Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám

Kosztolányi Dezső: Lucifer a katedrán
(Játék egy felvonásban)

Személyek:

Lucifer

Ádám

Éva

Történik a Madách ünnep évében, 1923-ban.

(Tanári szoba. Jobb oldalt katedra, asztal, az asztalon papír, vastag, poros könyvek. A katedra fölött Madách mellszobra. Baloldalt a falnál nem nagy, nyitott kézikönyvtár, lexikonok, statisztikák stb. Két bőr zsöllye, kerevet. Falióra. Kis asztal, melyen rózsaszín ernyős lámpa van, de nem ég. Felső világítás. Ajtó jobbra és a fenékszínen.)

(Pillanatig a szín üres. Ádám előrerohan, repülő álarcban, utána Lucifer, szintén repülő álarcban.)

Ádám: Jaj, végre, végre, végre. Itt vagyunk. Most már leülnék. (Leül a zsöllyébe.)

Lucifer: Nemde, nagyszerű volt? (Leveti álarcát, a kis asztalra dobja:)
A vágtatás a fellegek között,
A légi út, az óriási hinta,
Honnan bibircsó a titáni hegy,
Csak pályaláng a hold, s a csillagok
Úgy inganak, mint a vasúti lámpák.
Én beütöttem a kisujjamat
a Szíriusba.

Ádám: Én meg egyre hallom a berregő motort.

Lucifer: De jól repültünk. (Megnézi zsebóráját.)
Párizsból eddig csak hat óra út.
Egy új világrekord. Te, a kazánban
Benzin helyett pokolként pattogott.
Miért nem veszed le?

Ádám: (leveszi álarcát, feláll) Szédül a fejem.

Lucifer: Sápadt vagy Ádám. Talán kicsit megártott.
A repüléstől émelyeg a gyomrod.
Ádám:

Nem, Lucifer, nem. Az undor fogott el,
Attól amit hallottam erre s láttam,
Tíz éve lengek a hadak fölött.
A hullahegy, a háború, a vér.
A gyermeksírás, a nyomor, a tej.
A vér s a tej. S szív meg a gyomor.
Ezt nem bírom tovább. Elég, elég.
S most az orosz puszták vad ordítása
(Befogja fülét.)

Lucifer: (kacag)
Hát ez se tetszik? Hogyha nem csalódom
Mint fáraó nem bírtad el jaját
A népnek és magad tevéd szabaddá.
Ott ő az úr, tehát uralkodik.
És milliók nem vesznek egy miatt.

Ádám: Igen, igen. De tán még ez a szörnyebb.
Tudós vesz éhen, álmodó bukik.
Az egy, kiváló - milliók miatt.

Lucifer:
Elméskedel? itt megvigasztalódsz majd.
Mert erre a most a kába shimmy járja,
Jazz-band üvölt, a négerek hörögnek,
Az emberek egymás nyakát tiporják,
Pénzért loholva.

Ádám: És mi ez?

Lucifer: A béke.

Ádám: Irtóztató.

Lucifer: Ahá, a háború jobb?

Ádám: Felnégyelt népek.

Lucifer: Csitt, ez Trianon.
Egyáltalán kérlek, ne sértegess.
Tudod, a békeműbe némi részem
Van nékem is, s föltétlenül helyeslem.
(Bizalmasan)
Aztán a jóvátételi bizottság
Spionja lennék. Hagyjuk ezt a pontot.

Ádám:
Hagyjuk valóban a politikát.
Otthont akarnék, unom a bolyongást.
Csöndet szeretnék, álmatag magányt.
(körülnéz)
Ez a kopott szobácska lesz lakom.
Ábrándozom, s úgy éldegélek itt majd.
(Leül a kerevetre, elnyúlik.)

Lucifer: (vállára ver)
Hohó, fiacskám, hol az igazolvány?

Ádám: (felül)
Mily igazolvány?

Lucifer:
Az, hogy a lakás
Csak a tiéd. Másképp egy óra múlva
Jön a hatóság, s egyszerűen kidob.

Ádám:
Rejtélyeket beszélsz. (feláll)
Az én szobámba?
Nincsen jogom lehajtani fejem?
Ha bért fizetnék? Miért nevetsz szemembe?
Máshol talán? És hol kapok lakást?

Lucifer:
Az ördög tudja (vállalat von.)
Vagy már az se tudja.
Van pénzed?

Ádám: (zsebébe kap)
Elfogyott.

