Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám

Móricz Zsigmond: JÓKAI
(Jegyzetek a belső fejlődés történetéhez)

Még nem tudtam írni, sem olvasni, mikor már egy idegen fantázia belémhatolt s megmérgezte a saját képzeletemet.

Hat éves forma voltam s már egy nagy családi életkrízisen túl; mikor döntő befolyással volt rám egy különös, ismeretlen, rendkívüli távolságban élő egyéniség, aki képtelen s megfoghatatlan módon küldte el lényének szuggesztív hatását. Nem volt rokonom, sem ismerősöm, sem alakját, sem szavát nem hallottam, s mégis örökre beleültette önmagát életembe.

Úgy történt, hogy egy téli estén, mikor a vaskályhában a tűz pattogott s vörös fény volt a szobában, amelyet sültalma illata tett még bizalmasabbá, üldögéltünk nagyanyámmal; én beteg voltam s lábadozó, féllázas zsibongással volt tele a testem; megjött a nagybátyám, aki fiatal gépész-kovács volt s nála laktunk nagyanyám és én; valahonnan kintről, kocsmából, vagy barátaitól jött, ahol kicsit iszogatni szokott s rendszerint késő éjjel jött haza, legényember volt, tehette; akkor este korán hazajött s azt mondta:

- No, édesanyám, hoztam egy Jókait, azt fel fogom olvasni édesanyámnak.

Meggyújtotta a parányi petróleumlámpát, amely alig változtatta meg a szoba színét, csak éppen a könyvet világította meg sárga körrel s az ő olvasó arcát a zöld ernyő alól.

S olvasni kezdett mindjárt.

Én meg se mozdultam, egy ülőhelytemben hallgattam végig.

Máskor is szoktak ők olvasni, de én mindig elálmosodtam az egyhangú duruzsláson s úgy fektettek ágyba drága kezek, hogy csak másnap reggel emlékeztem vissza mi is volt az este... De most valami különös dolog történt.

Valami grófról volt benne szó, aki megvett egy kastélyt... s abban a kastélyban mindenki bolond volt...

Nagyon, nagyon mulatságos bolondok, a kasznárnak gáz volt a gyomrában s nem volt szabad gyufát gyújtani a jelenlétében, mert meggyúl a gáz...

Kacagtam, mint a többiek, de csak a szavakon, ahogy nevetnek a szegény bolondon, de én éreztem, hogy ez nem bolondság, éreztem a testemben, hogy az lehetséges, hogy valakiből gáz jöjjön ki; aztán éjszaka egy kisasszony igen szépen énekelt és senkise tudta, hogy hol s honnan... Holdvilágos turparti éjszakák kísértenek azóta bennem s álmomban sokszor hallom annak a kisasszonynak az énekét... Most már nem is tudom a regényben mi történt vele, hogy találták meg; egy kéményen át, úgy emlékszem, fel lehetett menni az ő külön kastélyába, amely mint egy égigérő fának a csúcsán lebegő tündérvár, úgy lebeg az emlékemben örök nyárban s örök ragyogásban s ott ül egy igen vidám és igen gyönyörű kisasszony, nem a padláson, ahol sötétség van s ládákban szúette s egérrágta könyvek, amelyekben turkálni jó... de valahol beljebb s mégis a zsindely tető alatt, mert azontúl már a madarak ülnek a házfedelen s a szél süvít... Soha azóta padlásra nem merek felmenni egy kis borzongás nélkül, s szememet egy pillanatra lehunyom, mert azt a drága tündérvilágot csupán behunyt szemmel látni... s ott van, ott, ha nem a kémény, hát a szívem közelében...

Megnépesült a fantáziám. Egyszerre egy olyan világgal gazdagodott, amelyről odáig semmit se tudtam. Igen, ismertem az életet egy kicsit, ahogy a saját apró szemeimmel néztem, amint oly gyorsan villognak, táncolnak, jönnek s elmúlnak a szebbnél szebb képek, hogy lehetetlen valamit megjegyezni belőlük... Volt már néhány nagy élményem, amely maig eltart; szülőföldem, ahonnan apám tönkremenése miatt el kellett mennünk, úgy maradt meg az életem mélyén, mint egy csillogó, napsugárvilág; apám ugyan kisvagyonú kisparaszt volt, de a falu tornya is egy kőhajítás magas volt, mégis a szentistván-torony se volt oly impozáns később, mint ekkor e kicsi fatorony; a salzburgi harangjáték nem oly finom, mint a csécsi csengő harang; minő gazdagság volt ott úristen, gyümölcs hallatlan garmadái, szobák almával a gerendákig tele, tinócsorda a kertben, egyiknek feltett hátára apám s én azt mondtam «dennó ne»... göndörödő báránykák, bürökszárból vágva a hosszú itatóvályúban a kút mellett... óriási disznók, embermagasságúak, s oly kövérek, mint egy kisebb ház... boldogság, szabadság, vadság, két apró testvérke, akik közül egyik nem tudott ugrani, oly kövérke volt, hogy nem bírt megtanulni járni, a másik oly makacs és zsarnok volt, hogy még nem tudott beszélni s már mindenkinek kínossá tette az életét, ksz, ksz, ez volt minden beszédje s mindent rögtön oda kellett neki adni... Nagy fehér gubás parasztemberek, akik mindig komolyak voltak... becéző falusi asszonyok, akik folyton tenyerükön hordtak s verseket szavaltattak velem... Nagy fehér kutyák, a Rontó, a kedves, akinek bongyor bundájában annyit feküdtem s bolhát kerestem a hasában, ma is érzem a jó kutyaszagot, ahogy ott hemperegtünk egymáson a porban...

