Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (4)
XI.

- Elment már Klárika? - kérdezte, mikor hazatért.

Most vette csak észre, hogy Klárikát mondott. Ezelőtt mindig úgy mondta: Klári, mikor harmadik személyben beszélt róla.

Klárika lett a Kláriból.

Megdöbbent, hogy elszólta magát.

De a felesége mosolygott. Úgy mosolygott rá, olyan szeretettel, olyan hittel, olyan gyöngédséggel, olyan féltékenységtelenül, mint talán még soha.

- Jól esett a séta, szívecském? - kérdezte az asszony. - Csak menj máskor is, ha ilyen szép délután lesz. Eleget ülsz abban a rossz levegőjű iskolában. Klárika is mondta, hogy alig várja a tavaszt. Majd nagy sétákat teszünk, ha kinyílik az idő.

Rőczey kétszer annyi levegőt nyelt, mint szokott. Nem annak a tavasznak a levegőjéből, mely még a kalendárium későbbi lapjain szunnyadozott, hanem a szobalevegőből, mely a mellére nehezedett. Felesége szemébe nézett kémlelődve, hátha meglát valamit a mélyén. De csak zavartalan, öröknyugvású kék tavat látott, melyen a boldogság fényhattyúi úszkáltak.

Azt hitte, elárulta magát. Pedig nem volt elárulni valója. Hogy Klárira gondol séta közben? Valakire csak kell gondolni, ha az ember ébren van. S inkább gondol egy csinos, okos, kedves lányra, mint a megboldogult legújabb temetőlakó nyolcvan esztendejére. S abban sincs semmi, hogy Klári szavai visszhangzottak benne. Utóvégre minden szó nyomot hagy valakiben. Vagy a beszélőben, vagy a hallgatóban. Klári pedig nem azt mondta, hogy holnapután eső lesz, hanem valami mást. Amin lehet, sőt kell is gondolkozni. Amit mondott, azt rá vonatkozólag mondta, tehát nem is Klárira gondol, hanem saját magára. És hogy majdnem verset írt? Istenem! Hisz nem először írna verset életében. Írt már sokat fiatalabb korában, akkor dicsérte mindenki költeményeit, rímeit, eszméit, gondolatai lágyságát. Miért ne folytathatná, amit abbahagyott? Azóta megérett a lelke, ma másképp visszhangzik az élet pengetésére. Hátha érdemes lesz ezeket a verseket megírni?! Igaz, hogy nem családi hangulat fogta el az úton. De nem lehet csak családi verseket írni. Azt nem lehet az agynak és a szívnek megparancsolni, hogy milyen gondolatokat vessenek fel. A költő csak visszhang. Beleütődik egy hang s visszhangozza. A költő csak visszfény. Ráragyog egy sugár s visszasugározza. A költő csak visszkönny. Ráesik egy könnycsepp s visszakönnyezi. Erősítve, nagyítva, halkítva, kicsinyítve. Aszerint, hogy milyen vetítő tükrök működnek benne.

Rőczey megnyugtatta magát. Össze-vissza csókolta a feleségét. A haját, a nyakát, a száját, a körmeit. A csókok íze a régi volt. A szerelem a régi volt. Minden a régi volt.

Nem történt semmi.

Csak elvetélt egy vers.

Örök béke lebegjen porai felett!

Estefelé bekopogtatott hozzájuk Lánczay.

- Szerbusz szomszéd! - nyújtotta a kezét Rőczey felé.

Neki mindenki szomszéd volt. Talán nagyon közel érezte magát mindenkihez, közel volt a szíve mindenki szívéhez.

Egyszer Pesten az állatkertben szerecseneket mutogattak. Bement, megnézi őket. Az egyik kérő mozdulatot tett a szivarja felé:

- Nesze, szomszéd - mondta, kivéve szájából a szivarcsutkát.

Neki tehát Afrikában is voltak szomszédai.

Tanyai tanító volt. Nem kinevezett, nem választott. Egyszerűen tanyai tanító. Önkéntes. Nem mintha a tanítói pályára készült volna valamikor. Ezt maga sem állította. Amit ő magáról állított, azon nem lehetett eligazodni. Messziről jött ember volt, se íja - se fia ezen a vidéken, beszélhetett a múltjáról, amit akart. Alkalmi tanító lett a tanyákon, mint ahogy akkoriban szokás volt. Talán magától jutott eszébe, talán valaki ajánlotta neki.

Tudta, hogy a tanyai gyerekek legnagyobb része fütyül a kötelező elemi oktatásra s a szülőkön sem hajtják be a mulasztás fenyegetéséül százszor kidobolt ötven krajcárokat. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, gondolta, majd megy Mohamed a hegyhez. Majd megy ő, mint iskola, a gyerekekhez.

