Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (4)
MAGDA

A részeges Fekete már hetek óta ott ült náluk és semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy elmenjen. A délelőttöt rendesen az utcákon töltötte és várta a szerencsét, hogy útjába akadjon, de minden ebédre eredmény nélkül tért haza. Állást nem kapott sehol. Délután többnyire a középső szobában üldögélt és Magdával beszélgetett. Magda kurtán és kelletlenül felelgetett neki, mert lenézte züllöttsége miatt és szinte megkönnyebbülést érzett, amikor a főhadnagy megérkezett.

Feketét nagyon kellemetlenül érintette a főhadnagy jelenléte, mert mindig megzavarta őszinte és meghitt beszélgetésében, melyről azt hitte, hogy Magda szívesen hallgatja. Pedig Magda ki nem állhatta. Ha más mondja ezeket és nem ő, talán boldogságot is okoz neki, de Fekete ellenszenvesnek tűnt fel előtte véreres arcával, domború hátával, kócos bajuszával, vízszínű tekintetével és piszkos ruhájával. Amit a tiszt iránt érzett, abban több volt a gyűlölet, mint a szerelem. Gyűlölte fölényét, eleganciáját, szépségét. Talán azért, mert irigyelte tőle és gyűlölte benne azt, hogy nem nyilatkozik.

- Ha egyszer szerelmet vallana nekem, örök rabszolganőjéül szegődnék.

Nem bízott abban, hogy valaha is hallani fog szerelmi vallomást és mégis remélte. Tudta, hogy csúnya, de bízott abban, hogy talán szép.

Horváth hallotta ezt a beszélgetést:

- Tudja, mikor jöttem hazafelé, - mesélte Fekete - Permben megszólított egy oroszruhás ember magyarul. Idevaló volt az Alföldre. A jámbor siránkozva kért tőlem tanácsot, hogy mit tegyen. Haza akar menni és már háromszor ült fel a vonatra és mind a háromszor Permben szállt ki. Nem tudott jól oroszul és a vonat mindig visszavitte Permbe.

Magda előtt érdekesnek tűnhetett fel az eset, de nem mutatta, hogy érdekli. Összeszorított szemöldökkel szokott ilyenkor Feketére nézni. Megkérdezte:

- Hol van Imre?

- Azt hiszem a szobájában ül.

- Istenem - sóhajtott Magda és ebben a pillanatban elfelejtette, hogy kihez őszinte. - Úgy félek. Valami bántja őt, olyan szótlan és szomorú. És mindig egyedül ül ott benn és valamin töri a fejét. Menjen be hozzá. Ne hagyja magára.

- Ugyan, nem bántja őt semmi - mondta Fekete türelmetlen hangon. - Én is így voltam, amikor hazajöttem, addig, amíg meg nem szoktam. Mondtam pedig neki, hogy mulasson egy kicsit. A bor rendbe hozza. Engem is az hozott rendbe.

- Bolond - fakadt ki Magda. - Az tette tönkre, maga részeges. A neve is az.

- Hát az vagyok. Korhely disznó. De mindegy. Egyedüli vigaszom az. Nem akarok magyarázni. Úgy se értene meg. Engem...

- Csak magyarázza. Kíváncsi vagyok rá, hogy menti magát?

- Ej, dehogy. Részeges vagyok, züllött, undorító. Mit bánom én! Utál mindenki, műveletlennek és iszákosnak néznek és mindenki elriad tőlem. Nem számíthatok jóindulatra, még kevésbé szeretetre, egyedül állok a világon, de azért nem szontyolodom el. Jól leiszom magam, és akkor elfelejtek mindent. Aztán végül felfordulok az utcasarkon.

- Hát forduljon fel, ha nem tud egyebet csinálni. Menjen, nézze meg Imrét!

- Mit nézzek rajta!

Magda szó nélkül felállt és a bátyja ajtaja felé indult. Csakhogy szabaduljon ettől a részegestől, hirtelen elszánta magát arra, hogy bemegy. De amíg az ajtóhoz ért, bátorsága minden lépésnél tünedezett és végül is erőt kellett vennie magán csak azért, hogy ne süljön fel Fekete előtt. Félénken és félszegen lépett a szobába. Torka összeszorult és borzasztó távolságban látta magától a bátyját. Imrét, az Imrécskét, akivel nem is régen együtt kacagott, együtt sakkozott, együtt bolondozott és együtt vágta ki a divatlapból a szép ruhás hölgyeket és együtt ragasztotta fel egy kartonlapra. Egyszer - még rövidszoknyás kisleány volt - latin szavakat kérdezgetett tőle egy kis zöld szószedetből. Egy szót nem tudott jól kiolvasni és Imre kicsúfolta őt és nevetésével megríkatta. De aztán odament hozzá, magához szorította és megcsókolta a halántékát. Azt mondta, hogy

- Kis bolond, ne sírj!