Lucifer:
No ez elég baj.
Most egyenlőre ennyit adhatok.
(Kivesz tárcájából egy tízdollárost, s átnyújtja Ádámnak.)

Ádám (magasra tartja, nézi)
Miféle pénz ez?

Lucifer: Amerika pénze.

Ádám: Érvényes itt is?

Lucifer: Azt hiszem, elég jó.
Bolondul érte ifjú és öreg.

Ádám: És többre tartja ezt a rongy papírt,
Mint a honának pénzét? Érthetetlen.

Lucifer: Csak dugd zsebedbe és ne bölcselegj
(Ádám zsebre teszi)
Jobb lesz, ha most azon töröd fejed,
Mit fogsz csinálni ebben a világban.

Ádám: Dolgozni vágyom.

Lucifer: Ez nagyon helyes.

Ádám: Évezredek tapasztalása lüktet,
zajgó szívembe és agyam világos.

Lucifer: Egy ötletem van. Tán tudós lehetnél.
Doktor. Tanár.

Ádám: Mindig ezért lobogtam:
Közölni mással azt, amit tudok,
Fáklyázva égni éjszakák ködén.
(Elakad)
S mondd, Lucifer, megélhetek belőle?

Lucifer:
A bécsi bárba múltkor láttad-e
Azt az aranyfogú, pohos urat,
Ki két pofára kaviárt evett?
A tisztes aggot, ki egy kisleánnyal
Röpült tovább, dübörgő gépkocsin?
A víg urast a sárga lámpaernyő
Fényébe pezsgő és havanna mellett?
Vagy páholyában azt a nyurga ifjat,
Ki egy gyémánt nyakéknek udvarolt?
Ezek tudósok, bölcselők, tanárok,
A nagyszerű jelennek építői.

Ádám:
És kik azok, kik vaksi gázvilágnál
Szakadt ruhába búsan őgyelegnek
És úgy beszélnek, mintha fájna szájuk
És úgy nevetnek, mintha sírna lelkük:

Lucifer:
Azok a megvetettek és kivertek.
Árdrágítók, kik éhen bandukolnak
A tökfejek, akik semmit se tudnak,
Mesterkedők, kik kancsalul halásszák
Társuk jogos javát. (kezet nyújt) Azok szavamra.

Ádám:
Dicső, igaz kor, hadd köszöntselek.
Jó a magasban és a rossz alant,
A társaság ma egy ütemre ver
S én benne hang, én gondolat leszek.

Lucifer: (félre.)
Jó korba jöttél.

Ádám:
Küszködöm serényen,
Hogy megjavuljak és elérjem őket,
Kikről beszéltél.

Lucifer:
És van diplomád?

Ádám:
Nincs.

Lucifer:
Itt szerezhetsz. Nézz kicsit körül.
Hová vezettelek. A vizsga terme.
Itt a katedra.

Ádám:
És hol a professzor?

Lucifer:
Az én vagyok. Tudásom ismered.
Exact tudás, abstrakt, akár a fény.
(Írást vesz ki zsebéből)
A diplomám. Igen, a diploma.
Summa cum laude. Rectori pecséttel.
Kaphatsz te is nyomban, ha megfelelsz.

Ádám:
Az életem tündéri perce ez.

Lucifer:
Kiállítom, ahogy parancsolod:
Mondd, kutyabőrre? Emberbőrre tán?
Az ember bőre tudniillik olcsóbb.

Ádám:
Siess, siessünk.
(Lucifert a katedra felé tuszkolja.)

Lucifer:
Várj, előbb benézek.
Itt biztosan találok egy professzort.
Mert két tanár kell. Puszta formaság.
De énnekem a formaság - a lényeg.
(El a hátsó ajtón.)

Ádám: (Egyedül a katedra elé megy)
Hogy lüktet a szívem. Amit tanultam
Évek során, azt mind elébe öntöm.
Édest, fanyart, mit egykor által éltem.
S jégbölcseletté vált tüzes valómban,
Mint tiszta érték.
(Megpillantja a katedra fölötti szobrot és elámul. Mély tisztelettel.)
Ó, a halhatatlan.
A végtelenség büszke kőmezőben,
Milyen fagyos, nyugodt a homloka.
(Hátralép)
Mi lenne, hogyha róla szólanék,

Lucifer:
(Kinyitja az ajtót. Valószerűtlenül nagy, egészen derekáig érő ősz szakállal. Évát előre bocsátja. Most még szeretetre méltó gavallér.)
Csak erre, erre, drága doktoressza.

