Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám

Sándor Imre: Szedjétek szét, csillagok
- Egy drámai mese befejező képe -

(A négy megelőző kép rövid tartalma: Olga tizenöt éves iskolás lány, egészségtelenül konvencionális házasságból született gyermek lefojtott érzések ellenállásra képtelen örököse, túl gondos, túl szigorú, nagyanyai nevelésben nő fel. Az első kiszökése a szabadságba, - egy lelkiismeretlen fiatalember csábítása - egyetlen lendítéssel lendítik föl a leszorított gondos kis életből a legnagyobb magasságba a halálba. Első szédületében nem is juthat el a "bukásig": még előbb, lelki és erotikus exaltációban meghal, kiegyenesedve a szomorú, földi beteljesülés keretiből. Fürdőzés közben a Dunába fullad.)

Dunai táj. A folyó a szín a legelején látható, a folyó sávjának mintegy egyharmada, mintha a rivalda vágná el a medrét. Mikor a függöny felmegy, sötét van, majd kisüt a hold, újra előbújik, időnként újra kisüt, és ilyenkor mindig más tájék látható. Legelőszőr erdős, dombos vidék.

Olga és a Tolmács párbeszéde az egész jelenen végig. A szereplők nem láthatók. Olga álmodozó, bágyadt hangon beszél, a Tolmács hangja kedvesen csengő férfihang. Az egész dialógus hangja meleg és becéző, mintha nő és férfi egymás karjában feküdnének.

A Duna erdős hegyek között folyik. Halk szél ereszkedik az erdőkből a vízre. Kisüt a hold.

Tolmács:

Vihar járt erre, villámmal, jéggel,
Megmosta arcát a holdnak
S tiszta vizet öntött a csillagokra,
A felgyűlt dühnek kiömlött vére,
Édes és fáradt a világ, sokat várt
mennyasszony,
Ki nászéje után mély, hajnali álmot
alszik.
Alélt vágy temetkezik ereiben,
Csókos piros foltok a fejfák,
Néhány vércsepp pusztult el ottan,
Holtan úsznak vissza a szívbe
Új célokra, új életekre:
Holttestek úsznak a vízen,
Meghívottak a nagy életre,
A vihar vette el szüzességüket,
Ráébredtek a friss örömökre.
Járatlanok még és remegnek,
A szabad fényesség ijeszti őket,
Az örömöknek széles folyója.
Megkeresem, kihez rendeltettem,
Kiváltságos és kegyelt hulla,
Mert el volt taposva és bátran
Egyenesedett föl idáig.
Holdsugár leszek, arcát simítom,
Szava leszek az ájtatos arcú papnak,
Ki odafent glóriás udvarában
Csendes fényt prédikál a világnak
Vihar után, ájult békében.
Vagy inkább szél leszek, messzi illatok
Kalandor, ifjú hordozója,
Széles szövetségek boldog követe,
Az összetartást hozom hírül, az egység,
Örömét súgom a fülébe.
Nem. Hullám leszek, hogy
Szorosan öleljem a testét,
Az örök erőt tudja meg tőlem,
Az egyesülés boldog titkát tapintsa,
Amiért otthagyta szerves életét.
Feje alá nyújtom karomat,
Párnája leszek s alatta könyv:
"A halálfélelemtől szabadult öntudat"
Ahogy ők nevezik.
Beszélgetek vele, fiatal apa
Kislányával, míg eljönnek mind,
A vámszedők és széjjelszedik,
Csak csontja marad, múló emlékoszlop,
Az se sokáig.

(Kiált):

Kálniczky Olga!

Olga: Itt vagyok.

Tolmács: Mit cselekszel?

Olga: Fürdöm. Jó a Dunában fürödni. Jó a holdban fürödni. Megnőttem. A lábam a tengert simogatja, homlokomon a felhők, édes borogatás. Szagos falevél csiklandozza szememet. Jó. De a víz puha és tovább enged, a hold csak táncol rajtam és nem érzem a lábát, a felhők nem szorítanak, a levél nem szúr és nincs tövise.

Tolmács: Lassan ismered meg az örömet. Ha a szűzből szerető lesz, lassan jön rá az öröm ízére.

Olga: Csak a félelem szállt el az utolsó lehelettel, a vágy megnőtt. A víz nem tör össze, a felhő nem tépi a hajamat, a tenger nem marja ki a lábamat.

Tolmács: Lassan jön az öröm. Mire feljön a nap, boldog.

Olga: Törd szét a mellemet, tépd el a torkomat, hogy folyjon szét a vérem. A tengerbe, az égbe. A te karjaidban fekszem.