És ez mind elmúlt: Istvándiban a gépészházban egy új s idegen világban voltam s hat éves szívvel megismertem a szegénység s elnyomottság lealázó érzését. Mert a nagybátyám hencegése mellett is, ritkán volt pénz húsra; tudja isten, bor az többször volt s hiába voltak a nagy ősök, a titkon emlegetett bárónő nagyanyák, folyton s szünet nélkül éreztem, hogy itt mindenki lenéz bennünket; a parasztok, akik odajárnak diskurálni lópatkolás közben a műhely elé; a tanító s pap család, akik beszélnek ugyan velünk, de mindig illedelmesen kell az embernek magát viselni s hamar hazamenni...

És akkor jött Jókai s mindent megfejtett:

Egy csomó figurát vetett a lelkembe, akik színesek voltak és érdekesek, teljesen olyanok, mint az élők, de az a különös, hogy mégsem olyanok, mint az élők: valami van bennük, ami nincs az élőkben... Bolondok?... Nem... Van bennük valami megfogható, megérthető, mert az emberekben az nincs. Az emberek olyanok, mint a felhők, folyton kezdődnek s elmúlnak, kicsúsznak a figyelő szem elől, de ezek itt maradnak örökre: nagyon érdekes, nagyon megjegyezhető tartalmuk van, a boldogságuk egy: aki nevet, mindig nevet; aki sír, mindig sír; aki fut, mindig fut; aki gázt lehel, az csak gázt lehel s semmi több.

Milyen áldás volt nekem ez a Jókai világ.

Ettől kezdve hozzászoktam, hogy én is így leegyszerűsítsem a személyes ismerőseimet: egytulajdonságú emberekké alakítottam őket.

S csodálatos tisztán élnek maig az emlékem fenekén, soha nem kell félnem, hogy elvesznek a semmibe, ködbe, végtelenségbe: egész gyermekkorom egyvonású alakokkal telt meg. Jól ismerem Mátét, a kovácssegédet, aki folyton dalolt, semmi mást nem tett, csak dalolt, hosszú esetlen legény volt, nagy kezei voltak s a kalapáccsal az üllőn úgy tudott pengetni, minapában hallottam (vagy tíz éve) orfeumban zenebohócokat, akik kalapáccsal muzsikát vertek ki az üllőn, (vajon nincs egy opera is, ahol ez történik?) valósággal megrémültem s elragadtatva emlékeztem Máté Pista játékára az őshajdankorban. Aztán ott van Kovács Zsuzsi, aki cseléd volt nálunk egyidőben, az csak piros volt. Ez engem teljesen kielégített, semmi más vonása nem élt bennem, csak az, hogy az arca piros volt. Tenyeres, talpas derék lány volt, vidám s jókedvű, de az mind zavart, én kineveztem a piros lánynak s azóta soha nem tudok parasztlányra nézni, gondolni Kovács Zsuzsi, mint alapmotívum nélkül.

Aztán ott van a vén tiszteletes, aki okulárét viselt s hallgatott. Pöfékelt, hallgatott, s okulárét viselt. Volt egy rendkívüli könyve, amelyet még nem tudtam olvasni, de az is a rajzokon s elmagyarázásokon át, valami különös, különös zavarteljes háttere e korszaknak; valami «Zarándok könyv» volt; hogy az «igaz ember» elindul az isten országát felkeresni és találkozik az úton a Bűnnel, a Hitetlenséggel, a Csüggedéssel, s más ilyen személyesített alakokkal. Ez a Zarándok könyv kicsit összejátszott a Jókai írói hatásával. Jókai arra figyelmeztetett, hogy az élő emberben, akit valósággal ismertem, megkeressem az egyetlen legfontosabb jellemvonást. A Zarándok könyv pedig arra, hogy elvont tulajdonságokat megszemélyesítsek. De a Zarándok könyvnek, amelyről azt hiszem, nem is magyar szövegű volt, hanem vagy latin, vagy német, inkább zavaró hatása volt rám. Ellenségesen emlékszem rá, míg Jókaira elragadtatással. Az nehéz volt nekem s életellenes, ez ellenben megerősített abban, amit úgyis akartam.