Éva: (Belép. Csinos fiatal lány. Közvetlen, kellemes. Egyszerű, világos ruha. Nem feminista. Ő is valószerűtlenül nagy teknősbéka pápaszemet visel.)
Ön kollega?

Lucifer:
Több akadémia
Őstagja és egyetemi tanár.

Éva: (kezet fog)
Örvendek. Én is az vagyok. Tehát
Egy vizsga vár ránk. És ki a jelölt?

Lucifer: (Ádámra mutat)
Ez ifjú itt.
(Ádám meghajlik, a katedra előtt áll, mint diák, ki felelni fog. Lucifer és Éva leül a katedrán. Éva papírlapra jegyez, töltőtollal. Lucifer már merev, fontoskodó, öntelt.)
Kezdhetjük kollégám.

Éva: Mi lesz a tárgy?

Ádám: Tán az irodalom.

Lucifer: (Évához.)
Botor rajongó.

Éva: (Ádámhoz)
És mi lesz a tétel?

Lucifer: Ezt jobb szeretném én magam megadni.

Éva: bocsánat, az elvünk a tanszabadság.
Válasszon ő.

Ádám: (köhög)
Nagyságos elnök úr...
Lucifer: (könnyedén)
Méltóságos. (Évához) A címre nem adok,
De az vagyok. (Ádámhoz) Sebaj.
(Évához, nagyon könnyedén)
Valódi titkos.
(Ádámhoz) Folytassa.

Ádám:
Méltóságos elnök úr,
Legszívesebben őt választanám.
(A szoborra mutat. Lucifer és Éva hátrafordul, mindketten meglátják fejük fölött a szobrot.)

Éva:
Madách? Kitűnő.

Lucifer: (Évához, kelletlenül.)
Észre sem vevém.
(Ádámhoz) S mért éppen őt?

Ádám: Mivel mindig szerettem.

Lucifer: E témakör nagyon ki van merítve

Éva: (Luciferhez)
Az óceánt sosem lehet kimerni.
S e fürge bölcs lehet a gyöngyhal
Ki kincseket talál a mély habokban.
Lucifer: Kétségtelen, van némi érdeme.

Éva:
Kétségtelen? Miért hajtja folyton ezt?
E szót utálom. Langyos, gyáva száj
Darálja csak, mely nem hideg s meleg.

Lucifer:
Okkal teszem. Mert bölcs, de nem poéta.
Alakjai mily jambusokba szólnak.

Éva:
Jobb jambusokba, mint ön, kollégám.

Lucifer:
De nyelve például igen fanyar.
Éva: Mint ürmös, oly erős és részegítő.

Lucifer:
A, részegítő, mondja kollégám.
Épp ez a baj. Erkölcstelen, ledér.
Csupa mezítelenség (Fölháborodva) nuditás.

Éva:
De ősapánk még nem viselt szmokingot.
És a poézis mégse kisdedóvó.

Lucifer:
A tudomány pedig nem boudoir.
Színházba láttam, a leányaimmal,
Az immorális, római tivornyát
S elárulom (szemérmesen elfödi arcát tenyerével) magam is elpirultam.

Éva: (nevet)
De elnök úr, méltóságos uram.

Lucifer: Azonfelül kegyetlen pesszimista, (Fuvolázó hangon)
Mi ád derűt? ha nem a kis virág?
Egy halk madárdal, illatos berek.
S itt? Látjuk az ember sivár kudarcát,
Ki elbukik és mindhiába küzd,
A sárt, a szennyet, a förtelmeket.

Éva: Nincs sár a földön? Bűn-e az, mi van?
Az élet az szép, s ő az életé.

Lucifer: De hogy hat ez a zsenge ifjúságra?

Éva: Magára érti?

Lucifer: (öregesen kacsint)
Nem vagyok öreg.
A logikája rossz. De orra szép.
(Közelebb húzódik Évához, s megfogja karját.)

Éva: (elvonja karját)
Kedves professzor úr, ne késlekedjünk,
Felelni vágyik a mohó jelölt.

Lucifer:
Kedves kisasszony, ön kicsit modern.
És híve, látom, az újabb iránynak,
Erőszakos is. Hát én arra kérem,
Hogy hagyja csak nekem a kérdezést.

Éva: Jó, meg se mukkanok.

Lucifer: (elterpeszkedik, úgy, hogy betölti az egész szobát. Ádámhoz fenyegetően)
No most beszéljen.

