Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (4)
MEGCSONTOSODOTT ELHATÁROZÁS

Napokig feküdt az ágyán anélkül, hogy megismert volna maga körül valakit. Néha megszólalt a feje fölött az emeleten a zongora. Ilyenkor kimeresztette szemeit, zagyva, értelmetlen szavak peregtek ki száján, ordított, szónokolt és elvesztette eszméletét.

Az öreg Horváth félénken, dadogva ment fel az emeletre és megkérte a lakót, hogy egy időre szüntesse be a zongorázást, mert a fia beteg. A lakó hidegen azt felelte, hogy a beteget vigyék kórházba és ne gátolják őt szabad cselekvésében. És még kitartóbban verte ezután a zongorát.

Egész napon át zengett a ház az akkordoktól. A beteg lassan kezdte megszokni ezt a folytonos zenét és úgy látszott, mintha állapota javulna. Az anyja és a húga felváltva virrasztottak mellette éjszaka és vizes ruhát rakosgattak homlokára. Egy napon aztán a zongora elnémult, mire ő türelmetlenkedett. Most már az izgatta, hogy csendesség fuldoklik körülötte. Hánykolódott az ágyán, szitkozódott és örökös feszülő várakozás uralkodott rajta.

Estefelé anyját megismerte és szólt is hozzá valamit, ami értelmesen hangzott, de hirtelen megszólalt fent a zongora és őbelőle lázas dikció tört ki. Párnáit a földhöz vagdosta, felállt az ágyban, kezeit az ég felé emelte és úgy hadonászott, mintha el akarna valahova repülni. Az anyja jajveszékelve rohant fel az emeletre és olyan kétségbeeséssel és elszántsággal támadt rá a zongorásra, hogy annak egy hétre elment a kedve a játszástól.

Öntudata hirtelen visszatért és ugyanolyan mértékben csontosodott meg agyában egy csökönyös elhatározás.

Élni akart.

Lassan nagy terv érlelődött agyában. Elhatározta, hogy akaratot erőszakol magára. Hogy élni tudjon. Vak akaratra volt szüksége, hogy győzedelmeskedni tudjon gondolatain. Minthogy a gondolkozás ellensége az életnek, le akart szokni a gondolkozásról.

Hitet akart magába tukmálni, a múltját akarta visszahozni és olyanná akarta magát tenni, amilyen régen volt: hívő, meggyőző, érző, vágyakkal teli, gondolkozásnélküli, öntudatlanul virágzó, apró, becses, kis célokért küzdő, erős, fiatal, romantikától duzzadó, tekintélyeket tisztelő, hiú, dacos, ha lehet szenvedélyes és megelégedett. Egyszóval elhatározta, hogy színházat fog játszani önmagával és önmagának. Az öntudat első perceiben már csaknem tisztán állt előtte terve. De valami hézagot látott életében. Nem volt tisztában azzal, hogy mi okozta benne ezt a hirtelen változást és a legutolsó esemény, amire emlékezni tudott, az a párbeszéd volt, amelyet akkor este folytatott apjával. Mindez úgy tűnt fel előtte, mintha tegnap történt volna. A közbeeső dolgokról semmit nem tudott. Köd és füst ült agyának ezen a részén és nagyon csodálkozott, hogy nem engedik felöltözni, amikor már dél elmúlt.

Az anyja aggódott a hirtelen javulás miatt és félt, hogy ez nem a «rendes egészség». Szemei megláttak fia tekinttében valami erőszakoltat és nem rendeset. Az apja vigasztalta az asszonyt és meg akarta győzni arról, hogy az egész tulajdonképp semmi nem volt, legfeljebb egy kis idegesség, amit a hirtelen boldogság okozott, az, hogy haza tudott jönni a fogságból és hogy végre itthon van, ahová annyira vágyott. Örömmel szemlélte, hogy fia gyorsan magához tér és nagy megkönnyebbülést érzett, mert megint tisztának és egyszerűnek láthatta a helyzetet. Meg volt győződve arról, hogy ez az öt év észrevétlenül ki fog hullani a fia életéből és mindent ott fog folytatni, ahol abbahagyta, csak persze sokkal tapasztaltabban, erősebben, férfiasabban és komolyabban. Hajlandó volt azt az öt évet jótékonyhatású iskolának is tekinteni. «Igen az élet nagy iskolája volt ez és a gondviselés soha semmit sem tesz cél nélkül. Imrét a fogság megedzette és férfivá acélosította. Ha válságos körülmények közé fog kerülni az életben, mindig ott lesz majd öntudatában az a bizakodást merítő gondolat, hogy élt ő már ennél válságosabb időket is és mégis kilábolt belőlük. El kell ismerni, hogy a mai fiataloknak jó lecke az ilyesmi».

Horváth felkelt az ágyból, a gyengeségtől kissé kóválygott, de a nagy elhatározás erőt adott izmainak. Minden erejét összeszedte, hogy a világot szépnek, az embereket jóknak és önmagát is olyannak lássa, mint másokat. Mindent elkövetett, hogy kitörölje emlékezetéből a fogság szomorú, megőrlő képeit és igyekvő emlékezése a régmúlt képei között keresgélt. Úgy akart tenni, mozogni, beszélni, gondolkozni, ahogy régen. Igyekezett derült képet vágni, próbálta délcegen tartani magát és utánozta a régi, biztos fellépését és hanghordozását.