Bejárta a tanyákat, összegyűjtötte a szülőket, kiválasztotta a legközpontibb fekvésű zsellérházat s hetenként kétszer-háromszor kirándult tanítani.

Nem vették komolyan a gyerekek, mert ő maga sem viselkedett túlságos komolyan az órák alatt. Eltréfálta az időt, mulatva és mulattatva akarta a tanyák vadócait a betűvetés titkaiba bevezetni. S tudta róla a legparányibb nebuló is, hogy pedagógiájának alapvető elve a bor. Az a bor tudniillik, amit naponta megivott, amit naponta meg szeretett volna inni, s ami az orrára rajzolta piros hieroglifáit.

- Már megkezdtem az oktatást - mondta Rőczeynek.

- Sok tanulód van?

- Éppen elég. Tegnap hazahoztam beíratási díj fejében két libát, három kacsát, és öt tyúkot. Az idén azonban felemelem a tandíjat. Adjanak innivalót is az ennivalóhoz. Csak nem halhatok meg szomjan! Nem igaz?

- De igaz - nevetett Rőczey és Rőczeyné már ment is az új borért, meg a poharakért.

- Nehéz az élet, pajtás - sóhajtott a tanyai tanító. - Nézd a kalapomat. Ugye rongyos, zsíros? Ez az jelenti, hogy háztetőt kellene venni az iskolára. Nézd a felöltőmet. Ugye szomorú? Ez az jelenti, hogy ki kellene tataroztatnom az iskolát. Nézd a cipőmet. A cipőm kását kér, s azt követeli, hogy padlóztassam ki az iskolát. De én a külsőségekkel nem törődöm. A fő dolog az, hogy ne legyen poros a tanterem. Ezért sűrűn öntözgetem. Prosit!

A tanítóné töltött a végszóra behozott borból. Koccintottak.

A tanyai tanító leöntötte a pohár egész tartalmát a «tanterembe».

- Finom - mondta a bajuszát törülgetve. - Már az i betűnél tartok Egész jól írnak a gyerekek.

- Pedig az i betű nem könnyű - jegyezte meg a tanítóné.

- Nem is tudják még az egészet, instálom - magyarázta a tanyai. - Egyelőre csak a pontot tudják. Később majd aláíratom a betűt is.

- És vizsgázni fognak? - kérdezte Rőczeyné.

- A gyerekek nem instálom, csak a szülők. A gyerek kap bizonyítványt a szüleiről. Azt mondom nekik: A te anyád derék asszony, szép darab sonkát adott. Vagy azt mondom: A te apád fene egy zsugori ember; tíz pipára való sem telt ki a dohányból. Tetszik tudni, ilyen bizonyítványt adok. Prosit!

A «tanteremben» újra leült a por egy kis időre.

Jókedv derült a szobára. A gyerekek is bejöttek s lekuporodtak csendesen játszva a kályha mellé. Meggyújtották a lámpát, a sárga fény az üveg alól ránevetett a tanyai tanító vörös orrára. Az ablakokon elhúzták a függönyt, kizárták a külvilágot s a szoba lakói magukba záródtak.

A tanítóné rátette kezét az ura kezére.

- «Hol a boldogság mostanában?» - idézte a tanyai tanító. - Ennek a hangulatnak vagyok és szerelmese. Boldog férj, boldog feleség, boldogan játszó gyerekek. Kellemesen fűtött szoba, kedves fényű lámpa, tiszta üvegben bor az asztalon. Persze sok bor, instálom. Ha az üveg tisztább, s a bor kevesebb, mint kellene, ez már baj. Inkább fordítva legyen. De ne az üveg legyen fordítva, instálom, mert akkor a nemes ital kifolyik. Na, prosit!

Megint koccintottak.

A tanyai beszédes lett, de most már meghatódott. A boros embernek lassan a szíve is elázik.

- Én is élhettem volna bizony ilyen boldogságban! - sóhajtotta. - De nem így volt megírva. Szerelem... Szerelem.

S újra a pohár után nyúlt. De más kéz nem utánozta mozdulatát, ezért szégyenkezve húzódtak vissza ujjai az ajka alá.

- A szerelem boldogít - jelentette ki a tanítóné.

- Nem mindegyik, instálom. Az én szerelmem olyan volt, olyan nagy, olyan mély, hogy olyant nem érzett még emberi szív. Nem boldogságot adott, hanem szerencsétlenséget. Nem lehetett az enyém, akit szerettem.

- Ez bizony nagy baj, ez már szerencsétlenség - mondta részvéttel a tanítóné.

- Nem lehetett az enyém - folytatta a tanyai s most már szégyenkezés nélkül hörpintette föl poharát. - Magasra indultam, instálom, de letörtem. Lehúzott a szívem. Én csak azt tanácsolom mindenkinek, aki szerencsétlen a szerelemben, hogy ölje meg magát. Hát élet az enyém? Mondd kérlek, Kálmánkám, hát élet ez?!

