Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 22. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (7)
ELGYÖNGÜLÉS

A nap tisztán ragyogott és szikkadó nedvesség szaga terjengett a levegőben. Sokan jártak erre hangos beszélgetéssel. Vihogva örült a nép a szép időnek. Szembetalálkozott Várnayval. Köszönt neki és megállt előtte, mintha várna valamit. A monoklis elmosolyodott és úgy nézett rá, mintha szemeivel keresztül hatolna rajta és megértené minden kis mozdulatát. Horváth ezt gondolta magában:

Ezt az embert mégis barátomnak fogadom.

Honnan támadt ez a gondolata? Nem bírta magának megmagyarázni. Hirtelen gyerekes gyöngeség fogta el: valami lágyul belsejében, könnyek gyűlnek a szemébe és majdnem sírva belekarol Várnayba.

- Jöjjön velem, sétáljunk.

Alig bírt beszélni. Zokogás fojtogatta torkát, ideges elgyengülés a harc után, amelyet önmaga ellen vívott: kifáradás és megtörtség. Nem törődött most azzal, hogy ez az ember mit gondol.

- Jöjjön velem, beszélgessünk. - Ezt ismételgette.

Várnay gúnyosan és fölényesen mosolygott. Nem árulta el, hogy meg van lepődve. Ő mindent tudott...

- Beszéljen nekem, maga okos ember. Szükségem van most támaszpontra. Egy napig éltem és már is kifáradtam. Összekeveredett bennem minden. Most már igazán kezdem a talajt elveszteni lábam alól.

- Mi az? Talán a szép asszonyka az oka? - kérdezte ugyanazzal a mosolygással Várnay.

- Nem tudom. Én semmit se tudok. Tudjon akkor ön mindent. Én a fogságom előtt szerettem őt. Sokszor megcsókoltam és el akartam venni feleségül. De egy kölcsönös félreértés jött közbe és ma az apám azt is mondta, hogy miért kerülöm az otthont és ez úgy látszik, fáj neki. Az anyám nyávog, hogy nem tud mit főzni ebédre, mert szegények vagyunk és a húgomat mindenképp férjhez akarják adni egy jött-menthez, akiről azt se tudják, hogy ki és mi. Ezt az embert utálom, de csak épp úgy, mint másokat. Idegesít a létezése: az, hogy olyan nyugodtan él, mint ez a fa itt. Aztán most szeretni akarom őt, akarok érezni valamit, ami új is, meg régi is egyszerre és ami, a fenébe, érzés és nem nyomás az agyamon. Ő ezt meg is engedné és engedi is, mert mondtam neki, hogy szeretem, de amikor ezt mondtam, szerettem volna káromkodni egyet és elszaladni. Nagy nehezen már megy valahogy. Érzéseket tudok kifejezni szavakkal, de ezeket az érzéseket képtelen vagyok érezni is. Mondja, hogy lehet ez?

- Ha Vince most itt volna és hallaná, amiket mond, elszörnyülködve és elveszett embernek mondaná önt - felelte magyarázó gesztusokkal Várnay. - Mert ő az életet az érzések sorozatának tekinti és az élet művészete szerinte ezeknek az érzéseknek lendületes elkapása és élvezése. A küzdés nem egyéb, mint a felidézett, vagy hívatlanul jött érzések elraktározása. A világról és az életről alkotott emberi vélekedés egyszerűen célszerű, kis eszköz, amellyel a gondolkozó ember saját hibáit és gyengeségeit takargatja. Az én felfogásom például az, hogy fogadni minden meglevőt úgy, ahogy van, mert minden meglevő jó, minthogy hasznot húzhatunk belőle. Nem kell töprengeni azon, hogy miért van ez így, vagy úgy, csak a változhatatlan faktumokból származó előnyt kell nézni. Hiszen végül is magunkért élünk. Nevetséges majmok a szocialisták. Ha véletlenül emberek közös eszmétől vezérelve, közös cél érdekében tömegbe verődnek; mindannyian külön-külön ugyanazt akarják: a saját egyéni helyzetük javulását. A többiét elengedik. Kísérletek? Fikció! Humbug! Ha valaki forradalmárrá válik, ennek oka tisztára individuális. Ha pedig apostol lesz? Világos, hogy közönséges őrült. És az ön kétségbeesése nagyon nevetséges. Épp olyan, mintha valaki sírva fakadna a cirkuszban azért, mert ő nem tudja a hatvan kilós súlyt fél kézzel kinyomni. Mindenki elégedjen meg azzal, amit tud. Ha érzi, hogy egyébre képtelen, örüljön ennek az érzésnek és ne akarjon egyebet. Kérem, én se igyekszem megtanulni gitározni, mert egyáltalában nem érzek tehetséget a gitározáshoz és megelégszem ezzel a negatív érzéssel.

