Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
IX. Nefelejcs

Ott feküdt már Szarvashegyi Ilona a tabáni régi temetőben, a Rauchfangkerek, Talikok, Albekerek szomszédságában, rácok és svábok társaságában, akikre évszázadok földmélységéből felvicsorgott a régi lakók, az igazhitűek koponyája. Vajon, hogy érezte magát a büszke Szarvashegyi kisasszony ebben a vegyes összejövetelben? De hát ide vágyódott mint Kálmánfi úr és Mária (ők tudták, miért?) egyértelmüleg megerősítették az öreg asszonyság előtt.

- Soha se mehetek el a rossz lábaimmal a szegény lányom sírjához! jajongott az özvegy, de ne nemsokára gondoskodott a sors, amely az emberek legfőbb meglepetéseivel szolgál, hogy az özvegynek újabb ürügye is legyen az átkozódásra. Kálmánfi úr ugyanis a temetés után eltűnt.

Ebbe a korszakban, amelyből regénykéket írjuk, még az volt divatban, hogy a tehetős emberek a szívfájdalmak elől elutaztak. A váratlan fájdalom hatása alatt a legtöbb ember mártírnak, vagy legalább is boldogtalan regényhősnek véli magát, mit csináltak regényhősök, amikor megrohanta őket a bánat? Mit tett a sánta lord, mielőtt átúszta volna Hellespontuszt? (akinek versei éppen ez idő tájt jöttek divatba Pesten), mit tett Anyegin Eugén, midőn mindenét elveszteni látta? mihez fogott Grünwald Béla, (aki ez időben lett öngyilkos Párizsban), és hová ment Jókai Mór a tél végén Rózája sírdombja mellől? Kálmánfi úr elutazott a városból, hogy szaporítsa azoknak a gyászruhás, néma férfiaknak a számát, akik az éjszakai vonattal robognak át a határon, mert nem kíváncsiak a tájképre, akik könyökükre hajtott fővel virrasztanak a gráci Elefánt-fogadó szobájában, akik hosszasan, elmélázva álldogálnak a vízesések hídjai felett és akik végül egy klagenfurti, skroflis varrólányt hoznak haza feleségnek Pestre! Kálmánfi úr, mint jómódú fiatalemberhez illik, külön kupét váltott a nyugati vasúton és körülvette magát mindazokkal az újságokkal és kalendáriummal, amelyeket az állomás fű-fa kosaraiban árultak. legyünk felőle nyugodtak, másnap zerge szakállas, stájer kalapot vásárol Habignál.

Az özvegy peres átkozódott, mert kártyáiból az vetette ki, hogy a családnak váratlan támogató akadt egy szomorú fiatalember személyében, - aki későbben valóban szerepel is történetben, - de korántsem Kálmánfi úr alakjában.

- Anyám nem élhet anélkül, hogy valakit sorsáért felelősségre vonjon, - mondta Sobri Jóskának Mária - amikor néha-néha elmenekült otthonról. - Tizenöt esztendeig szegény öngyilkos apámat átkozta. Most háziúrnak addig eszébe nem jut valami. Kegyelemből lakunk, Sobri Jóska.

- Házbér! Ismerem, - felelt komoran a fiú. - Egyszer majd ledobom a házmesternét az emeletről...

- Szegények vagyunk, - rebegte Mária. - Olyan szegények, amilyenek csak pesten lehetnek az emberek! Ilonka bizonyára jól tette, hogy elszökött az örökös kelkáposzta és a cikóriás kávé elől. Isten ellen való vétek, hogy a testünket berántott kelkáposztával tápláljuk, honnan vegye a szervezetünk az ellenálló képességet, honnan vegye izmunk a rugékonyságot, és honnan nyerjen szárnyat a fantáziánk, hogy egy másik élet is van a világon, nem pedig csak a káposztaszagú konyha élete? Esküszöm, Sobri Jóska, hogy szegény Ilonka néha álmában olyan öregarcú volt, mint anyánk, - pedig még nem volt húszesztendős.

- Nem érdemes annyit gondolkozni a szegénységen. - felelt Sobri Jóska. - Azt kell gondolni, amit az apám mond. Ő szentül meg van győződve, hogy egyszer majd "felfedezik" és azontúl mindig a Vadászkürtben fog ebédelni, de egyedül, urasan, tokaji bor mellett és mostani cimborái az ablak előtt köszöntgetnek.

