Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám

GYULAI MÁRTA: A TELJESEDŐK
- L. Róza emlékének -

Ők már túl vannak a tragédián.

Mint a táncosnő, aki elfájta mind a mozdulatokat, a részegen vergődőket és az inakat tépőn nekilendülőket - és már vezeti, uralja őket biztos ütemben.

- Térdelni hát, térdelni! Vonszolni a kórházak alázatát, míg szivárog, csurog, elfolyik a vér és eltompulnak a néző szemek. A szeméten kallódni, segítni jajjal a nyöszörgőket, elfelejteni a tengert, az elülő fájdalmat, a viaduktokat, a szökdelő lámpákat a tavaszi fák között, őrizni valamit, szolgálni és szeretni, mint az anyák. Róni a vak munkát, a fogyhatatlant, olvasztani a kohóban az ércet és nem nyúlhatni a formához. Befogni ezeregyedszer és visszakuporodni, mint a kilökött kutyák. - És bele se pusztulni.

- Harcolni hát! Űzni az elveszettet és megtalálni - ha eltolódnak is közben az értékek. Ahogy a messzinek iramodó hajó célt talált, fény körül kerengve a zátonyon; ahogy a mindenség, ha az estébe veszett, odaülepszik a lámpád alá. Dölyfösen, mint ahogy a győztesek a lovukat kikötik: adni hát, adni! Bitorolni az adást az adakozni szomjasaktól, a tárulkozni vágyóknak elinni a hangját, megoldatlan tartalmaikkal, hiába volt fájdalmaikkal mindigre terhesen ők hadd satnyuljanak és eméssze fel őket a kivitel, a részlet!

Rajta hát! Fölkelni reggel és akarni, lefeküdni este és betelni, betelni és térdelni, térdelni és harcolni, harcolni és ellanyhulni, elereszteni és kapaszkodni, kapaszkodni és elvéteni, elvéteni és eltalálni és menteni és fölmagasodni és menteni és összekuporodni és elzülleni és elpocsékolni és visszaszerezni és megkétszerezni és elhagyni és maradni és lenni és mindig új ablakban lenni!...

Mert aki megélte a végsőt - amikor a rozsdaszín, dohogó nappalban hangtalanul rázkódnak a fák, dermedt tagokkal vergődnek a házak, a madarak nem bírják a légnyomást, a tetőről fekete sallangok lecsüngnek, az ember agyában az iszonyú feszültség lazul és gyanús árnyékok röpködnek; - aki túlélte és megérte a reggelt, hogy elmaradnak a tulajdonságok és a termő eszméletlenségben minden kihajt: - annak az ölelő szelídségtől az öldöklő vadságig, az osztogató gőgtől az éntagadó alázatosságig, a serdülés lázától az érettség éles szeméig, az önkéntlemondás fehér-izzásától az elérés vörösen izzásán át a vágytalan képzelődésig, a rögeszme egyistenségétől a mindent befogadásig minden húrja szól - a hosszú skálán már játszani lehet!...

Jó, hogy néha mozdulnak az örök dolgok, az ösztönök cserbenhagyják az embert és ilyenkor mindenné már lenni kell!

Szerencse, hogy kiapadhatatlan források vannak és némelykor nem tudni melyik gyöngeségből is fakadhat erő.

Szerencse, hogy néha megváltás holnap a tegnapi gyötrelem, hogy az értékek fordultán a nehézségeket is keresni lehet.

Jó, hogy aki az űzetésben szétfeszítette megannyi magát, hogy aki a sokféleségben meghaladta a saját határait, még eszköz lehet - mint a táncosnő - maradéktalan belemúlással a Többnek szolgálatában eszköz, amivel rajzolni lehet, városok falaira, roppant térképek mezőire - idegen tudatok elevenjébe ormótlan betűket.