Tolmács: Az Ő karjaiban fekszel. Én csak a hangja vagyok. A hangja, amennyit megenged.

Olga: Ki vagy te? Aki idehozott, férfi volt és Pálnak hívták. Kicsiny, kedves féreg. Téged hogy hívnak?

Tolmács: Nekem nincs nevem. Én vagyok a Tolmács.

Olga: Te is férfi vagy?

Tolmács: Neked férfi vagyok. Mert te szűzen szabadultál meg szüzességedtől. (Holló károgás hallatszik.)

Olga: Drága hollók énekelnek.

Tolmács: Messze az ég alján járnak. Reggelre a tieid lesznek.

Olga: A szél a legkegyelmesebb hozzám. A számba tiporja a vizet. Tépi a trikómat, de nem tépi le rólam. Vedd le rólam a trikót, hogy megcsókolhassanak a csillagok. Csókolózni akarok a csillagokkal.

Tolmács: Lent egy messzi öbölben vár rád az erős faág, az szakítja le majd rólad.

Olga: Az élet mozdulatlan, de a halál lassú. Szedjetek széjjel! Csillagok, csillagok, szedjetek széjjel.!

Tolmács: A vágy gyorsabb, mint a halál. A tied a föld, a csillagok messze vannak. Majd megenyhülsz.

Olga: Csillagok, szedjetek széjjel!

Tolmács: Türelem még!...Az élet a sanyarú gyűjtés, a halál a boldog tékozlása. Ami jó rajtad, hamar szétszedik. A csontjaid megmaradnak.

Olga: Törd szét a csontjaimat.

Tolmács: Türelmetlenek vagytok. Féltek magatokat odaadni és mikor megismertétek az örömet, nem lehet csillapítani a szenvedélyeteket.

Olga: Én nem féltem magam odaadni.

Tolmács: Azért vagy boldog. Mert bátran adtad oda magad, egyszerre szabadultál meg.

Olga: Boldog vagyok?

Tolmács: Boldog vagy. Elértél mindent. Sok volt rajtad a teher, megkönnyültél. sok volt az örökség, elpazarolhatod. A halál igazságos.

A szín elsötétül. (Szélzúgás.)

Olga: Énekel a szél. Minden énekel. Mit énekel a szél?

Tolmács: Ezt énekli. (A szél zúgását utánozva énekel.)

A szűz leány a vízbe fúlt
A szüzességből szabadult
A szüzességből szabadult.

Az emberek mind szüzek ők
Egy szűz magának vette őt
Egy szűz magának vette őt.

A lány ügyes volt, kicsúszott
Karjaiból hozzánk úszott
Karjaiból hozzánk úszott.

Bár nyers még s kemény a busa
Hozzá sem leszek mostoha
Nem leszek hozzá mostoha.

(A hold újból kisüt, a tájék megváltozott. A Dunának egy posványos öble látszik. Görbe, erős faborul a vízre, a lomja elvész az előtérben. Békák kuruttyolnak.)

Olga: Édes illata van a büröknek. Kedves, körülvesz a hínár, megfog...nem enged...a hínár egyedül kedves hozzám...fonj magadhoz, ölelj, szoríts...erősebben...vágj bele a húsomba. Nincs ereje. Neki sincs ereje.

Tolmács: Türelem! Jönnek majd erősebbek is.

Olga: Lágy iszap vesz körül, a bőrömre nyúlik, az arcomra terül (fölnevet) kedves, befogja a szememet. Hűs simogatás! Jöjj, ömölj belém, belülről pattants szét, hisz a bőröm már lágy, finom, erőtlen. Fekete, nyúlós, jó szagú iszap, illatos bürök, hűséges hínár, a tiétek vagyok.

Tolmács: A tiéd ők. Végigcsókolnak, többre nincs erejük.

Olga: (nevet) A víz féltékeny. Taszított rajtam. Ó mi ez? A mellemre ült és énekel. Élő állat!

Tolmács: varangyos béka.

Olga: (melegen) szép hangja van. Ó most még egy. A lábamon is kettő. Kedvesek, közvetlenek, szelídek. Mily rajongással énekelnek. Szép koncertet tartanak. Kedvesek, jönnek, egyik hívja a másikat. Belepnek. jöjjetek, jöjjetek! ugye, szerettek engem? Én nagyon szeretlek benneteket. Jó hűs a tapintásotok. Milyen boldogság, hogy így körül rajonganak.

Tolmács: Akarod tudni a békák énekét?

Olga: Kérlek, légy szíves.