De Mária nem hagyta előbbi feltevéseit, sőt miután éppen az Andrássy útján mendegéltek, villámló szemmel magyarázta Sobri Jóskának gondolatait:

- Nézze például azt az asszonyt, aki szemközt jön velünk. Legalább negyven esztendős, de jó mindene van, amely fonnyadt, petyhüdt testét egyenesen tartja különben szétomlana, mint a kenyértészta. Nézz a ruháját, amelyet Monaszterlinél varrnak, a kalapját, amely a legdrágább váci utcai boltból való, a harisnyáját, amilyen nekem álmomban sincs, Tudja ki ez? Ez a híres Braunné, aki lány korában eladott az anyja egy öreg uzsorásnak... Szeretője volt minden kocsis, hordár és gazdag zsidó Pesten. Nézze, milyen szemtelen, nézze, a csucsorított száját, a vizes szemét, a festett fülét, az erkölcstelen orrát, a fajtalankodó mosolyát, a harapásra nyitott fogsorát, a nyakán a kigöndörített hajszálakat, amelyek úgy vannak fésülve, mintha nem a fejéből kinőtt hajszálak volnának...Tudja, milyen ékszerei vannak ennek a nőnek? Tallérnagyságú butonok lógnak a fülében, mint egy bálványnak. A parókás, festett hajába gyémántrózsákat űz, a fehérneműi kincset érnek, hajnalig kurjongatnak nála a részeg urak...Én tudom, mert a házmesternéje az anyám kuncsaftja. Mondja, Sobri Jóska, miért van Braunnénak alsószoknyája a Szép Juhásznétól és nem nekem? Mondja, Sobri Jóska, miért raknak fel a férfiak az ő hervadt nyakára tüzes ékköveket és nem az én nyakamra? Sobri Jóska, ha maga egyszer látná a lábamat, - elmenne cipőt lopni nekem.

- Bezárnának, - felelte szárazon a fiú.

- Hát aztán? Hány férfi ült már börtönben? - felelt pattogva, önfeledten Mária. - De én nem akarom, hogy neked bármiféle bajod is történjen, mert ugyan ki maradna meg nekem a világon? Kelkáposzta mindennap, - végül behunynám a szemem és ledobnám magam az emeletről.

- Meghasad a szívem.

Mária könnyes szemét a fiú komor arcára villantotta.

- Szegény Sobri Jóska, te szeretsz minket. Hiszen jobban sírtál az Ilonka koporsójánál, mint én. Talán öreg, gyámoltalan anyámat is szereted, ő annyit szenvedett az életben, hogy nem tehet a furcsaságairól, amelyeknek madárijesztői közé elmenekül a bánat elől. Ha még az a kis kártyavetés sem volna, elmehetnénk koldulni. Képzeld el, hogy én vizet árulnék a Feld-színház körül, anyám pedig a Stefánia-út sarkán nyújtaná ki a kezét...Hát csak hadd vesse kártyáit szegény, ugye nem haragszol?

- Apám egyszer elkártyázta a házbért az Írók-klubjában, akkor megesketett anyám, hogy gyűlöljem a kártyát.

- Te bohó, - nevetett Mária. - Ez a miénk másféle kártya...Ez olyan, mint a hamiskártyásoké, nem lehet rajta veszteni. Kirakjuk őket a szobalányoknak, házmesternéknek, a bukott nőszemélyeknek és ők azért fizetnek. Szegény anyánk már nagyon öregszik, Ilonkának kellett volna átvenni a helyét, de most már én következem.

- Mária, ez szörnyűség! döbbent fel Sobri Jóska. S olyan kezdett menni a Lánchídon át, hogy a lány alig bírta követni. A híd közepén, ahonnan a komoly öngyilkos jelöltek keresik az örvényt, utolérte Mária a fiatalembert.

- Inkább meghalni, mint ez az élet!

- Haljon meg Braunné, - szisszent fel a lány. - Ő forduljon fel, meg a többiek, akik miatt nem jut elég vászon a szegény lányok ingére, akik reggeltől-estig hajszolják a fodrásznőt, hogy az nem ér rá a fiatal lányokat megfésülni, akik osztrigával, kaviárral, és finom "mustárra" töltik meg a bendőjüket, nekünk pedig csak kozmás kávé jut. Mindenki halljon meg: az egész város ott a hátunk mögött, kő kövön nem maradjon, selyem harisnya elszakadjon, gazdag gyermek difteritiszt kapjon, fekete himlőt minden gazdag asszony, pestis, ragya, bűn menjen a jóllakott házakba, forduljon fel akár egész Pest...Csak neked ne görbüljön meg a hajad szála sem, te szegény Sobri Jóska.

