a fegyház, - a titkos árulkodásoktól a hóhérok furcsa kedvteléséig, amellyel a magukhoz csalogatott kutyákat kivégzik...Megrázó sorozat. De a szem, amelynek recehártyáján ezek a szörnyű képek tükröződnek, sohasem kandi, beteges kíváncsiságból, objektíven fürkésző. A részvét és szeretet könnyes megindultsága von rá csillogó fátyolt. Dosztojevszkij nemcsak konstatál, hanem meg is ért. És meg is bocsát, anélkül azonban, hogy felmentené a hibázót minden egyéni felelősség terhe alól.

A Visszaemlékezések pesszimizmusát ez a legsötétebb lapokon is átütő derengés enyhíti. Ezért nem sújt le végül még se ez a szenvedésben fogant, biblikus erejű és egyszerűségű könyv. Inkább fölemel, mint minden írás, amelyből a itt örök misztériuma sugárzik.

Dosztojevszkij tele van megfejthetetlen titkokkal. Mégis értjük, magunkhoz közelállónak érezzük s hangjában megismerjük a magunk elfogódottságának remegését. Turcsevnek, a költőnek híres sorai jutnak eszünkbe:

Oroszországot ésszel föl nem éred,
Oroszországban hinni kell...

 

[+] A teljes magyar Dosztojevszkij legközelebb megjelenő, új kötetének bevezetése.

[*] Orest Miller: Zur Lebensgeschichte Dostojewskis. F. M. Dostojewski: Sämtliche Werke. Zweite Abteilung. XI. Band. R. Piper & Co. Verlag, München, 1919.