Sok-sok esztendeig, valami húsz évig nem tudtam mi volt az, amit akkor felolvasott a bátyám, nem mertem megkeresni, féltettem az illúziómat, féltem, hogy színes pillangó hernyóvá vedlik előttem... Azt az első estét őriztem szívósan s némán, soha senkinek nem említve s ki nem beszélve, magamba főve és főzögetve.

Úgy tűnik fel, mintha az egész gyermekkoromat a Jókai «Bolondok grófja» csinálta volna meg. Nem tudok olyan pontra visszapillantani még később sem, hogy ez a kisgyerekkori látási elv segítségemre ne jöjjön. Sok helyen jártam gyerekül, Szatmár, Szabolcs, Zemplén s Hajdú megyékben, tele van az életem különböző vidékek színeivel s hangulataival, de bárhonnan akarok kivenni valamit, mindenütt az egytulajdonságú emberekre bukkanok.

Ha írás közben hirtelen biztos alakokra van szükségem, ha nincs időm soká tűnődni s keresni vagy csinálni figurát, akkor mindig egy gyermekkori távlatba nyitok be s hemzsegnek körülöttem a biztos és élő egyéniségek. Mert az egy-tulajdonság, termékeny tulajdonság, csak egy kicsit kell forgatni, mindjárt előbukkan mögöttük a többi is, s egy-kettőre készen áll az egész alak.

Még egy furcsa s fonák hatása a Bolondok grófjának:

Sajátságosan úgy rendeződött az életem, hogy mindig csak szegény emberek közt éltem. A falu, a kisváros s ott is a legszegényebb emberek világa. Azt hiszem, ennek egyik oka az, hogy ott Istvándiban, hat éves koromban, Jókainak hála, a szegény emberek földszintje volt nekem az élet, ahol az egytulajdonságú emberek élnek. Ellenben a gróf, aki megveszi a kastélyt, az egy idegen lény, ellenség, aki gúnyt űz még a jóakaratával is a szegény, szeretni való bolondokból. Én ezeket az urakat mindig kerültem. A földesúr egy reggel ott állott az istvándi műhely előtt, karcsú magas fiatal ember volt, kamásnija volt s szőrpamaccsal díszített kis kalapja, egy olyan bolond ruha, amilyet csak a bolondok grófja viselhetett, amilyet a faluban senki más nem viselt. Nagyon idegen volt, nagyon rideg és nyers. A nagybátyám, aki tartotta magát olyan eredetűnek s tréfás fesztelenségbe takarta, ha volt valami feszélyezettség közte és a kenyéradó gazdája közt, ezen a reggelen igen mérges volt, kellemetlen emlék... El is ment nemsokára Istvándiból; egy évnél többet alig töltött ott a földbirtokosnál... Ez az emlék valami gyötrő érzést oltott belém: soha azóta nem bírtam gazdag s előkelő emberekkel fesztelenül szemben lenni: tudtam, hogy ennek a zsebe tele van pénzzel s ha kedve tartja, megvesz bennünket itt falustól, világostól, álmainkkal s fájdalmainkkal együtt... ott lent, a magaméi közt mindig otthon voltam s a kedves bolondok közt jól éreztem magam, de a gróffal szemben mindig a Jókai kasznárja maradtam, aki tudja, hogy a gróf kineveti őt azért, mert gázt lehel ki a szívéből... S ez kínos és zavaró és kedvetlen: mert én tudom, hogy az a gáz, az valóban gáz, s én nekem kell mégis a gyöngédebbnek lenni, elviselni azt, hogy a gróf, aki engem megvett, a jelenlétemben szivarra gyújtson, hogy bebizonyítsa, hogy nem gáz, nem robban... csak eltűnő semmiség... csak élet...

*

Többet Jókai ennyire új útra indító nagy hatással nem volt rám.

De ugyanezt később is megerősítette. Debrecenben első gimnazista koromban szegény Boros bácsival együtt olvastam éjfélig a novelláit. A Kétszarvú embert, amely kelet mámorával s az életnek a mi létezésünktől oly távol eső lehetőségeivel vesztegetett meg. Majd Barthelémy alakja lobban fel bennem, mint egy rendkívüli jelenség, egy világítótorony a görög és latin leckék zátonyán. Ez a Barthelémy tengeri rabló volt, rendkívüli s nagyszerű lény, farkasemberek s mogorva medvék vették körül s a vezér, a dalia mindig győzött s végül valami éjjeli viaskodás, a hajón, az úszó tengeri hajón, ahol az éjféli harangszóra a holtak talpraszöknek s újra folytatják a múlt éjjel abbahagyott gyilkolást... Vágy, vágy, az élet fölé kiemelkedő nagy jelenségek után, a lehetetlenség irányában, elszakadni a földtől s fent élni a légben, az égben, új lehetőségek s új törvények szerint... Mindez csak nehéz lázálom, az a nyitott szemű nehéz valóság, az az élet kiteljesedése: az éjféli lobbanás... Oda, oda, egész az északi pólusig... jelen lenni a vulkáni robbanásban, látni a tündéri lányt, aki a sziklából élvén kilobban...

