Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám · / · Karinthy Frigyes: Madách

Karinthy Frigyes: Madách
VI.

Egyetlen pont van mégis, ahol a különben erőszakolt párhuzam összemérhető rokonságot mutat fel Faust és a Tragédia között - ez is inkább negatívumok megegyezése. Madách műve épp oly kevéssé "filozófia", mint ahogy a Faust nem az. Akik valami bölcselmi szemlélet költői feldolgozásának akarják tekinteni, egyéb támpont híján, egyetlen mondat körül hadakoznak - a mű utolsó mondata ez: "Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál." És próbálják magyarázni, pro és kontra, ebből a záró mondatból, hogy a Tragédia tulajdonképpen a katolikus vallás bölcs elem hirdetője - mások pesszimista, szkeptikus szemléletet, ismét mások progresszívé, forradalmi optimizmust sejtenek mögötte. Mindennek a belemagyarázásnak megint csak ama zseni centrikus, öntudatlanul személyeskedő kritikai szemlélet az alapja, mely mindenáron tudni szeretné, miféle ember volt Madách, miben hitt, mit akart, hová tartozott, miféle párt, csoport, felekezet vagy szövetség sajátíthatná ki magának, hogy a benne rejlő hatalmas szuggesztív erőt felhasználja. A szocialisták esküdtek rá és sűrűn idézték, mert a történelem hullámainak visszatérő ütemét olyan formán mutatta be, mintha maga is felismerte volna azt a tételt, main a szocializmus alapszik, a történelmi materializmus törvényszerűségének tételét, - de bezzeg, a szocializmus kísérleti államában, a kommünben, sietve levették a műsorról, egyetlen jelenete, a phalanster-kép miatt, mely egyrészt nagyon is élethűen kezdődik, másrészt nagyon is őszintén végződik. S ha megalakulna, újjászületne az a másik világ, amit mostanában néhány futóbolond áhít, tisztára az ellentét logikájával, csak azért, mert mindenben ellentéte a kommunista őrületnek (rögeszmének csak rögeszme lehet az ellentéte), ki merné előadni a középkorban játszó felvonást? Egyik se adhatná elő - pedig mind kettőjüknek szól, amit Lucifer mond Tankrédnak:

"A szenttan - az mindég az álmotok
Ön átkotokra, bűnősemberek,
Mert addig csűritek, hegyezitek,
Hasogatjátok, élesítitek,
Míg őrültség vagy béklyó lesz belőle."

Hiába, a szent tan hegyezői, hasogatói és élesítői tovább citálják a Tragédiát - s fogják is térben és időben, mindenütt és mindenkor. Filozófus, költő, szociológus - zsarnok és rabszolga, a maga szemével nézve, magáénak vallhatja - nincs az a római pápa, aki bizonyítékot találna benne, hogy indexre vethesse - és mégis, nincs az a szabad gondolkodó, akinek gondolatát ne szabadítaná fel még jobban. A hazaszeretet is idézheti és idézheti a nemzetköziség: minden vélemény összessége ez a munka hitetlenség helyett a minden hívás alkotása. A nőgyűlölet apostolai hiába hivatkoznak Madách Évájának hűtlenségére és gonoszságára, - hiába idézik a költő boldogtalan életét, lesújtó tapasztalatát, amit volt bátorsága bevallani - minden tapasztalaton és annak minden tanulságán túl, történelmen és megfontoláson, ott áll a diadalmas Éva a jóság dicsfényében:

"Mit állsz, tátongó mélység lábaimnál
Hiszed, hogy éjed engem elriaszt?
A rög hull csak belé, a föld szülötte:
Én glóriával általlépem azt."

Hisz-e Istenben, vagy nem? Bízik-e a jövőben vagy csak a múlt reménytelen ismétlődésének látja? Pesszimista, vagy optimista? A két első kérdésre két citátummal felelek:

"Hát megmaradt te benned is, ki a
Természetet s embert lemérted
Mint végső salak: a nagy hiúság."

Ezt a falanszter tudósának fejére olvassa Ádám: de ugyanígy mondhatná Lucifer az Urra: Madách istene hiú isten: nem tudja védeni magát a vád alól, hogy csak azért alkotott, mert "érzi eszméi közt az űrt", melynek Lucifer volt a neve, az ő erejében való kétkedés. S utolsó szavaival is követel és nem ad.

S a jövő? A cselekmény semmivel se biztat és Keppler, a dantoni forradalmon túl, miután tulajdon szemével látta - álom az álomban - hogy a "meglelt Talizmán, mely a vén földet ifjúvá teszi" ki fog gurulni kezéből - mégis így búcsúzik önmagától egyikében a legváratlanabb és legcsodálatosabb lelki fordulatoknak, egyetlen pillanatra kitárva az igazi költő lelkének végső mélységét, melyről Rabindranath Tagore, aki látni vélte, azt állítja, hogy ott a kétségbeesés legfeketébb pillanatában, a halál, az öngyilkosság pillanatában is valami ujjongó, határtalan öröm tombol és ficánkol:

"Együtt mondunk búcsút az iskolának:
Téged vezessen rózsás ifjúságod
Örömhozó napsugár és dalokhoz:
Engem vezess be, kétes szellemőr
Egy új világba, mely fejlődni fog,
Ha egy nagy ember eszméit megérti
S szabad szót ad a rejlő gondolatnak,
Letűnt koroknak átkozott porán."