Horváth alig figyelt erre a beszédre. Meg volt ijedve. Félt az élettől, mint egy pityergő szájú gyermek mostohaapjától, aki mindig elnadrágolja.

- Kérem, én azért hiszek, mert akarok hinni és hiszem, hogy szeretni fogom őt. De nem bánom, ha nem is leszek képes erre. Elég volna nekem, ha ő szeretne. Ha valaki szeretne. Ha ő nem, akkor más. De inkább ő. És ez talán jól is esne. De a szeretés alatt nem pusztán a szerelmet értem, inkább valami mást: az őszinteséget. És ezt nem fogom megkapni soha. Itt őszinte nem tud lenni senki. Vagy csak én látok mindenkit hazugnak? Még az anyám szeretetét is hazugságnak sejtem. Úgy tűnik fel nekem, mintha az ötévi távollét után idegennek látna. Ha kedveskedve megcsókol, ezt a csókot is színlelésnek tartom és rohanok el otthonról. Jolán egyszerű kéjedény, aki csak azért beszél velem, mert ez szórakoztatja. Kérem, én ezekbe már régen belenyugodtam, de meghalni nem volt erőm. Tudod - tegezzük egymást, így könnyebb a beszéd - tudod, megpróbáltam hinni, akartam hinni, mert azt gondoltam, hogy ez az élet titka. De most látom, hogy más ember se hisz. Legfeljebb önmagában és mégis él. Csak mutatja, hogy hisz, pedig nem igaz. Nem igaz! Öt évvel ezelőtt talán hittek is az emberek. Ma élni? Ehhez nem kell egyéb, csak képmutatás és önzés. De én azért jobb akarok lenni nálatok, pedig mit tudom én, mi a jó és mi a rossz? Én az akarok lenni, aki voltam, de visszafelé is épp oly tüskés az út, mint ez az átélt öt év. Az akarok lenni, aki voltam. És ebben nem hiszek. Azért van szükségem hitre, hogy ezt higgyem, ezt és mindazt, amit azelőtt hittem: Istent, embereket, magamat, Jézuskát és karácsonyfát!

- Hidd akkor azt is, hogy az asszony tud őszintén szeretni és hogy tud önfeláldozó, hős, áldozat és mártír lenni. Próbáld ezt elhitetni magaddal és várj olyanokat tőle, ami egy nőben sincs meg. Fogadd úgy, amilyen és mulass vele úgy, ahogy tudsz. Egyebet nem ajánlhatok. Vagy szeresd fanatikusan, légy őrjöngő és regényhős, vagy szeresd cinikusan és ne várj többet annál, amit adhat. Ha pedig igazán nem találsz élvezetet a vele való érintkezésben, hidd el magadról, hogy te vagy a legnagyobb élvező az egész világon!

Amíg Várnai ezeket mondta, Horváth magához tért kábult gyöngeségéből. Kipihente magát és az erő újra összegyűlt benne. Egyetlen szóra sem emlékezett azok közül, amiket itt, az utcán elmondott. Csak homályosan rémlett előtte, hogy tehetetlenül őszinte volt és fáradtsága kizökkentette a vágányokból, amelyeken haladni akart.

- Na csak menj ebédelni - mondta zavarodott komorsággal. - És bocsáss meg, hogy zsákbamacskával becsaptalak. Mindezt csak most találtam ki a te szórakoztatásodra azért, hogy tanulmányozhasd, milyen egy hazatérő fogoly, ha hazudik. Épp olyan boldog vagyok, mint háború előtt, még boldogabb! Hejehuj! Szervusz öreg!

És mielőtt Várnay felelt volna, gyorsan átsietett a másik oldalra és hazament Budára. Ebéd közben jutott eszébe, hogy négy órakor Jolánnál kellene lennie.

(Folyt. köv.)