Álmaimban, s elalvás előtt s magános kószaságaimban láttam a világ történelmének folytát a teremtés káosza óta. Feltettem magamban, hogy ha a mese tündére megjelenik előttem s azt mondja: kívánj valamit: kívánom látni az egész világ történelmét. Hogy ott legyek, részes és sérthetetlen és lássak s értsek s láttam és értettem és ott voltam a Büchner ködének szétfoszlásánál, a föld glóbusának kialakulásánál, a geológia mastodonjainak harcánál, az Indiák építkezéseinél, a fáraók madáchi korbácsánál, a biblia Sámsonjánál és citerázó Dávidjánál s a középiskolai kézikönyv történelmének nagy fázisainál, mind, mind, a Jókai szárnyain repültem be.

Óh Jókai, tündérvilág varázsbotjával áll szelíd arcod, lágy fehér kezed gyermekkorom határmezsgyéjén... Az életszenvedések áradó, kavargó nyomora teszi zordonná s hádesivá ezt a kort, hat éves koromtól a tizenhatig, mikor három szekundával hátamon indultam bolyongva új hazát keresni. De a mélyben az élet mindennapja alatt, fölött, sőt átszivárványozva az egészet, Jókai tündérligetje él... Ott fenn a szarufák közt a sötét padláson, a zsindelytető alatt, ahova csak behunyt szemmel látni... S ez a belülről, magamban, soha senki által meg nem sejtve, kiélt álomvilág, kárpótol a valóságos élet szenvedéséért...

*

Akkor zökkenő állott be.

Másik nagybátyám, a gépész testvére, aki sok harc és küzdelem után gimnáziumi igazgató lett Kisújszálláson, akkor karácsonykor hozzánk jött. Az egész családot komor gyászban találta, hogy a legnagyobb fiú, a szemükfénye, akitől legtöbbet vártak, szülői önzéssel, a gyereket maguknak nevelve, jövőt lutrizva vele, három elégtelent hozott.

A nagybátyám komoly ember volt, a legbölcsebb lélek, akit valaha, maig, ismertem. Derűs és fáradt: szegény fiúk aggságának derűjével, akik férfikoruk kezdetére egy egész emberöltő minden energiáját elhasználták...

Jószagú szivarokat szívott s igen szép nyakkendőket viselt... Nagyszerű bundája volt s bajuszának finom illata... Szakállt viselt, gesztenyebarna szakállt, krisztusi szakállt, de affektáltság nélkül, mágnás ősei finomsága s életbiztonsága csendült vissza benne... Megvizsgáztatott, s fejét csóválta... Nem értette...

Én el voltam tökélve, hogy többet a pataki iskolába be nem teszem lábam... Memóriahiány... Latin tanár megtette a maga igazolására, hogy ötször szólított fel ugyanabból a tíz sorból Ovidiusból, hogy mondjam el könyv nélkül, ötször belesültem, közmulatság volt, hogy az órát azzal kezdte, hogy engem produkált... Német tanár egyetlen szót ha nem tudtam fordításban, hagyott ott állani negyedóráig s ki nem segített, míg csak az egész világ előtt bizonyossá nem lett, hogy tényleg s valósággal nem tudom s ő nem csal... Számtan tanár: pattogó katona, «aki a szemét egy ezred milliméterre megmozdítja, én már azt is észre veszem! Kezeket karba!» Megiszonyított a matézistől... Nemrégen levelet írt, hogy mint kedves volt tanítványa menjek felolvasást tartani az iskolába...

Mindezek a dolgok azonban azt eredményezték, hogy a nagybátyám iskolájában a következő negyedévben, (mert magával vitt s azontúl magánál tartott,) minden tárgyból jeles lettem. Professzor Patakon azt mondta rá: «hja Kisújszálláson kolbászból fonják a sövényt».

*

És mégis szentebb, melegebb, kedvesebb, pataki kollégiumbeli szenvedéseim kora, mint a kisújszállási: ott éreztem az élet mennykőcsapásait s ott elmenekültem Jókaival a fantázia végtelenségébe. De itt, itt történt a zökkenés:

Jókai elvesztette előttem a varázsát.

Kiábrándultam.

Mint mikor az ember reggel fölkel s félimetten még az ágy melegében kis erotikus fantazmagóriákkal kéjíti magát, de ha talpra ugrik s a hűvös levegő, a biztos vonalú szoba, a fény, az élet, realitására váltja a létezést, elfelejti, elszégyelli, eldobja a hajnali bájt: úgy jártam Jókai tündérligetével, mindent tehető hatalmával, bűvészetének padlásra rejtett, kéményben füstölgő, titkos szobában titkosan élő kisasszonyának bús szerelmével...

Kisújszálláson a tanári könyvtár rendelkezésemre állott s a fél könyvtár úgyis mindig lent volt nagybátyám polcain.

Filozófusokat kezdtem olvasni.