Úgy szeretné szeretni, persze, ha most is így tenne vele. De most rögtön szigorúan rá fog nézni, és ezt fogja kérdezni: Mit keresel?

Félénken, reszketve ment felé. Ő ráemelte hideg, fekete szemeit és nem szólt egy szót sem. Jó ideig szótlanul farkasszemet néztek. Magda pityergő hangon megszólalt és úgy szeretett volna a bátyja nyakába borulni.

- Imre... Mi bajod van?

Ő ridegen nézte és az a könny, amelyet a szemében látott csillogni, nem hatotta meg. Azt kérdezte magától, hogy mi leli ezt a leányt? Egyszerűen felelt:

- Semmi bajom nincs. - És nem érzett se bosszúságot, se szánalmat, se csodálatot, csak az idegei kezdtek úgy hullámzani, mint máskor. Ennek a hullámzásnak nem voltak árnyalatai, mindig ugyanazt jelentette: a lét tűrhetetlenségét.

- De neked van valami bajod - erőlködött kétségbeesetten Magda - Mama is mondja, csak apa hiszi azt, hogy azelőtt is ilyen voltál. Ha szeretsz, mondd meg nekem.

Az utolsó mondattól, különösen ettől: «ha szeretsz», végképp elérzékenyedett és sírva fakadt. Cifrára szegett zsebkendőjébe temette arcát, amely vörös volt még a füleinél is, és sovány válla rángatózott a sírástól. Még ugyanott állt, ahol az előbb. Vagy három lépésre tőle. Horváth tűrhetetlennek találta a helyzetet. Felkelt, odament hozzá, egy hideg csókot nyomott arcára és kituszkolta a szobából.

- Hagyj nyugodtan. Mondom, nincs semmi bajom.

Mikor magára maradt, megállapította, hogy megzavarták nyugalmát, amely már nem akart több eseményt. Megint érezte az egyetlent, amit érezni tudott, azt a nagy nehézséget, amely minden érzés nevében jelentkezett. Elgondolta, hogy mi a fenének mászott be ide ez a leány, de nem érzett bosszúságot. Fekete bejött hozzá és megint megszállta a nyugalom.

- A húgod azt mondta, hogy valami bajod van - kezdte Fekete. - Furcsa. Te is úgy vagy vele, mint én. Én is, mikor hazaérkeztem, ki nem állhattam a régi ismerőseimet, azért mert örömömben majd felfaltam őket. De nem voltam ilyen levert, mint te. Bor mellett elbeszélgettem velük. Mert amikor megfelelő boradagot beveszek, olyan szép fátyol húzódik ott benn a lelkemben és eltakarja a sok keserű emléket, amit máskor mindig itt érzek a számban. Ilyenkor olyan jó feledni mindent, a Dimitrijeket, a Páveleket, a Nikolájokat, a hideget, a lágert és csak az abroszt nézni, meg a poharakat, meg a bort a pohárban. Igazam van ugye?

Horváth nem felelt.

- Aztán milyen jó gyönyörködni a régi emlékekben. Szinte újra átél az ember mindent. Az igaz, hogy ami elmúlt, az elmúlt. De meg kell ebben nyugodni. Én abban is megnyugszom, hogy undok, leköpött éhenkórász vagyok, de azért szívesen élek. Te még nem nyugodtál meg abban, hogy szenvedtél. Ez a bajod. De majd meg fogsz nyugodni. Emlékezz a szavamra. Hej, valamikor sárgaembernek neveztek! Olyan jó erre visszagondolni. Csak már kapnék valami nyomorult állást. Mert örökké nem ülhetek itt a nyakadon. De ez nehéz dolog. Holnap majd megint utána nézek.

Elhallgatott. Vagy egy negyedóráig mind a ketten szótlanul maguk elé meredtek. Horváth ezt gondolta: «Mit beszél itt össze-vissza ez a bolond?» Kezdte unni Feketét és eldöntötte, hogy át van itatva bizarr életkedvvel. Ő is nyomorog, mint Kelen és azonkívül otthonnélküli, kitaszított, szegény, részeges és mégis akar élni. Talán épp azért, mert részeges.

Megint megzavarták nyugalmát. Már-már türelmetlenkedett, mikor az ötlött agyába, hogy élve sohase lehetünk nyugalomban...