Ádám: (kissé bátrabban, a jelent végéig növekvő tűzzel, lendülettel)
Költők között egyetlen és magányos,
Földünkön ő a lomnici orom...

Lucifer: (félbeszakítja)
Rendszert kívánok. Módszeres kifejezést.
Hány részre osztja kérem ön Madáchot?

Ádám: Hány részre osztom? Én egy részre sem.
Mert ő egész volt, s nékem is egész.
Oly egész, akár az ég felettem.

Lucifer: (dühösen)
Mindig az ég, a tenger és a hegy,
Lassan barátom, és ne lefeteljen.
Ismételem: hány részre osztja őt,
Mint nyelvművészt, regényest és rajongót,
Mint pesszimistát és mint optimistát,
S mit megkapott, megint hány részre osztja?

Ádám:
De hisz az égi szikra oszthatatlan
S talány marad az, hogy búzaszem
Miképp terem.

Lucifer: (az asztalra csap)
Térjünk a tárgyra, mondtam.

Ádám:
A tárgyra tértem, s lázasan akartam
Mélyébe hatni. Ön nem engedett.

Lucifer: Gyerkőci ésszel céltalan halandóz.

Ádám: Kerestem őt, ki egyedül való.

Lucifer:
No lássa kérem, hogyha széttekint
A századába, csillapúl heve.
Olvasta Fouriert, Carlyle Tamást,
Vagy Shelleyt, az Achilles Borgiát,
Byront, a Manfredet s olvasta Faustot?
Megannyi mint a kép. Kijózanító.
És Faust hatása nem vitatható.
Ádám alakja...

Ádám: (indulatosan toppant)
Ezt nem engedem.
Testvérek ők, mint Goethe és Madách.
Ádám az ő lelkéből lelkezett.
S nem több-e bús járása a világ,
Véres piarcán, röpte fönn az űrben,
Mint a középkori bolond szobája?
Mily óriás.

Lucifer: (megfenyíti)
Ádám, ez öndicséret.

Ádám: (Magánkívül.)
S te mersz beszélni róla, Lucifer.
(Letépi Lucifer szakállát s a földre dobja)
Izzó gonoszság, nyugtalan kevélység,
Torz ember-ördög. Vagy magad tagadnád?
És azt hiszed, te vagy a hűs Mephisto?

Lucifer: (nevet)
Zavarba ejtesz. Ez az argumentum
Ad hominem. (Évához) Segítsen, kollégám.
Éva: (Elhúzódik, de a katedrán marad, ülve)
Pardon. Előbb én hallgatást fogadtam.

Ádám:
Most megtagadtad önmagad, hazug.
És megtagadta őt is, a teremtőt,
Nem azt, ki fölhívott a semmiből,
Hanem a költőt, a te istened,
Ki drága fájdalmából alkotott
S úgy pattannál ki látnoki fejéből,
Mint szenvedélyünk körmös angyala.
Másodszor is hű vagy kopár magadhoz,
Sötét, sötétség.

Lucifer: Én, a fényhozó,
Lucifer, én, a hajnal csillaga.
Gúny és sugár.

Ádám: Romboltad az eget
S alkotni nem tudsz.

Lucifer: (mintegy bemutatkozva)
Én ördög vagyok.

Ádám:
Most rombolod az isteni írást.
És nem tudsz írni.

Lucifer: (előbbi játék)
Én tudós vagyok.

Éva: (feláll, Ádám felé)
Sok ördögöt láttam már életemben,
De még ilyent nem. Ez unalmas ördög.

Ádám:
Nem az, csupán istentelen pimasz,
Ki nem meri bevallani magának,
Hogy szép a szép és csúnya a csúnya.
És arra fintorog, mi néki tetszik
És azt zabál, mit visszaköp az íny.
Kis lázadó, könyvmoly, penész doha,
Kongó üresség, nagyképű badarság.

Lucifer: (toporzékol) És mégis " Az ember tragédiája"...

Ádám:
Költők tragédiája, hogy te létezel.
Komédiája szívnek és tudásnak.

Lucifer:
Az én utam nyílt és örökre egy:
Pályám a rossz, az ősi rossz kövezte.
És jártam ottan, rendületlenül,
Nem mint te, aki századokba szédülsz,
Robbansz, elalszol, mint vizes rakéta,
S most is beállsz a hódolók karába.
Tudod, ki vagy te? Kurta az eszed:
Korcs tévedő, mindig határozatlan,
Bangó, ki jobbra-balra hajladozz,
Vak zsarnok és ellágyuló kegyes,
Bolond vezér, kéjenc, hívő keresztes,
Egy csillagász, afféle liberális,
Most forradalmár, s ellenforradalmár,
Tudod ki vagy? Konjuktura lovag!