Rőczey a délutáni sétára gondolt, s elébe sétáltak délutáni gondolatai. A szeme megrebbent, nem felelt a kérdésre, csak ajkához emelte a poharát. Ugyanúgy, koccintás nélkül, mint elébb a tanyai.

Mikor a tanyai elment, már vacsorázni kellett.

- Átmehetnénk vacsora után a mamáékhoz - mondta a tanítóné.

- Talán ne - mondta vontatottan a tanító. - Kicsit mintha kifárasztott volna a séta. Szeretnék lefeküdni.

- Akkor mindjárt meg is ágyazok, egyetlenem - engedelmeskedett abban a pillanatban a felesége.

Ágyazás közben a szerelemről kezdett beszélni.

- Csodálatos - mondta - hogy mennyire különbözők a szerelmek. Épp úgy különböznek egymástól, mint az emberek. Csak azt nem értem, hogy a romlásba vivő szerelmeket miért nem tudják legyőzni.

- Mert ezek valószínűleg hatalmasabbak, mint a boldogsághoz vezetők.

- De a boldogsághoz vezetőket sem lehet legyőzni.

- Mert ezeket nem is akarják legyőzni. És a szerelem nem olyan ám, mint a lámpa, hogy az ember akkor csavarja le, amikor akarja. A szerelem egy megfordított lámpás. Ha ki akarják oltani, még jobban fellobog.

A tanítóné még tovább gondolkozott az emberek különböző szerelmein s bántotta, hogy nem úgy végződik minden szerelem, mint ahogy az övé végződött.

Lefeküdtek.

Elfújták a lámpát.

Összetették egy-egy kezüket és imádkoztak.

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben - kezdte a tanítóné szokás szerint.

- Szenteltessék meg a te neved - folytatta a tanító.

Az asszony mindjárt elaludt, hosszan, egyenletesen, nyugodtan kezdett lélegzeni.

A tanítónak azonban nem jött álom a szemére. Az agyát vaspöröllyel ütötte valami, s a sötétségből aranyló, tűzzel folyó szók hömpölyögtek felé. Feltámadt benne a délutáni láz s hiába öntötte szívére a józan ész antipirinjét, nem akart lelohadni. A tilalomfák ellenére születő és vajúdó verssorok oszlopokká meredtek gondolatai között, s gázláng gyúlt ki rajtuk. Evezőkké váltak és csapkodva vitték tovább lelkén az eszme csónakját.

Éjfél felé elaludt. De egy óra múlva felriadt. Hánykolódott egy darabig, felült, s hallgatta felesége boldog szuszogását.

Nem! nem! - kiáltotta magának befelé, hangtalan szavakkal. Ezt a nyugalmat nem szabad megölni, ezen az oázison sem szabad végig vezetni a mérges folyót.

Letakarta a felesége karját, mert úgy érezte, hogy lecsúszott róla a dunna. Azután csendben lemászott az ágyról, bement a gyerekekhez, megnézni, hogy jól fekszenek-e. Felfokozta magában a házastársi gyöngédséget és apai szeretetet.

De ez sem használt. A vers már elkészült benne. Akarata ellenére. Az öntudata alatt szövődött egésszé.

Reggel kimerülten ébredt, s gondolkozott, hogy leírja-e a verset. De, gondolta, miért ne írhatnám le? Legfeljebb összetépem.

Gyorsan lehörpintette a kávét, s bement az osztályába. Kitépett noteszából egy lapot, s ráírta:

EGY TAVASZ

Egy tavasz hiányzik az életemből,
A tavaszod.
Azt másnak adod.

Egy nyár hiányzik az életemből,
A te nyarad.
Az másnak marad.

De két őszöm van, hogy sirathassam,
Mi elmarad,
Tavaszod, nyarad.

Ez volt az egész. Kilenc sor összesen. Kilencsornyi bűn a nyugalma, a boldogsága, az eddigi élete ellen. Úgy nézett a versre, mintha halálosan ölő méreg lett volna. De azért valami enyhület is áradt rá belőle. Most már nem benn volt, nem kellett harcolnia a külvilág elérhetéséért. Belül már csak a helye égett. Most már előtte volt, testté vált. Tehetett vele amit akart. Ő lett az úr fölötte.

De nem tépte össze. Visszatette a noteszébe.

És kiállt, mint rendesen az iskola elé, várni a gyerekeket, várni a fél nyolcat, a templomot.

Klári akkor már kilépett a papék kapuján, s jött az iskolába.

A tanítót valami lelki orkán csavarta el ekkor, besodorta az ajtón, vitte Klári osztályába, kierőszakolta zsebéből a papírdarabra írt verset, s otthagyatta vele az asztalon.