Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő

Krúdy Gyula: Aranyidő
A Kis Mária kacérságai- kis regény - (3)
VIII. Gyaluforgács

- Jó! Rukk! - kiáltják a temetési intézet emberei, amikor az érckoporsót felcipelik a lépcsőn.

- Egy méter és ötven centi, - mondja a temetésrendező, amikor colstokját a szivarzsebébe visszadugja.

- Itt is még káposztát főztek tegnap, - állapítja meg a halálmadár, aki abból a szempontból vizsgálja át a szobát, vajon nem rendeltek-e tokaji aszút a nagybetegnek?

Csak az tudja, aki már próbálta, hogy mily különös zajt szoktak ütni a temetési emberek a félelmetes lakásban, ahol egy halott nyitott szemmel fekszik. Leginkábba hurcolkodó emberek lelketlen, egykedvű munkájához hasonlít e zaj, ahol soha se gondolnak arra, hogy a szekrénynek az a hivatása, hogy a sarokban álljon, nem pedig tótágast a szoba közepén, - ahol senkinek se jut eszébe, hogy az embernek más dolga is lett volna a világon a néma fekvésnél, ellenben ők azt gondolják, hogy minden ember azért van a világon, hogy előbb-utóbb a koporsóba fektessék. Fárasztó hangok költöznek a házba, mint licitáláskor, hogy a lakók már alig várják, hogy vége legyen az eljárásnak. Az ember majd megőrül a kopogástól, ki- és bejáró lépésektől, a soha sem hallott beszédektől, mintha megszálló zsoldos katonaság helyezkedett volna a lakásba és kénye-kedves szerint intézkedik. A székek, asztalok nem engedelmeskednek többé a háziak parancsának, hanem megvert kutyák módjára szűkölnek az idegenek előtt. A tükör, aki tegnap nevetett, ha valaki belenézett, fekete posztót kap az arcára, hogy elmenjen a kedve a vidámságtól. Dobnak, kergetnek, üldöznek minden elevent, amely a háziakat tegnapi nyugodt életükre emlékeztetné. Soha sem látott pálinkás-üveg áll az ablakdeszkán, amelyhez egyenként járulnak oda a feketenyelű kalapácsokat, gonosz külsejű harapófogóikat, fekete rongyaikat pihentető emberek, akiknek többnyire himlőhelyes az arcuk, gondozatlan a bajuszuk, boglyas a hajuk, mintha azért nem törődnének a külsejükkel, mert úgy sem látja őket az, akihez vizitbe mennek. A ravatalt felállítgatják, mint a vándor panorámás a maga bódéját, a rettenetes srófok, deszkák, lécek olyan kopottak és sárgák, mintha emberek csontvázaiból készítették volna őket. Gyanta és gyaluforgácsa szaga költözik az egész házba...Szinte megvigasztaló, mikor déltájban végtelen udvariassággal, halk lépteivel is megértést és részvétet jelentő, búbánatos arccal belép a temetés rendező és olyan észrevétlenül készíti elő a számlát, mint a fogorvos a fogóját. Minden rendben volt. Kálmánfi pénzt szerzett egy uzsorástól, aki ugyan nem kedveli az efféle felesleges pénzkidobást, de mégis kötélnek áll..."Többet adnék, ha az a nő élne," - dörmögi a bajusza alatt a pénzükért.

Ugyancsak Kálmánfi úr érkezik meg déltájban azzal a hírrel, hogy összeköttetései révén sikerült elérnie, hogy Ilonkát a tabáni régi temetőben temessék el, pedig halottat nem szabad átvinni a Dunán. A temetés rendező nagyot köszön és megpótolja a számlát.

Mária könnytelen, megmerevült szemmel néz. Tehát ott fogja őrizni Ilona a rejtett kincset a budai temetőben. Sobri Jóska az orrára nyomja a kalapját és sírva elszalad. Eszébe jutott, hogy délben frissen csapolt sört kell vinni az apjának, aki ilyenkor ébred. Özvegy Szarvashegyiné megindítóan mondja századszor a temetésrendezőnek:

- Nem bánom ha az egész szegénységem is rámegy. Olyan temetése legyen a lányomnak, mint a megboldogult uramnak volt valaha. Kardot kössenek a gyászvitézek és címert vigyenek a koporsó előtt. Majd ibolyákat ültetünk a sírra.