(Éva szemüvegét leteszi az asztalra. Lemegy a katedráról. Ádám mellé áll.)

Ádám: (kiabál)
Határtalan nagyság vagyok: az ember.
Véres valóság és sírás: az ember.
Igazság és hazugság: én, az ember.

Lucifer:
Kérem, mit áll melléje, kollégám?
A vizsga tart még. Itt van a helye.

Éva: (nagy hangon)
Az én helyem itt van. Mellette mindig.
Így.

Lucifer: (döbbenten.) Éva.

Éva: és hideg elméletednek
Forró testem szögzöm ma ellenébe.

Lucifer:
Hűtlen szövetséges, ki mindig elhagysz,
E szerepet még most sem untad el?

Éva: (Ádámra tekint a jelenet végéig)
Szemébe néztem s láttam újra mindent,
A véget és az örök kezdetet.

Lucifer:
Kérdés, a férfi majd bedől-e néked?
Hányszor gyötörted őt, kegyetlenül.

Éva:
Mit bánom én. A láng röpít feléje.
Tisztára égett lángtól a kezem.

Lucifer:
Emlékezel a mézes éjszakákra,
Az udvaroncra, s elborult uradra?

Éva:
Emlékezem lecsüggedő fejére.
Hiszen a nő csak emlékekben él.

Lucifer:
Cudar gyönyör volt. Ugye, hogy bevallod?
Lásd, egyetértünk. Miért ez a vita?

Éva: (a szoborra néz)
Élő bizonyság, szólni akarok,
A nagyról, aki engemet teremtett.

Lucifer:
Bókolsz neki? Ő bókokat nem ismert.
Haszontalannak tartott és üresnek.

Éva:
A sírokon mégis ragyogni látom
És látta rajtam ő a glóriát.

Lucifer:
És láttad-e a glóriát te rajta,
Mikor kacagtál s ő a porba volt?

Éva:
Jaj, láttam én. (Elréved) Igen, a nője voltam,
Egy régi létbe, múlt idők során.
Most vissza fáj. Emlékezem rá.
Könnyelmű lelkem ingoványba vitt,
Szerettem őt, s bohó fejem nem érté,
Csak akkor, amikor az ősi kastély
Negyven szobáján járt, kigyúlt szemekkel,
Kuszált szakállal, árva egymagában.
A gazdasága roncsai között.
Előtte a hatalmas tintatartó,
A "fekete tenger" - ő így nevezte -
És írta-rótta a komor nedűvel
Komor betüjét és komor szavát.
Mert néki én örök fájdalmat adtam.

Lucifer:
Becses ajándék. Önzetlen szerénység,
Beéred azzal, ami elmúlandó.

Éva: (kiegyenesedik, harciasan)
A váradi kórházba haltam én meg,
Égő sebemmel és égő szívemmel.
Tagadsz-e még? Most is tagadsz-e engem? (Sírva fakad)

Ádám:
Miért sír-e nő? Miért sírnak mind a nők?

Lucifer:
Sír a tanárnő? Ez fegyelmi vétség.
(Ráül a katedra asztalára, trágár mozdulattal, keresztbetett lábbal. Előveszi arany cigaretta tárcáját, rágyújt. Orrán ereszti ki a füstöt, Gúnyosan szemléli őket.)
No lám megint egymásra leltetek.
Ejhaj, a könny, hatalmas egy kerítő.

Ádám: (megfogta Éva kezét)
Hogy lángol itt. Oltsd el tüzét vele.

Lucifer:
Oltsd el hamar a frázisok tüzét,
Bájos tűzoltó. (Újságot vesz ki, olvas)

Éva:
Ki szenvedett, kimondhatatlanul.
Ezért kiáltok néki egy hozsannát,
Mert ő a Megbocsátás és a Jóság.

Ádám:
És a magyar, ki nem papolta ezt,
Börtönben ült az elhagyott tűrőkért.
Az ember arcát nézte csöndesen.
Elmúlhatatlan Eszme és Erő.