Máriának Budán csillapodott a felindulása. A szegény, kopottas divatjamúlt házikók megnyugtatták, mintha szegény, megöregedett testvéreivel találkozott volna.

Még csak egyetlenszer bugyborékolt fel benne az indulat:

- Azért itt laknak gazdag emberek. Például az az öreg Szuhay, aki a rejtett utat őrzi.

De már a nyári temetőhöz értek, amely méhek döngicsélésétől volt halkan morajló, mintha egyszerre énekelnék minden itteni lakónak a kedvenc nótáját. Mária olyan halk léptekkel közeledett Ilonka sírjához, mintha templomba menne. A sírkereszten friss koszorú volt, nefelejcsből. Mária féltékeny gyanakvással forgatta meg a koszorút. Lepke módjára hullott ki belőle egy fehér szalagdarab, amelyre tintával ez volt írva: "Öreg , budai barátjától".

- Szuhay! - visított fel Mária és darabokra szaggatta a koszorút.

Olyan gyűlölet torzította el az arcát, hogy Sobri Jóska elfordította a fejét. Nem akarta ilyen csúfnak látni Máriát.

...Mária a következő éjszakán nem sokat tudott aludni. A szokásos, titokzatos nyugtalanság, hajszolta a vérét, amely holdváltozáskor meglátogatta. Félelmetes sírásokat rendezett a párnájába, kopogásokat hallott a falban, szellemekkel beszélgetett, anélkül, hogy tudott volna róla. Véresre harapdálta a körmét és a szobán számtalanszor végigment, miközben még a megvetett Braunnénak is utánozta a járását. Ez az asszony úgy lépett mint egy szűk nadrágba bújtatott huszártiszt. Talán ennek köszönheti sikereit, - vélte Mária, amint térdét riszálta a legutolsó divat szerint.

De végre feljött az újhold a Városliget felett és Mária lebontott hajjal az ablakhoz ült és fésülgette, fonogatta, dédelgette a haját. Beszélgetett a hajához, mint valami eleven lényhez:

- Te nem tudtál megnőni olyan hosszúra, mint az Ilonka haja, mert te csak egy sokat szenvedett, boldogtalan, szegény lánynak a haja vagy. Kicsiny maradtál, amint egy sorsüldözött család leányához illő. De nem is akarnak majd levágni, mint Ilonkát a koporsóban az a vörös szemű ember.

A hold az égről, Sobri Jóska a harmadik emeleti ablakból hajnalig elnézegette a magában beszélgető leányt. Az fehér éji öltönyében néha úgy tűnt fel megfigyelői előtt, mintha csupa színészkedés volna a magaviselete, - amint a fiatal nőknél szokásos, hogy "érdekessé tegyék magukat." Máskor ellenben, amikor szemét rászögezte a holdra, amíg a hold átvilágította szemének egész belsejét, mint valami sűrűséget, amelyen csak lassan tud áthatolni a holdsugár: rejtelmes, félelmetes, másvilágiasan izzó volt az a két szem. A két karját kinyújtotta és lassan imbolyogtak a szabadjára eresztett vékony, finom ujjai, mintha megölelni vagy megfojtani akarnának valakit. Kísértetiesen nézett felfelé, mintha eszét veszítette volna. Alakja felemelkedett, kinyúlt, mintha lépcsőket keresne, amelyek a magasba visznek. Ez már nem volt színészet, mint az álregényes nők szokták megvilágítatni arcukat az új holddal, szentimentális sétán, (amely esetleg szerelmi orgiával végződik.) A hajaknak a libegése, az arcnak elfehéredése közel volt az öntudatlansághoz.

De amelyik percben a kinyúlt alak végre halkan, túlvilági kézzel kitárta maga előtt az ablakot és a mezítelen lábak csirke-ugrással az ablak deszkán teremtek, a holdból már csak egy csücsöknyi látszott a búskomor háztető felett és a folyosón kitárt karral állt Sobri Jóska, hogy a zuhanó testet felfogja.

- Mária! - sóhajtotta a fiú.

A leány kinyújtotta a két kezét és megtapogatta Sobri Jóska fejét.

- Ki vagy? - kérdezte bizonytalankodva.

- Én vagyok a Sobri Jóska.

- Hazudsz. Te vagy az öreg Szuhay.

Az ablak bezárult. A hold lement.