Tolmács: (A békák kuruttyolását utánozva, énekel:)

Kialudt a híres láng
Ez se dob több követ ránk
Brihihi, brekeke.

Ó te büszke királylány
Rajtad ülünk mindahány
Brihihi, brekeke.

Püffedt mell és püffedt has
Énekelünk, most ne ugass
Brihihi, brekeke.

Merev szemed, kékült szád
Hulla vagy és köpünk rád
Brihihi, brekeke.

Olga: Ó, milyen illetlenek a kis betyárok.

Tolmács: Élő állatok. Kicsinyesek és bosszúállók.

Olga: Én azért szeretem őket.

Tolmács: Te most már csak a szeretetet ismered.

Olga: Hidegek. Közel vannak hozzánk.

(Loccsanás hallatszik a vízben, a békák mind elugranak.)

Olga: Elszaladtak. Itt hagytak mind magamra.

Tolmács: Gyávák. Gally esett a vízbe. Féltik a szűz életüket.

(Szünet.)

Olga: Apró gallyak tapadnak a combomra. A véremet szívják. (Ujjong) A véremet, a véremet, a véremet szívják. Gyorsabban! Sokat! (Részeg nevetéssel) Harapjatok az érbe, feküdjetek alája, igyátok! igyátok!

Tolmács: Piócák. Jó állatok. Derék, hangtalan állatok. Isznak, azután alusznak.

Olga: Kevés. Már ők is elhagynak.

Tolmács: Teleszívták magukat veled.

Olga. Hűtlenek.

Tolmács: Minél többnek jusson belőled! Nagyon sokan fognak szeretni. Por leszel és berepülöd a földet. Mindenütt lesznek gyerekeid. A fiad gyík lesz, a lányod búza.

Olga: Ember nem leszek többé soha?

Tolmács: A búzából ember lesz.

(Szünet)

Olga: Pióca akaszkodott a nyakamba. Fúrja magát, szánt rajtam, foga van, éles kés, a bőrömet hasítja.

Tolmács: Az erős faág jött érted.

(A szín elsötétül.)

Olga: A hasam meztelen. A hold! A hold! Nem néz ide. Megfogott. A lágyékomba szúrt. (Halkan nevet) A víz tépi. (boldogan) A víz nem enged. Csapkod, zúg, cirógat. Az oldalamba vág. Harsog, dühöng. A karomat rántja. Tajtékzik. Verekednek értem. A faág hajlik, Tép. (Fölkiált) Elszakadt! Meztelen vagyok! A hold! A hold nem lát! Ki lát engem? Szabad vagyok és folyik a vérem. Ki issza meg a véremet?

Tolmács: A csillagok látnak téged. A víz issza a véredet.

Olga: A tengernek adom a véremet.

Tolmács: A tenger a tiéd.

Olga: (ábrándozva) Jó a csillagokban fürödni. Hintázni.

(Kisüt a hold, a szín változott. A Duna mentén végtelen búzaföldek.)

Olga: Sárga tenger körös-körül. A tengerbe értünk?

Tolmács: Búzaföldek.

Olga: Él, mint a víz. Sárga hullámok. Aranyszínűek.

Tolmács: A szél tanyázik bennük.

Olga: Az is a szél birodalma?

Tolmács: Minden felület az övé. A szél a formák szeretője.

Olga: Boldogok a mezők. A búzában akarok hintázni. Ha a szél volna szíves.

Tolmács: Nincs ereje hozzá. A víz szerzett meg, megkapja részét. A véred a vízé, a húsod a búzáé. a csontod a földé.

Olga: És a lelkem?

Tolmács: A lelked az embereké. Az emberek tanakodnak a lelked fölött.

Olga: Azt akarod mondani, hogy nem volt lelkem?

Tolmács: az emberek között maradt a lelked. A halálod a lelked, az élő test ellensége. A szabadulásod. A világhoz tartozásod. Megváltó emléked a az emberek között.

Olga: Beszélj kérlek világosabban.

Tolmács: Szép fiatal halál a lélek. Dacolás az élettel. Lázadás. Lélek, ha valaki embertársainak adja magát, de nagyobb lélek, ha az ember a világnak adja magát. Ez a legtöbb megváltás. A halott váltja meg az élőket.

Olga: Én is megváltottam az embereket?

Tolmács: Minden fiatal halál megváltja az embereket. A fonnyadt testből kevés lélek száll, hiába minden nekrológ. A friss halál javítja az élőket. Te sok lelket hagytál örökségbe.

Olga: Kik örökölték a lelkemet?