Történetírókat. Macaulayt, Carlylet; Tainet. Leves Goethe életrajzát.

Kemény Zsigmondot.

Nagybátyám Gyulai Pálnak kedvence volt s a Budapesti Szemlébe nagy értekezéseket írt. Helmholtzról s más tudósokról. Angolból s franciából fordított kínünő munkákat s Békési Gyulával, nagyszerű koponya szintén, egészen európai nívójú mindennapos irodalmi diskurzus közepébe cseppentem.

Kemény Zsigmond Gyulai Pálját két teljes esztendeig olvastam.

*

Elkezdtem szégyellni Jókait.

Gyulai kritikáit kézbe kaptam s minden szavának igazát felismertem.

Túlismertem a Péterfi igazát Jókairól, túlörültem minden szónak, mely Jókait vágta.

Bálványrombolás. Tiportam és kivetettem magamból hazug, édeskés, cukrozott, hamisított hangjait. Émelyedtem s gyűlöltem s letagadtam s szégyelltem, mint a titkos bűnt.

Bőgtem, mikor megházasodott: még ezt is...

*

Pár év múlva már Budapesten szenvedtem. Megint egy nehéz korszak.

Ó mennyire csodálkozom ügyes fiatal fiúkon, akik feljönnek vidékről s mindjárt megismerik az írókat, szerkesztőket, kiadókat: írók, költők akarván lenni. Nekem sohasem volt képességem rá, hogy valakit megtaláljak.

Nádor utcai poloskamelegágyban a Schachner pékműhely fölött két évet töltöttem, minden hónapban felmondva s minden elsején visszamaradva, mert nem volt energiám, hogy megmozduljak s lakást változtassak: ugyanebben a tehetetlenségben tespedtem míg külső okok ki nem szakítottak, mindenkor...

Nagybátyám mozdított rajtam itt-ott. Az ő befolyása folytán jutottam be a kultuszminisztériumba számgyakornoknak, később az Az Újsághoz munkatársnak...

Szenvedő, küzdő valaki voltam, hangtalan, megint visszaesve a legrégibb, az istvándi kínba.

S ekkor Jókai meghalt.

Meghalt, mielőtt találkoztam volna vele. Egyetlen ember, akihez vágytam. Egyszer láttam, ünnepelték, az Akadémiában, ott ült; márványszobra kávéházi narancsfákkal körülvéve, gúnyosan voltam jelen a karzaton s megjelent Ő, fejét félrehajtva szelíden s ugyanúgy ült, mint a szobor: nevettem.

Hogy gyűlöltem kicsiségéért, az országos jubileum, az aranyvágású száz kötet, puritánizmusom dühöngésében a hiúságnak ez orgiáját, amely Jókai körül évek óta tombolt.

*

És akkor meghalt.

Meghalt s mikor meghalt s többet nem remélhettem, hogy látom, egyszerre fölfakadt bennem a sok évi, az egész életen át tartó őrült szerelem, zokogás, elborulás, elbutulás a bánattól; mint az Az Újság munkatársát el akartak küldeni a ravatalához: megszöktem, elbújtam s nem mentem. A ház előtt, mint szerelmes a lány ablaka alatt, sírva sokat álldogáltam, aztán elbújtam bánatommal s temetésére se mentem.

Jókai hatás, Jókai hősök póza bennem.

S egyúttal kínoztam magam, hogy kár. Jókai többet vétkezett ellenem, mint amennyit szabadott.*

* Hadd közöljem itt egy naplójegyzésemet: magamat kínozandó, jegyeztem le a következő Gyulai-vitát, hogy megerősítsem magam az igazságban.
 
1904. május 10.
 
«Az Akadémiába mentem fel, információkat szerezni a nagygyűlésekről... (Az Újság munkatársa voltam akkor).
 
«Később bejött Gyulai Pál; az öregúr szivarozva döcögött elő...
 
«Kezet fogott velem. (Ismert, mert a nagybátyám elvitt hozzá, famulusa lehettem volna, ha el nem húzódom).
 
- Na csak sok szamárság van a maguk lapjában. Úgy látom én, hogy maguk, meg az egész újságnép, mind Figaró akar lenni; miért nem inkább a Journal des Debats-ot követik.
 
- Igen - mondom - személyeskedés! Ez a fő és a könnyedség!
 
- Könnyed lehet, könnyen, ha nincs mit mondania; az nem könnyed, hanem könnyű, barátom.
 
- És a szellemessége meg szellemeskedés - mondta Szily Kálmán nevetve.
 
- Szegény Gajári is - ha írni akar, hát... nem ér semmit.
 
- Nem is ír sokat.
 
- Nem, mert nem tud... Jókairól miket írtak most, igazán nevetséges, úgy írtak, mintha sohase lett volna se Széchenyi, se Deák, se Arany János.
 
- Bizony voltak olyan nagymondások, amelyek az ország politikai sikereit is neki köszönték csak.
 
