Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Figyelő
Abban a kritikusnál ritkán előforduló helyzetben vagyok, hogy tanúskodhatom egy könyv megfigyelésbeli anyagának hűsége és pontossága mellett.
A háború alatt, 1917 nyarán néhány hetet együtt töltöttem Laczkó Gézával egy Selmecbánya melletti kis nyaralóhelyen. Együtt jártunk-keltünk a fenyves erdőkben, a hodrusi-tó felé vezető úton, a kálváriánál, együtt gyönyörködtünk a fák friss földjéből kicsillanó tavacskák fodrozásában, szedtünk málnát sörös kancsókba, virágot bokrétába. Laczkó, akit odaérkezésemkor már ott találtam, figyelmeztetett a színekben és változatokban dús természet csoda-szépségeire, a hely különleges jellemvonásaira. Délutánonként elvonult valahova az erdőszélre, ahol egy öreg, ágas-bogas cseresznyefa kínálgatta apró szemű gyümölcsével, a hóna alatt írómappával. Nem háborgattuk, nem igen kérdezgettük, tudtuk dolgozik. Egyébként ő volt köztünk a fő kiránduló. Egész nap talpon volt, minden hegyre fölment, minden kilátót ismert, de ismerte az apró részleteket is, a növényzet különlegességeit, a kis bánya-tavakat, az öreg város minden érdekességét.
Néhány hónap múlva megjelent a Nyugat regénye. Meglepetve és örvendve ismertem meg benne közös emlékeinket és rájöttem, hogy amit az író akkor nekem mutogatott, önmagának mutogatta meg, előttem foglalta először szavakba azt, ami a természet képeiből megragadta figyelmét, sőt előttem komponálta meg azokat a kis képeket, melyekben a hegyvidéki természet karakterét igyekezett megfogni. S mikor a kis regényt olvastam, akkor értettem meg Laczkó írói karakterének egyik alapvető sajátságát, azt a lelkiismeretességet, amellyel anyagának kívülről, a világból rajzolt részét kezeli akár megfigyelésről, akár emlékről, akár históriai tanulmányról van szó. Alázatos író ez: szigorúan aláveti magát a tényeknek. Igazmondó író, aki nem káprázatokkal akar kábítani, hanem a valóságból szedi ki életérzését. Ami természet megfigyelés van a könyvben - és terjedelme ez a nagyobb része - az mind bámulatosan hű és igaz. És az írónak különös művészete, ahogy ezeket a híven és igazán megfigyelt dolgokat reprodukálja, egymással valőrbe állítja, képpé formálja és ezáltal művészileg élővé teszi. Mégse szenvtelen reprodukáló. A megfigyelt és híven reprodukált anyagot a komponálás titokzatos módjaival átformálja, a közömbös természet a maga lírájának szubjektív közlőjévé teszi, közeget csinál belőle, amelyen átsugároztatja a maga saját, belülről kihangzó poézisét. Magában minden képe egy finom kis miniatűr, együtt széles vonalú ábrázolása egy hely természeti karakterének -, végső eredményében pedig hangszerelése egy pihegően meleg és eleven emberi élménynek. A természeti képsorozatba bele van applikálva egy heves, érzéki és hatásában mégis finom szerelmi történet, egy nyárias érzelmi szenzáció. De több ez az applikálásnál: a szerelmi szenzáció tulajdonképpen tovább hangoztatása a természeti szenzációknak. A keletkező, kifejlődő és magát kitomboló szerelem, amint a szereplő életében átvonul, maga is természeti jelenség. A természet életének az emberi lélekben való kiegészülése. A külső és belső élmény teljesen egy, - egyetlen élménynek a maga teljességében, minden változatában való, hiánytalan kifejezéséről van itt szó.