Tolmács: Mindenki, aki ismert. A férfi, aki el akart csábítani, lelkiismeretét szerezte meg általad. A barátnőd, aki látta, hogy alámerülsz és nem kiáltott: a féltékenységtől és a bosszútól szabadult meg általad. A barátnőd testvére általad nyert hitet és bátorságot a szabadulásra. Iskolatársnőid, akik sorban állnak koporsód körül, ha már kifogtak a vízből, megdicsőülsz a szemükben és méltók akarnak lenni hozzád. Tanárnőid, akik ünneplőbe öltöznek, az igazgató, aki cilindert tesz a fejére: a titokzatosság hódolatával, a meg nem értés becsülésével tekintenek társnőidre te benned. Mindenki, aki csak tudott rólad, csak annyit, hogy meghaltál, betegség nélkül: öntudatlanul erősödik a vágy bennük a halál után.

Olga: Ó, valakiről megfeledkeztél.

Tolmács. A nagyanyád. Szürke veterán, a tömegből való. Sokat szenvedett és nem tanult. Egész életét az első osztályban járta végig. A testet ápolta és a hosszú életért lelkesedett.

Olga: Ha látná, hogy meztelenül úszom éjszaka a hideg vízben. Nagyon haragudna. (Nevet.) Az anyám tüdőgyulladásban halt meg. (Kacag,)

Tolmács: Szép a fiatal halál. A bátraké és jóké a fiatal halál.

Olga: (lágyan) Látni szeretném a nagyanyámat. Egy pohár vizet kért szegény, mikor eljöttem.

Tolmács: Elmegy hozzá és megváltod őt.

(Szünet. A víz rózsaszínben és acélkékben ömlik. Napfölkelte.)

Olga: Ó! Belém harapott. Egy darab húst vitt el!

Tolmács. A halak már megkívántak. Kezd puhulni a húsod.

Olga: nagyon, nagyon boldog vagyok.

Tolmács: Kezdődik az öröm.

(színváltozás. Rész a második kép színhelyéből. Ágy. Nagymama fekszik az ágyban. Anna az ágy előtt ül, zsámolyon. Jobbra ajtó.)

Nagymama: (dobálja magát az ágyon, a kezeivel hadonászik.)

Anna: Nyugalom! nyugalom!

Nagymama (nyöszörög): Vele tanultam a francia szavakat. Rossz, hálátlan teremtés.

Anna: Ne bántsa őt. Engem. Üssön! Jaj.

Nagymama: Fehér nyári ruhácskát varrtam neki titokban, míg iskolában volt. Születésnapra. Ezt tudta velem tenni.

Anna: Nem ő. Én tettem.

nagymama: A szívem. Kiugrik. A torkom.

Anna: Nyugodtan. Megigazítom. (A párnákat igazolja.)

Nagymama: Nem törődött velem. Gonosz, önző! Kitagadom. Nem gondolok rá. Ezt tudta velem tenni.

Anna: Miért nem haltam meg én helyette!

Nagymama: A szívem. Jaj. Megfulladok.

Anna: Vizet. (Poharat vesz el az éjjeli szekrényről.) Nincsen már. Hozok. (Kimegy a pohárral.)

Olga: (megjelenik a másik oldalon, széttépett fürdő trikóban, kibontott hajjal. Balkezével a trikót fogja össze, jobb kezében egy pohár vizet hoz. Halkan az ágyhoz lép.) Tessék a víz, nagymama.

Nagymama: (nyugodt) Te vagy az Olgácska? Ilyen késő jössz, édes kis bogaram.

Olga: Idd meg a vizet, nagymama.

Nagymama: Könnyen vagy öltözve, kis cicám. Nem fázol?

Olga: Nem fázom, nagymama.

Nagymama: Vizes vagy szívecském. nem köhögsz?

Olga: Nem köhögök, nagymama.

Nagymama: Bújj ide hozzám, kisleányom.

Olga: Idd meg a vizet, nagymama.

Nagymama: Én nagyon odavagyok. A szívem.

Olga: Idd meg a vizet. Meggyógyulsz. (Föléhajol, megitatja vele a pohár vizet. Megáll előtte. Nagymama teste könnyen megrándul, azután egészen merev lesz. Olga eltűnik a pohárral.)

Anna: Egy pohár vizet hoz. A halottra néz. Mozdulatlan. leteszi a poharat, végig tapogatja a halottat, a szívverését vizsgálja.) Meghalt. Ő is. (Kínlódva nézi.) Csak én...nem tudok! (A két karját az ég felé emeli.)

Vége.