- A politikában - kiáltott Gyulai. - Ott... (és összenevettek Szilyvel.) ...Mindent írtak róla, azt is, hogy nagyobb szókincse van, mint Aranynak. Hisz Arany ismerte a régi nyelvet is, Jókai meg széltire használta a mait is, úgy hogy beszél spájzról, meg hogy is híjják azt a befőtt... ehh...
 
Szokása szerint nem jut eszébe a szó, mint az egyetemen, mindenki segíti:
 
Borovszky: Dunszt.
 
Gyulai: Ej nem. ...Lekvár...
 
Szily: (a kezét jobban lesüllyeszti a nadrágzsebébe, homlokráncai felszaladnak.) Azt helyeslem.
 
Gyulai: (dühbe jön, megáll, a szivarját kivágja erős mozdulattal). Micsoda beszéd már ez.
 
Szily: Ha egy szakácsnét beszéltet, csak nem mondhatja más szóval, mint szokták.
 
Gyulai: De nem akkor barátom. Én mutatok magának száz helyet, ahol ő maga előad és a maga nyelvén használja ezeket.
 
Szily: (lekapja a fejét, gyorsabban lépked és helybenhagyóan nagyot mosolyodik. Látszik rajta, hogy nincs meggyőzve, csak nem akar veszekedni, hát hallgat).
 
Gyulai: (lecsillapul, hogy nincs ellenmondás, göcögve). Jókainak nincs olyan szókincse, mint Aranynak.
 
Borovszky: De nagy a fantáziája, pedig minél nagyobb valakinek a fantáziája annál nagyobb a szókincse. Shakespearenek is.
 
Gyulai: (nem figyel oda, magáét folytatta, csak a «fantázia» és «Shakespeare» ütötte meg a fülét). Mit beszél maga Shakespeareről? A Jókai fantáziájáról? Nem arról van itt szó. Nagyra vannak avval a fantáziával, pedig bolondokat beszél, az a fantázia? Jókainak nincs meseszövő fantáziája.
 
Borovszky: A sárga rózsában van.
 
Gyulai: A sárga rózsa. Ott van benne az a csikós párbaj?... Szamárság. Az nem igaz. Olyan, minta magát akarta volna rajzolni benne. (Nevetés.) Jókainak a coloritra van fantáziája. Nem a meseszövésre. Aztán most kikiáltották mesemondónak, a Nagy Mesemondónak! Nem merik azt mondani, hogy jó, vagy kitűnő regényíró, hát megtették mesemondónak. Pedig ha mesemondó, éppen azok a hibák vannak meg benne, amik a regényíró hibái. Úgy veszik, hogy a mese valami kazal, amibe összevissza lehet hányni mindent. Csak sok szamárságot kell elmondani, hát mese lesz belőle. Kérem, abba igen nagy pszichológia van. Ott az a népmese, amit én is feldolgoztam, hogy
 
Egyszer egy kistyúk kapirgál, kapirgál,
 
Hát a házfedélről kövics hull fejére... akkor elszalad, találkozik a kakassal, a rókával, a farkassal: Gyere fussunk, égszakadás, földindulás. Ebben pszichológiai igazság van, ilyen a vaklárma, a tömeg így ijed meg s a maga vesztébe rohan, verembe esik. Jókai épp ebben hibás mindig, elbeszél sok mindent...
 
Szentes Károly irodatiszt: (beleszól, tódítva). És nincsen se füle, se farka.
 
Gyulai: (bosszúsan.) Farka van, de pszichológia nincs benne, (ezzel lassan bemegy a szobájába s újra kijön, kalappal fején.)
 
Szily Kálmán: (utána, csöndesen beszélve, felém fordul). Az tagadhatatlan, hogy Jókainak nagy érdeme van a nyelv körül, a stílus sokat csiszolódott...
 
Gyulai: (visszafordul). Na hát, értelmesen ír; a leírásban jó. Jobban ír, mint a többiek.
 
Borovszky: (vérszemet kap). És mikor leír valami tájat, egy mocsárra emlékszem; hol vette azt a sok szót, azt a sok tájnyelvi szóárnyalatot.
 
Gyulai: Nem. Tájnyelve nincs.
 
Borovszky: Pedig ez éppen az.
 
Gyulai: Arany ismerte a tájnyelvet is.
 
Borovszky: Mikor meg leír egy műhelyt, mennyi szó.
 
Gyulai és Szily: (egyszerre). Frecskay. Frecskaytól is kért szavakat.
 
Gyulai: Aranynak van szókincse; Jókai persze több szót írt le, mert többet írt (hehe), az igaz.
 
«Ezen nevettek s ő elment.
 
«Gyulai íme már tökéletesen közömbös a halállal szemben. Őt úgy érinti Jókai halála, mintha pl. valami újabb jubileum alkalmából istenítenék...
 
«Öreg emberek: halálig tart a harc? Ez az élet?...
 
