Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám
«A suta kis tükör elkészült, hogy körüljárjon a lelkek labirintusában, vaksi pillantgatással megpanorámázza az álmatagot, félelmetest, heroikusat és a rákavargó tölcsérekből meglássa a maga nyomorú életecskéjét...»
Ezzel a befejezéssel végzi Révész Béla új könyvének első, hosszabb darabját, amelynek ezt a címet adta:
A kis regény egy Géza nevű fiatalember sorsáról szól, jobban mondva: Gézának sorsa fölött álmélkodó, jajgató, nyöszörgő szavaiból, gondolataiból áll csupán, amelyek között, mint fatönk, gyökér a tavaszi folyón, úsznak a valóság menetének, a történésnek Gézán kívül levő mozzanatai: szavak és mozdulatok. Révész nem kívülről, mellette vagy fölülről látja az életet, amelyről szuggesztív, dús zenei szólamokat, leitmotívokat, jellemző szóakkordokat közöl az olvasóval, hanem belefúrja magát a beteg lélekbe (s van-e lélek, amely nem beteg?), körülveszi magát súlyos levegőjével, kóros ködével, amelynek minden lendületét, gomolygását
Géza könyvelő; állástalan. Keres és szaladgál, hogy anyja s kistestvérei nyomora ne sebezze percenként újravérzővé bátortalan, soha nem szabaduló prédának született szívét. Valami anyagraktárban másodraktáros lesz végre; a szakmát nem ismeri, fél a kidobatástól, amit apró ügyeskedésekkel igyekszik kitolni a lehető legmesszibb határig. Egyedül dolgozik a főraktárossal a nagy pincehelyiségben. A főraktáros egyszer csak összeesik s nyavalyatörésben fetreng a padlón. Géza ápolja. Eddig minden másodraktáros megszökött e szörnyű s gyakori jelenetek elől. Géza marad. Két titok, két leplezni való fogyatkozás: a szívbaj s a szakma nem ismerése így kezet fog egymással, támogatja egymást, hogy az özvegy anyának s a kistestvérkéknek legyen mit enniök. Egy nap kórházba kerül a főraktáros s Géza, mivel a szakmát nem ismeri, az utcára... Megismerkedik a szocializmussal, megagitálják, aztán ő agitál... Tömegsztrájk készül... Géza titkos posta... Ekkor feloszlatják a szakszervezeteket, a gyűléseket szétverik, egy tüntetést is, amelyből vacogva, riadtan menekül a kis könyvelő, akit anyja otthon azzal a hírrel fogad, hogy a raktáros meggyógyult, itt volt Gézáért, akinek másnap reggel már újra munkába kell állnia... Szerencse! Szerencse!... «Géza érezte, amint az utálat hernyója rácsavarodik szívére, mely beteg, csúnya, gyámolos, mint kenyéradó gazdájáé...» Nem hallgathatom el, hogy a könyvet tevő három elbeszélés közül ez az első és leghosszabb van legkevésbé ínyem szerint. Géza gondolatai, rettegése kissé soknak tűnnek fel, a történet sok szállal indul s egy híján minden szál hamar elsorvad; az építőmunkások szervezeti dolgai aránytalanul nagy helyet foglalnak el és idegen híreket adnak a fő-esemény alá, amely így gyorsabb és messzebb kattog, mint belső célja kívánná.
A harmadik elbeszélés,
De legjobb, legkerekebb, legélőbb a középső darab, amelynek fura szimbolikus címe:
Még csak egyre akarom e finom kiállású, értékes, előkelő könyv olvasóinak figyelmét fölhívni, akiktől úgy fogok e kis zászlóhajtás végén búcsúzni, mint Révész szokott, három ponttal vagy kérdőjellel, mintegy az ajtót nyitva hagyva távolodó lépései után: honnan van s mivel magyarázható Révész Béla erőteljes írásművészetének alapvető tulajdonsága, az a belső ellentét a szociális, a