Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Shelley: AZ ÉRZÉKENY PLÁNTA

Shelley: AZ ÉRZÉKENY PLÁNTA [+]
Második rész.

S ez Édenkertben egy bűvös Erő
élt, titkos Éva, gondviselő
varázs, altatni s költeni ott
mindent, mint Isten a csillagot.

Egy Hölgy, neme csodája, kinek
alakját lélek lengeti meg
elömölve ha jár arcán, vonalán,
mint vízi virágot az óceán,

ápolta korától alkonyatig
e földszin ég meteorjait
s mint új lámpák, ha letelt az éj,
nevettek a földről lépte felé.

Nem volt halandó társa, de ha
hajnal csókja szállt ajkaira,
pir és remegés vallotta azon,
hogy álma nem álom: paradicsom!

mint akit angyal látogatott,
elhagyva, míg égtek a csillagok
egét, s még egyre körötte libeg:
csak a napfénytől nem látni meg.

Lába szánni látszott a füvet
s hallhattad amint szállt és süllyedt,
kebelén hogy hintáz a puha szél
s örömöt hoz és mámort cserél.

S hol légi lépte leng s oson át,
haja uszálya könnyü nyomát
letörölte seprő árnyaival,
mint mély habot egy napos vihar.

Hiszem hogy örült minden virág
ha megsuhogott a drága láb;
hiszem hogy a rügynek lelke gyúlt,
amelyre sugaras ujja hullt.

A napban alélt szirmokra vizét
hűs fényü pataknak szórta szét
s ha látta hogy ázott virág nehezül,
kimerte a záport kelyheibül.

Gyengéd kezekkel emelte fejük,
karót, vesszőt kötözött velük,
a mind a saját leányai ők,
nem lehetett gondja szeretőbb.

S mérges fogu hernyót, bogarat,
s ami undok féreg, csúf alak,
kis india-nád kast font neki
s a messze vadonba vitte ki

kast, bélelve füvel s mezei
virággal amit téptek kezei
a kitett bünös számára, mivel
nem tudja szegényke, mit mível.

De a méhből és villámutu kérész
s pilléből amely virágokon él és
csókolja a bimbót, s csókja nem árt,
megannyi kisérő angyala vált.

S a pillangót születés előtt
való sírjában hagyta jövőt
álmodva pihenni nagyillatu vad
cédrusfa sötét sima kérge alatt.

Tavasztól az édes nyáron át
így vitte a Szép Hölgy hivatalát,
s ősszel, mire barna lett a levél,
arcára suhant - mint szemfedél!

 

[+] A jubileum banális alkalma kihozza fiókomból e régi fordítást, melyet íme kiegészítek a Nyugatnak. A költészet különös arkangyala kevésszer szállt étherikusabb rétegekbe, mint e plátói kertnek pillangója, Shelley. A forradalmár költőből itt csak az Utópia lelke maradt, ezerszer átfinomodva, a Külvilág szuverén megvetésével, s túl minden testin, még a Kompozíció testiségén is. Taine legjellemzőbb versének ítéli.