Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · FIGYELŐ
Papp Viktornak a Nemzeti Újságban megjelent Szendy-nekrológjában a sorok közé rejtve érdekes kis adomát talál az olvasó: Szendy arra a kérdésre: mikor kezdett zenét tanulni, úgy válaszolt, hogy nem emlékszik olyan időre, mikor ne tudott volna zongorázni. Könnyedén odavetett kis ötlet s villanásában mégis felismerhetjük Szendy Árpád jellegzetes arcélét. Íme, a mindent öntudatosan magából termelő és minden külső, idegen befolyásnak szándékosan hátat fordító morcos magyar, a rendíthetetlen önbizalom embere. Csak magunkra építhetünk s csak abból, ami velünk született. Az egyéniség védelme minden idegenség ellen, irányító gondolata fanatikus fajszeretetének is; azok közül a kemény koponyák közül való, akik hisznek a magyarság parthenogenézisében és gőgösen visszautasítják még gondolatát is a külföldi megtermékenyítésnek. Szendy nem fedezte föl a különböző utakon, különböző célokra törő művészek testvériségét; csak egy utat, egy célt ismert, melyet ő leghelyesebbnek tartott s mely sajátosan az ő útja, célja volt. Szerette művészetét, de nem hitte, hogy azt másképpen is lehet szeretni, mint ahogyan ő szereti. Ez az a művésztípus, amelyben Goethe szerint a felületes szemlélő a zsenialitást könnyen önzéssel tévesztheti össze.
Szendy jellemének rendkívüli zárkózottsága egyrészt hatalmasan táplálta kitartását művészi eszményéért folytatott küzdelmében, másrészt azonban csak fokozta elszigeteltségét. Így történhetett, hogy ő, aki a magyar zenekultúra egyik vezérférfia volt, akit hívek és tanítványok tekintélyes tábora vett körül, sohasem tudott teljesen belekapcsolódni művészi életünkbe, sorsa a magányosok sorsa lett. Ha szabad olyan siker- és elismerésdús életben, mint az övé, tragikumról beszélni, úgy Szendy tragikumát éppen közéleti s vele kapcsolatos pedagógiai tevékenykedésben kell keresnünk, mely elvonta őt érvényesülésének legigazibb lehetőségétől: a pódiumtól. Mert Szendy Árpád elsősorban és mindenekelőtt: zongoraművész volt. Sajnos a művész szent joga sőt kötelessége: mindent csak magából termelni, nem lehetett irányító elv ott, ahol a legfőbb cél idegen erők kiaknázása és ápolása. Szendy közéleti működésében mégsem tágított művészi munkában fogant elveitől, s az ebből fakadó fárasztó, visszás küzdelem sokat felőrölt ama erőkből, melyeket egészen előadó művészetébe kellett volna fektetnie. Mi, akik hallottuk őt legutolsó két fellépésekor, fájó szívvel gondoltunk azokra az estékre, melyektől visszavonultsága a magyar közönséget megrabolta. Mily határozott, gondos elképzeléssel építették fel biztos kezei Beethoven esz-dúr versenyművét! Billentésének harmonikus szépsége (minden akkordban, minden hang helyét a legtökéletesebben találta meg), csalhatatlan ujjtechnikájának (minden módszer-elméleti elavultságot meghazudtoló) tiszta csengése, teljes töretlen fényben ragyogott. Emlékezetessé tette legutolsó szereplését Liszt magyar ábrándja. Liszt Ferenc magyaros ízű szerzeményeinek legkiválóbb megszólaltatója búcsúzott azon az estén a hangverseny-zongorától, örökre...
A napi sajtó kevés kivétellel Szendy Árpádban elsősorban a nagy pedagógust gyászolta. Szendy életében tényleg az oroszlánrész a zongoraoktatásé. Mégis úgy éreztük, Szendy egyénisége sokkal természetesebben bontakozhatott ki a hangversenydobogón, mint a tanteremben. Vérbeli pedagógus nem lehet egyéniségébe zárkózó ember. Azt a tanárt, aki tanítványában önmagát akarja megvalósítani, mindig csalódás fenyegeti. Az igazi művészpedagógus intuitíve felismeri (természetesen csak megközelítőleg) a célt, mely felé növendéke tapogat és megkeresi azokat az eszközöket, melyek legrövidebb úton juttatják el a tanítványt, nem mesteréhez, hanem: önmagához. Szendy iskolájában azonkívül, hogy becsületes, lelkiismeretes munkához szoktak a növendékek, csak a kiváló egyéniség lenyűgöző hatását találtuk, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. A tanárnak tanítványhoz közeledését jobban nélkülöztük nála, mint a modern tanítási módszerek nagy eredményeit, melyek elől mereven elzárkózott.
Szendy jellemének zártságában hangsúlyoztuk az öntudatosságot. A maga akaratának személyes ellenőrzésével érvényt szerző élő zenészvilág nem találta ugyan meg az utat őhozzá, öntudatlanul azonban annál elhatározóbban hatott rá a múlt s abban is kiemelkedően Liszt Ferenc alakja. Zeneszerzői munkásságára is Liszt gyakorolta a döntő befolyást. Strauss Richardtól Bartók Béláig nem egy modern komponista bizonyítja, hogy a XIX. sz. zeneköltői közül senkire sem lehetett annyit és oly sikeresen építeni, mint Liszt Ferenczre, aki a lehetőségek mérhetetlen kincsesbányáját nyitotta meg azok előtt, akik reformátori útján tovább haladtak. A modern zene forradalmárainak igazi atyja lett Liszt. Szendy veszélyes, szinte kivihetetlen feladatot vállalt magára, midőn az előretörő Liszt eredményeinek összefoglalására vállalkozott, midőn a forradalomból konzervatív tradíciót igyekezett kovácsolni. Szendy lezárható eredményt látott ott, ahol Liszt maga is kereső volt. Szerzeményei ezért nem jutottak túl mestere technikáján, eredeti, Lisztnél jóval őszintébb magyarsága csak bastard epigon kultúra számára termette virágait. Szendyt is, mint annyi más pianista társát, az előadóművész túlcsorduló lelkesedése sarkallta önálló alkotásra s ezért műveiben a zongora világosképzeletű ismerőjét elébe kell helyeznünk a költőnek.
Bármennyire távol tartotta is magát Szendy Árpád tőlünk, akik az új magyar zene zászlója alá sorakoztunk, erős markát mindig éreztük s eredeti, kiváló egyéniségének igézete nem szűnt meg most sem, mikor már a sír választja tőlünk el.