Lucifer: (leugrik az asztalról, idegesen)
Ez égi kar énnékem ismerős,
Így énekelnek nyafka angyalok,
Kis cérna-hangon. Szörnyűmód unom.
Úgy látszik, itt ma holmi ünnepély lesz.
Madách-előadás. Odébb megyek. (Évára mutat)
Hát elveszed?

Ádám: (lelkesen átöleli Évát)
Nőm lesz, mivel nemes vér.

Lucifer: Kékvér, ne mondd?

Ádám: A lelke a nemes.

Lucifer:
Szóval nem is kékvér? Csak kékharisnya.
De ez a frigy kedvemre van nagyon.
Szép ifjú pár. Lakása, pénze nincs.

(Ádám mozdul, vissza akarja adni a pénzt, de Lucifer leinti őt és félrevonja.)

Megtarthatod. Az lesz a nászajándék.

(Éva előtt mélyen meghajlik, kezet csókol)

Édes menyasszony, szívből gratulálok.
Ne higgye kérem, hogy haragszom érte.
Amit beszéltek, lelkes és ügyes,
De lári-fári és nem tudomány.
No nem vitázom. Most egy könyvet írok.
Három kötet lesz, kétezer ilyen lap.
Idézetekkel, millió adattal
Megcáfolom az állításukat
S védencüket - bocsánat - megbírálom.
Lángész lehet - én kritikus leszek.

(El.)

Éva: Ó csakhogy elment.

Ádám: Rúgd fel ezt a széket. (A katedrára megy.)
Nyiss ablakot, szellőzd ki a szobát,
A port, a mérget. És a könyveket
Dobjuk le innen, ezt is, ezt is.

(Egymásután lehajigálja a vastag könyveket a földre.)

Éva: Ezt ne. (Fölkap egy könyvet, átmegy a szobán, a kis asztalnál meggyújtja a rózsaszín lámpát, a fölső világítást eloltja, a könyvet leteszi a kis asztalra. Leül a zsöllyébe.)

Ádám: (lejön a katedráról, megáll)
Gondok között, magunkban és szegényen.

Éva: Nincs semmi pénzünk.

Ádám: Van. Ez a mienk. (Kiveszi a pénzt, átnyújtja, elhűl.)
Átváltoztatta...

Éva: (kezébe veszi, dermedten, mint szakértő)
Osztrák koronává.

Ádám:
Ím a becsület, ifjúság jutalma.
S boldog vagyok mégis, erős, szabad.

Éva:
A hosszú álom, mintha véget érne,
Harcok után most végre ébredünk.

Ádám:
Mint egy sziget, olyan ez a szoba.
Csodálatos. Nem jártunk erre még.

Éva:
Ily édesen nem égett még lámpa.
Dobog az éjbe csöpp aranyszíve.

Ádám:
Dobog a szíved is. A csöndbe hallom.
Szeráh szárnnyal áhitat lebeg.

(dallamos zengéssel üt a falióra.)

Éva:
Az óra ver, mely a napot jelezte.
S azt mondja este van és béke van.
(Künn bronz harang kong, roppantul, az éjszakában)

Ádám:
Bronz nyelvvel üt a százados harang is
És - hallod-e? - a végtelenbe döng.
(Hallgatnak.)

Éva: Ülj ide, Ádám.

Ádám: (leül a zsőlyébe, az asztal mellét)
Olvass nékem, Éva.
Mi az a könyv?

Éva:
A mi tragédiánk.
Tragédiája nagynak és kicsinynek,
Népeknek, amelyek lehullanak,
Aztán megint föl, a magasba szállnak
Nézd, ott a szobrán földerül a dics
és úgy tekint, évezredek felé.

(Néznek)

Éva: (kinyitja a könyvet. Vár. Olvas, határozott hangon)
"Be van fejezve a nagy mű..."

(Messziről az égi kar egy-két kusza hangja, mintegy álomban. Ádám föláll. Éva is föláll. Figyelnek, de azt hiszik, csalódtak. Éva leül, a könyvbe néz.)

Ádám: (A szobor előtt, majdnem keményen)
"Igen, a gép forog...ő

(Beszűrődik a kar egy-két foszlánya, most erősebben de azonnal megszűnik.)

"...S az alkotó pihen"

(Egy darabig állnak így, ketten. Éva leül, térdén a könyv, hajával babrál, maga elé néz, olvasni készül. Ádám a lámpát igazítja, helyezkedik a zsöllyében. Még hallgatnak. Még várnak. Még mindig maguk el néznek. Éva kezébe veszi a könyvet, föltekint. Most a függöny, igen gyorsan.)