Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 23. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
Az iskolai év ravatalán hervadni kezdtek a virágok. A falusi kertek szín- és illatkövetei elborították a padokat, a katedrát, a földgömböt, s a fogasokat.
A fekete táblán reszkető betűk, düledező számok emlékeztettek a nagy nap izgalmaira. A padlón irkalapok hevertek, s az asztal gyerekes szépírási füzeteket dajkált.
Délután volt. Vizsga után. A gyerekek és a szülők már otthon örvendeztek.
Klári szedegette holmijait az asztalfiókból. Készült haza, a vakációra.
Rőczey beköszönt hozzá.
- Segíthetek?
- Köszönöm. Kész leszek mindjárt.
- Tudja, hogyha nem jön vissza, nem élek tovább.
- Visszajövök.
- Ismételje.
- Visszajövök.
- Még egyszer.
- Visszajövök.
- Ezerszer.
- Ezredszer is visszajövök.
- Tudja, mi az magát elveszíteni? Sokkal több, mint soha meg nem találni. Addig éltem, amíg rá nem találtam, most már nem élnék, ha elveszíteném. Én Klárikám, verseim menyasszonya.
- Az vagyok.
- Most két hosszú hónap vár rám. Mit fogok csinálni a vakációban?
- Verseket ír. Dolgozik és rám gondol.
- Csak magára. Egyetlen kifeszített gondolat leszek. Egy íj, akinek nincs más célja, csak maga.
- És én hálás célpont leszek. Nem mozdulok sem jobbra, sem balra, hogy a gondolat megtaláljon.
- És nem távolodik.
- És nem távolodom.
- És amint lehet, közeledik.
- És amint lehet közeledem.
- Jön.
- Jövök.
- Akármi lesz.
- Jövök.
- Ha az egész világ ellenünk fordul is.
- Jövök.
- Mert tudja, hogy szeretem.
- Jövök.
- Mert maga is szeret.
- Jövök.
- Mert a verseim menyasszonya.
- Jövök.
A fiók kiürült. Nyitva lehetett hagyni. Az iskolaszolga végigment az udvaron, nagy kosár volt a kezében, össze akarta gyűjteni a virágokat. Benézett az osztályba.
- Kezét csókolom.
- Mindjárt megyünk, szólt Rőczey, csak a füzeteket szedjük össze.
- Oh, csak tessék kényelmesen, engedékenykedett a szolga. Előbb az első fiút söpröm ki, azután a második leányt.
- Van egy búcsúversem, szólt Rőczey, mikor a szolga elcsoszogott. Felolvassam?
- Kérem. De lassan, mert írni akarom.
Az egyik füzetből kitépett Klári egy lapot s írta a verset.
BÚCSÚ.
Veled leszek az alkonyatban
És veled leszek éjszakákon.
Én leszek minden ébredésed,
S én leszek szemedben a mákony.
Én leszek boldog nevetésed,
Kire szíved kacagva cseng föl,
És mikor elborul a lelked,
Én hullok majd ki a szemedből.
Szobádon én leszek az ablak,
Akin át a távolba nézel
És én leszek a messzeség is,
Kibe merengve átenyészel.
Én leszek a négy fal körötted
És aki féltőn elzár: ajtód.
Asztalodon én leszek gyertyád,
Kire imádat rásóhajtod.
Kulcsod leszek, kit elfordítasz,
És kezed alatt hű kilincsed,
Én leszek a reád vigyázó
Láthatatlan örök tekintet.
Én leszek majd az érverésed
És én leszek estéli lázad
Én leszek erőd, gyengeséged,
Mikor szíved bánatba bágyad.
Én leszek a könyv a kezedben,
Én, ki a betűk közé állok.
Ódon parknak halott csendjében
Én leszek majd a némaságod.
Én leszek kályhád zümmögése,
Kiben lelked álomba réved
Keserűségben orvosságod,
Orvosságos keserűséged.
Én leszek órád mutatója,
S a hatvan perc az óra lapján,
A késésed és sietésed
És nyugvásod, nyugalmak napján,
Én leszek majd, akire felsírsz,
És kire énekelsz, a kottád,
Én leszek minden állomásod,
Ki utad mentén felragyog rád.
Mert én vagyok a messze út is,
Ki lenn szalad fehér szalagban,
S egyszer, oh, higyjük: nemsokára,
Megindulsz visszafelé rajtam!
Amíg Klári írt, Rőczey föléje hajolt, s ajkával lassan közeledett a hajához. A haj eltemette az ajkat, s mikor jóllakottnak érezte, utat engedett neki a halánték felé. A halántékról az arcon vitt a csók útja, a száj felé, melyet pirosabbá tett a láz, s forróbbá a pirosság.
- Ez búcsú volt, mondta Klári, s csak azért történhetett meg, mert búcsúztunk.
Rőczey letérdelt, s megcsókolta Klári ruhájának szélét.