Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (8. vége)
XXII.

Klári nem várta meg a szeptembert. Augusztus végén már megérkezett. Rőczeyné hívta, könyörgött neki, hogy jöjjön.

Júniusban ez volt az utolsó szava Rőczeyhez: Jövök.

Augusztusban ezt írta Rőczeynének: Jövök.

A vonatnál Rőczeyné várta. Mind a ketten megtörtek, sápadtak, megnyúltak voltak.

Mikor meglátták egymást, egyszerre indult meg a könny szemükből.

- Nálam fogsz lakni, Klárika. Jó?

- Jó.

- Csak egy évre kérlek. Az első évre. Azután nem is kérlek továbbra. Szabadon engedlek. Mehetsz másfelé, ha úgy kívánod. De még nagy szükségem van a közelségedre.

- Jó. Ahogy akarod.

- Tudod, meg is magyarázom. Szegény jó Kálmán lelke kettőnk közt oszlott meg. Minél közelebb leszünk mi egymáshoz, ő annál inkább köztünk lesz, s annál inkább közelebb lesz mindkettőnkhöz.

A gyerekek fekete ruhában játszottak. Birike a babáját is feketébe öltöztette.

- Csak játsszatok tovább, gyerekek, bíztatta őket az anyjuk.

Bementek a szobába, mely egyébként a régi volt. A makart-csokor a tükör előtt régi színeit mutatta, a bútorok nyugodtan, ridegen álltak régi helyükön. A gazdájuk halott volt, mert élt. Ők éltek, mert meg voltak halva.

Rőczeyné kihúzott egy fiókot, s kivette belőle az ura verses noteszét.

- Ezek az uram versei, Klárika. Másold le őket. Lesz lelki hozományod tőle a jövőre.

- Köszönöm.

És Klári arra gondolt, hogy mint a versek menyasszonya ment el, s mint a versek özvegye tért vissza.

Az ablakhoz állt, várta, hogy felszáradjanak könnyei.

- Azt hiszem, Mariskám, sok mindent kellene tisztáznunk.

- Semmit, Klárika. Minden oly tiszta előttem, mint amilyen a tükör marad, mikor halott ajka elé tartják. Ez így volt rendelve.

- Milyen hajszálon rángatják felülről az embereket! - sóhajtotta magában Klári. Ha Mária nem kap gyomorbajt, ha a tanár nem ajánl neki szabadságot, ha én véletlenül más iskolát választok, ha más jön ide a helyemre, minden másként történik. Istenem, miért is nem történt másként minden! Akkor itt ma a régi boldogság virulna, s egy emberrel több járna a napos utcán. A lelke ugyan soha meg nem nyílt volna, az éggel soha nem csókolózott volna, mélységének melódiái soha föl nem törtek volna. De élne. Élne egy asszonynak, s három gyereknek. Egy kis világnak. S egy ébresztő felzörgette. Felriadt, magára eszmélt. És lelkének aranyfüstje felszállt a kis világ fölé. A nagy világba. És a nagy világ megölte a kis világot.

Rőczeyné mintha eltalálta volna Klári gondolatait.

Sok minden másként történhetett volna, mondta. De szegény jó Kálmán túl érzékeny volt, túl finom lelkű. Én nem mondhattam el, nem gyónhattam meg neki mindent. Akárhogy megoldhatta volna a kérdést, csak így ne!

- Te mondtad, hogy a költő lelkének ki kell repülnie magát. Oh, ha ezt neki is megmondtad volna! És látod, hogy születnek a versek? Úgy, hogy egy emberből meghal egy darab. Egy emberből lekopik egy darab élet. Az ablaküveget gyémántdarabbal vágják. A gyémánt kemény, de egyszer mégis elkopik. S ki gondol a gyémánt halálára, mikor kinéz az ablakon?

Elhallgattak.

Klári a verses noteszt ölelte ujjaival, s erre a versre lapozott:

CSILLAGOK.

Sokat nézek a csillagokba,
Mindegyik régi ismerősöm.
Sok boldog nyaram, drága őszöm
Tündöklik vissza rám, ragyogva.
Tudják, esengve vágyom rájuk,
Sápadtan, mint a sápadtságuk.

Fényhintót küldnek majd le értem,
És a meny kapujára tesznek.
Fényszögekkel fölé szögeznek,
Aki a távolokért égtem.
S odafenn címer lesz belőlem:
Szomorú szív arany mezőben.

Sötétedett. Lassan ütközni kezdtek a csillagok. Az ég arany mezővé változott át. A földi szomorúság karja megnőtt és összeölelkezett az égi szomorúsággal.

(Vége.)