Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Pacsirta

Kosztolányi Dezső: Pacsirta
- Regény -
Első fejezet

(melyben az olvasó megismerkedik két öreggel s lányukkal, ki életük bálványa és hall egy körülményes pusztai kirándulásról is.)

Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsineg darabok, cukorspárgavégek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér cím betűkkel ez állt: Sárszegi Közlöny, 1899.

A falinaptár, a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a hónapot, napot: Szeptember 1. Péntek.

Az ingaóra pedig, mely cifra, fa-faragványos üvegtokjában járt és sárgaréz-sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó napot, mutatta az időt: 1/2 1.

Apa és anya csomagolt az ebédlőben.

Valami vedlett, barna bőrönddel birkóztak. Becsúsztatták a körömráspolyt, meg a sűrűfésűt a válaszfalán lévő vászontáskába, aztán összeszíjazták, a földre tették.

Ott áll már útra készen, repedésig tömve minden holmival, két oldalt hatalmasan kipuffadó hassal, akár a macska, amelyik majd kilencet kölykezik.

Csak még az asztalon álló utazókosárba tettek be egyet mást: a csipkés női bugyogót, a blúzt, a mamuszt, a cipőgombolót, melyet leányuk már gondosan odakészített.

- A fogkefe - szólt apa.

- Lám, a fogkefe, - bólintott anya, - majd itthon maradt a fogkefe.

Fejét csóválta már sietett is a folyosóra, onnan a leányszobába, hogy a zománcos bádogmosdóról hozza a fogkefét.

Apa a kezével még egyszer letapsikolta a holmikat, gyengéden megsimogatva, hogy egymásra lapuljanak.

Sógora, Bozsó Béla, az asszony testvérbátyja, több ízben meghívta őket, nyárra, egy-két hétre, egy hónapra, hogy Tarkövön, a birtokán kipihenjék magukat.

A nem-nagy, száz holdas puszta közepén rozoga gazdasági épületek között emelkedett a háromszobás "kastély", oldalt egy tágasabb teremmel, a vendégszobával, melynek meszelt falaira, vadászfegyvereire, agancsaira jól emlékeztek.

Évek óta nem jártak itt, de anya sokszor emlegette a "birtok"-ot, a domb alatt bujdosó kis nádas, szittyós eret is, melynek hullámain valaha, gyermekkorában, papírcsónakokat úsztatott.

Folyton halogatták a kirándulást.

Az idén azonban minden levél, melyet a pusztáról kaptak, azzal végződött, hogy jöjjenek már, minél előbb jöjjenek.

Májusban végre elhatározták, hogy meglátogatják őket. De a nyár elmúlt, mint rendesen, téli szükségletek beszerzésével, lekvárok főzésével, cseresznyés, meggyes üvegek kötözgetésével. Augusztus végén tudatták, hogy ismét itthon rekedtek, nem szívesen mozdulnak ki, már öregek is, hanem elküldik maguk helyett a leányukat, egy hétre. Ő úgyis sokat dolgozott, ráfér a pihenés.

A hírt a rokonok örömmel fogadták.

Mindennap jött a posta. Béla bácsi, meg a felesége, Etelka néni, levelet írt a leánynak, a leány válaszolt rá, az anya a sógornőnek írt, az apa a sógornak, megkérve őt, hogy ő maga, személyesen várja kocsival, mert az állomástól a tanya háromnegyed órai járásra volt. Mindenben megállapodtak.

Az utolsó napokon mégis sürgönyök keresztezték egymást, melyek a legkisebb részleteket is tisztázták. már nem lehetett lemondani az útról.

Anya visszajött, hozta a fogkefét. Apa gondosan selyempapírba pakolta.

Még egyszer körülnézett a szobában és mikor látták, hogy nem maradt kinn semmi egyéb, rányomták a kosárra a fedelét.

De a kulcs nem fogott, a zár mindig kipattant, ezért a kosarat cukorspárgával kötötték át, úgy, hogy apa sovány mellével ránehezedett s homlok erei kiduzzadtak.

Ezen a napon korán ébredtek mind a hárman, azonnal csomagolni kezdtek és a rendkívüli izgalomban csak ide-oda bódorogtak. Még ebédelni sem tudtak rendesen, mert folyton eszükbe jutott ez, az.

Most azonban elkészültek.

A kosarat is letették a földre, a bőrönd mellé. Targonca zötyögött az udvar téglázott útján, mely a Petőfi-utca járdájától a kertbe vezetett, egészen a verandáig.

Beállított egy langaléta kamasz, ki a bőröndöt, kosarat közönyösen a targoncára helyezte, tolta, kifelé, az állomásra.

Apa egérszürke ruhát viselt, mely pont olyan volt, mint a haja. Már erősen őszült, bajusza deresedett, szeme alatt kis zacskók lógtak, gyűrött, elhasznált, pergamenes bőrből.

Anya fekete ruháját hordta, mint mindig. Az ő haja, melyet pomádéval simított, még nem mindenütt fehéredett, redők sem igen mutatkoztak az arcán, csak homlokán futott át két mélyebb ránc.

Mégis mennyire hasonlítottak. Szemükben ugyanaz a riadt fény reszketett, vékony, porcogós orruk egyformán hegyesedett ki és fülük is egyformán piroslott.

A faliórára pillantottak. Apa megnézte zsebóráját is, mely pontosabban járt. Kimentek a verandára. Innen a kertbe kiáltottak, egyszerre:

- Pacsirta.

Egy leány ült a padon, a virágágyak előtt, a vadgesztenyefa alatt. Sárga pamuttal horgolt valami terítőt.

Csak fekete haját lehetett látni, mely - akár lomb a földre - árnyékot vetett arcára, melynek háromnegyed részét eltakarta, pusztán egy negyedét mutatta.

Nem mindjárt mozdult. Lehet, nem is hallotta.

Aztán szeretett így maradni, lehajtott fejjel, munkájára bámulva, sokáig, akkor is, ha belefáradt, mert hosszú évek alatt gyűjtött tapasztalatából tudta, hogy ez a helyzet illik neki legjobban.

Megesett, hogy zajt hallott, de azért nem tekintett föl. Akkora önfegyelemmel uralkodott magán, mint egy beteg.

Most erősebben kiabáltak:

- Pacsirta.

És még erősebben:

- Pacsirta.

A leány a veranda felé nézett, melynek legfelsőbb lépcsőfokán állt apa és anya. Őt nevezték el így régen, Pacsirtának, nagyon régen, mikor még énekelt. Azóta a név rajta ragadt és viselte, mint kinőtt gyermekruhát.

Pacsirta mélyet sóhajtott - mindig mélyet szokott sóhajtani - összegombolyította pamutját, munka kosarába tette és a vadszőlővel befuttatott lugas felé tartott. Szóval, mennie kell, gondolta, nemsokára indul a vonat, ma este már nagybátyjáénál alszik, a tarkövi pusztán. kissé kacsázva jött előre.

Az öregek becéző mosollyal figyelték, hogy közeledik.

Majd, amint arca hirtelen eltűnt a lombok között, a szülők száján kissé elhalványodott a mosoly.

- Mehetünk, aranyos - szólt apa, a földre tekintve.