Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · Zsadányi Henrik: «A ZSIDÓSÁG TÉRFOGLALÁSA MAGYARORSZÁGON »

Zsadányi Henrik: «A ZSIDÓSÁG TÉRFOGLALÁSA MAGYARORSZÁGON »
VII.

A felvilágosítás és a meggyőzés itt nem sokat ér. Hiába mondják a zsidók a vezető osztálynak, nézzétek, mi is dolgozunk, a harctéren is véreztünk, közöttünk sem mindenki csaló és sikkasztó, az apáink is itt születtek már, magyarok vagyunk mindnyájan, fogjunk össze és emeljük fel az eltiport hazát. Hiába mondják, hogy ők tehetségükkel és kemény munkájukkal foglalták el helyeiket, nem kedvezések és nem intézményes kiváltságok segítették őket a magasba, azért érvényesültek, mert jobbak voltak, s így ennek a jobbságuknak a köz is hasznát látta. S hiába kiáltanak reakciót, középkort, művelt Európát, meg azt, hogy a zsidók után a reformátusok, vagy valamelyik más felekezet és osztályvilág kerül rovásra.

A másik oldalon mosolyognak ezen a gyermekességen. Aminthogy onnan határtalan naivitásnak is látszik ez a szónoklás. Hiszen a zsidókérdés lényegében a legkeményebb osztályközi harc. Más szóval, kenyérkérdés. Még másabb szóval az embernek az az ősi kívánsága, hogy minél kevesebb megerőltetéssel minél kellemesebb és jobb helyet biztosítson a földön. Ezt a kívánságot ott találjuk a fekete kérdésben, a sárga kérdésben, a nemzetiségi kérdésben és mindenfajta kérdésben, amely a népek között és az egyes népeken belül volt és van. S ha e kérdést a magjáig levetkőztetjük és róluk lehúzott színes rongyokat - rituális bűnök, kútmérgezés, koleraterjesztés, nemzetközi gondolkozás, nemzetellenesség, és más száz alacsonyság - félredobjuk, nyomban felénk csillan a kenyér, vagy a kalács. Hogy lehet tehát csak gondolni is arra, hogy itt az érvek súlya alatt majd összepuszizzák egymást az ellenfelek - hacsak Nagy-Magyarország határai hirtelen ki nem nőnek, aminek nyomán a vezető osztályban beállott feszültség természetesen automatikusan csökkenne ?

Itt nem lehet kibékülésről vagy önkéntes lemondásról szó - ezeket a fogalmakat már Noé idejében törölték a kenyérharcok szótárából - lévén itt arról szó, hogy kiké legyenek azok a pozíciók, amelyek hatalmat és gazdaság előnyöket jelentenek. Érzelmi momentumok, igazságok, méltányossági szempontok nem eshetnek latba, éppen úgy, mint ahogy a szemben álló osztályok harcánál nem jöhetnek számításba. Hiába mondják a proletárnak, hogy elvégre az ő érdeke azonos a munkaadó érdekével - még ha bizonyos fokig sikerült is vele ezt megértetni - a közöttük lévő ellentét nem tüntethető el, mert a közöttük lévő vita tárgyán, a termelt javakon, megegyezkedni nem tudnak. Az egyik mindig azt fogja hinni, hogy nem kapott annyit, mint amennyi őt megilleti. A munkásnak sohasem fogják tudni a fejébe verni, hogy ma az a szükségszerű igazság, ha az ő esze és keze késztette árúról más rendelkezzék s őt a napszámmal a zsebében továbbküldjék.

A vezető osztályon belül keletkező ellentétek éppen ennyire élesek. Természetesnek kell ennélfogva találni, ha a zsidók ajánlatára - hát jó, jöjjenek a keresztények és foglaljanak el több helyet a közgazdaságban! - haragos lábdobbantás a válasz: Nem, nem, nem! Nincs alku, nincs megbékélés, minden kell, nem pedig csak egy rész, a zsidó csak annyit tarthat meg, amennyire számarányánál fogva jussa van, a többi zsidó menjen ki innen, vagy menjen rongyszedőnek és zsákhordónak.