«Néztem Gyulait: alacsony kis vaskos ember. Nem hízott, hanem vastag tagú. Apróra nyírt szakállal; szép fehér hajával (félrövid haj, ünnepi toalettben volt). A feje olyan, mint egy legömbölyített élő jó nagy kocka és mindenképpen szép és igen intelligens, tiszta ember. Az öregség csak a szemén látszik meg. Nedves, könnyes, sárgás-véreres golyójú a szeme.
 
«Ha ma hallották volna, mit beszélt, gyűlölt ember lenne, vagy az öregeknek már megbocsátják s kinevetik, mint fogatlan öreg kuvaszokat?...»

*

Azért mondom, hogy kínoztam magam, ezzel a feljegyzéssel is, mert ebben az időben rendkívül szenvedtem amiatt, hogy nem bírtam magamra találni. Egyáltalán érthetetlenül lassan jöttem rá a saját írásom módjára. S ennek Jókai volt a legfőbb oka. Már huszonnégy, huszonöt éves voltam, s már csaknem egy évtized óta elvetettem magamtól érzésben a Jókai világszemlélését, amely bennem, egy élettől-elvált, valahogy az élet fölé emelkedett, színes, ragyogó képalakítás volt és még mindig nem bírtam a gyakorlatban elszakadni a hosszú idő alatt megszokott, beidegzett módszertől. Írásaimon magam éreztem az üres, felületes, a dolgoknak csak a felszínével foglalkozó vergődést s nem tudtam rajta változtatni. Kétségbeesve s undorral néztem a leírt szóra, amely nem volt az enyém.

Íráskényszert éreztem, minden idegem arra irányult, hogy írjak. Elhanyagoltam miatta tanulmányaimat, elhanyagoltam az életet, szobára voltam ítélve s hallgatásra: éreztem, hogy Jókai szinte tanulatlanul írt, nem volt sem világszemlélete, sem tudományos alapja, sem az élet nem robbantotta fel, hogy értékeket dobjon ki a lélek mélységeiből: csak írt, egy tudatlan gyermek ártatlanságával: ezt én is tudom s ezt akarom! Éreztem magamban. De nem ment. Éjjel-nappal írtam, ontottam a betűt, amellett nem volt témám. Mit akartam?... Hol jártam s mit kerestem?... Szinte a mai napig abból élek, amit huszonnyolc éves koromig gyűjtöttem, de abban a formában; ahogy addig néztem, jelentéktelen s üres volt.

Külsőség volt. Folyton a falu úri-osztályának élete körül járt a tollam, de azt a világot erőszakkal bájosnak, kedvesnek, finomnak, valami normálisan felül habszerűen kellemesnek akartam bemutatni. Református papok, vidéki földbirtokosok, élettől duzzadó falusi gavallérok s naiv és telített fiatal lányok alakjaival, elmés, szórakoztató figurákkal kísérleteztem: az irodalmat elsősorban szórakoztatónak, valami szebb s jobb világban vezetőnek vettem, az életet valahogy a meglevőnél boldogabbnak akartam megrajzolni: tudatlanul és mégis szinte sémaszerűen csak boldog emberekkel s így csak véletlen helyzetekkel kísérleteztem. Magam a legkínosabb s legkétségbeesettebb életet éltem, minden bajom gyökere az volt, hogy képtelen voltam megfogni a boldogság teljességét az írás keretén belül.

Sok irodalmi hatás közül itt belejátszik Jókai hatásába még a Moličreé, akivel húsz-huszonnégy éves koromba rendkívül sokat foglalkoztam, s akitől szintén semmi pesszimizmust nem ittam át, csak a felületen zsibongó tréfa optimizmust. Minden mondat, minden szón, kellett, hogy «utrirozva» tüzeljen... S hiába, ez nem ment.

Senki sem felelős érte, hogy csaknem tíz éven át minden írásom a papírkosárban maradt. Jókaihoz csatlakozott az egész iskolai neveltetésem, a régen kialakult morális és etikai felfogás: a magyarság istenítése, a polgári élet helyeslése, a magántulajdon alapján való életfelfogás. Anyámnak a papi házból hozott fals és affektált zordonsága, puritán tisztasága, egész környezetemnek, a körülöttem folyó életnek szenvelgő ideálizmusa... Ma úgy tűnik fel előttem, mintha kész és mesterségesen beállított keretekbe kellett volna beleidomulnom: azért nem sikerült a saját életem.

Zola... Mekkora undort éreztem Zolával szemben. S elsősorban s főleg a polgári erkölcs morálja miatt. Békók voltak kezemen, lábamon s minden gondolatom s azokat a nehéz súlyokat játszva akartam emelgetni, azokkal akartam repülni.

Folyton arra hivatkoztam: mért tud Jókai?...

Nagy áldozatokat hoztam: lemondtam a polgári jövőről, lemondtam a magammal megbékélés nyugalmáról, lemondtam az egész életről: s mindezt azért, hogy boldogan prédikáljam a polgári jövőt, az emberek közt való szép rendet, a jól rendezett világ helyességét.

Nem ment: minden sorom fals volt, minden eset, amit esetnek tekintettem, esetlenség lett, minden írás, amit írásnak szántam, firkálmány lett.

Idegen isteneket imádtam s az idegen istenek kinevettek s eltaszítottak, mint hívatlant.

Milyen mélyre kellett zuhannom, hogy magamra leljek! Második kis fiam koporsója mellett írtam meg az első elbeszélésemet, amely meghozta az első tiszta hangot: a Hét krajcár volt ez...

Ujjongó boldog nagy érzés vett erőt rajtam s még nem is tudtam, hogy hol van hát a csoda, ami történt: az édesapám fejtette meg... Mikor elolvasta, jelen voltam, félredobta a füzetet, amiben megjelent s azt mondta:

- Miért nem lökted oda azt a hét krajcárt annak a koldusnak!

Mintha kinyilatkoztatás történt volna: megértettem: ez az, éppen ez az, amit hoztam... Az elbeszélés meséje, hogy egy anya egész délután keres a lakásban hét krajcárt egy darab szappanra s mikor hat meg van, jön egy koldus... és az ad hetediket hozzá..: Ez az: igen. Ott, az életnyomorúságnak olyan mélységében jártam, hogy elszakadt a fonal, mely a Közrend köldökéhez fűzött: elfogadtam a koldustól az alamizsnát, mert a koldus végre nem koldus volt, hanem ember... Embertárs... Ugyanaz, aki én... Csak erősebb, mert fent van: él...

*

Ma?...

Úgy érzem sokrétegű bennem Jókai.

Él egész tisztán minden egyes korszakom Jókaija. Mikor történelmi regényhez nyúltam, elővettem az Erdély aranykorát, de harminc-negyven oldal után letettem. Nem tudom olvasni. Nem elég, hogy teljesen légből kapott, hogy történelmi gyökerei csak olyanok, mint a pipafüst vékony csíkja, amely odafent bodrokká s felhőkké terebélyesedik, de azért csak dohányfüst marad s nem valóságos felhődzés...

Visszamentem azért az ifjúkori hatásokhoz. Ma már nem tudom ki s mi Jókai: de bennem ott él a múltban a rám gyakorolt mély benyomásban. S bizonyos, hogy Báthory Gábor szertelenségeiben ott él Jókai. A hegyek vállán dalolva menő legények fényében ott van Jókai. Nem tagadom, nem tehetek róla, ahol fény csillan a papíron, ott van Jókai.

*

Petőfi talán, ifjúkorom másika, volt ehhez hasonló hatással rám. Amit Jókai nagylobbanásban fölvetített, Petőfi kispolgári józansága rendezte el lelkemben. Arany sokkal későbbi hatás, ő Keménnyel él együtt bennem, a késői, érett korszakban: ezek már a felsőbb matézis professzorai, a mechanika, a statika, a struktúra edzői.

De az első és mindennél fontosabb leckét bizony Jókai adta.

Az anyagot az élet adta: senki más, a magam élete; de ha visszanézek, s keresek magamban idegen egyéniségek után, mégis csak Jókai volt a legmélyebb varázsló, aki írói hatás által megérintett.

És most már azt is érzem, mért s miben volt hát oly nagy Jókai.

Azt mondja Gyulai, nem volt meseszövő fantáziája, csak a koloritra volt fantáziája s én magam is végeredményben ide jutottam mint legbecsesebb hatás eredményre...

De ez a kolorit, ez valahogy több s nagyobb s mélyebb, mint amit e szóval jelezni lehet. Jókai egy pogány volt, egy pogány istenfia, aki zengő és nagy lélekkel sugárzott szét... Valami csodálatos, valami felemelő életérzés volt ez: optimizmus az élettel szemben, igenlése mindennek ami jó és erőadó ebben a siralomvölgyében... Az ő számára nem volt bűn s nem volt rossz s nem volt baj s nem volt fekete szín!

Mert nem a mese az író és nem a kolorit és nem az alakok, a figurák, az életkép és a humor és a tragikum és a pozitív írói cselekedetek: hanem a kiáradó, kiömlő lélek. Bármikor és bárhol találkozol az íróval, az bármilyen históriával áll is eléd: az a varázs a fontos, amely egész lényéből kiárad. A nap körül bolygók keringenek és az atom elektronokat lövell ki, hogy bolygói legyenek: fontos az energia, mely a létezés rendszerét életben tartja: az író munkákat vet ki magából, de a lélek a fontos, mely e munkákban megnyilatkozik.

Jókai egy egész boldog világ, tele millió alakkal, színnel, ragyogással, naiv és ellenállhatatlan varázzsal.

Az ő kozmikus tágasságában s teljességében él a magyar glóbus, kaotikus ködben még, de oly életre lelkedzetten, amit semmihez sem lehet hasonlítani.

Jókai a magyar levegő.

S kivált író számára, aki az elmúlt században cseperedett fel a magyar glóbuson.