Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- Regény - (3)
AZ ÖSSZEOMLOTT TEKINTÉLY

Délután ellátogatott egy régi tanárához, akit annak idején legjobban szeretett és nagyra becsült. Az öreg tudós egyedül üldögélt szobájában és szivarozott. Mutatta, hogy örül a látogatásnak. Kérdezősködött Oroszország felől és ő furcsa rövid mondatokban felelt, mintha terhére esnék a felelet. A tanár ebből talán arra következtetett, hogy fájó és kellemetlen neki ez a visszaemlékezés és vigasztalni kezdte:

- Hát bizony nagyon szomorú most az ország helyzete, de gondoljunk csak vissza a történelemre, azokra a csapásokra, amelyek szegény hazánkat érték. A tatárjárás, a mohácsi vész, majd a német uralom, amely évszázadokon át fenyegette létezésünket. Hiába, sokat szenvedtünk és nagyszerű mondás ez a költő ajkáról: «Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!» Ne búsuljon, fiam!

- Én nem búsulok kérem egy percig sem. Bánom is én, ha a föld kidöglik a tengelyéből. És én ezt legalább nyíltan ki merem mondani, míg ön utánozza itt a búsulót, holott egy cseppet sem búsul. Ön is ember, mint én és első gondja az, hogy tele legyen a hasa. A többi mind romantika. Az egész történelem mai beállítása romantika épp úgy, mint az a szép költői sor, amit mondani tetszett. Az a baj, hogy mikor a hazáról és a haza megmentéséről van szó, mindenki csak szép költői sorokat csinál, ahelyett, hogy tenne valamit a magyar has megtömése érdekében. Utálom az egész beszédet. Bocsánatot kérek, nem tudom, meg tetszett-e érteni?

Az öreg tudós nem hitt füleinek. Első gondolata az volt, hogy ez az ember őrült. Hol maradt beszédjéből a tisztelet, a tekintély előtt meghódoló alázatosság és a józanság? Minden szava érthetetlenség és botrányosan bolseviki ízű. Az öreg szemei megvillantak. Úgy vélekedhetett, hogy zöld, hebehurgya fickóval van dolga, akit félrevezettek és megfertőztek idegen, bolond eszmékkel és akit a tekintély minden fölényével a helyes útra kell téríteni.

- Esztelen barátom - szólt feddő és komoly hangon. - Igazán nem tudok szavakat találni megbotránkozásom kifejezésére. Azt kérdezi, hogy megértettem-e? Igen. Megértettem, mennyire gonosz és romlott a gondolkozása. Buta ideák fertőzték meg agyát, amiktől nem akar vagy nem tud szabadulni. Gondoljon csak vissza, hogy mire tanították hat éves korától, amikor iskolába adták. Arra, hogy szeresse Istent, szüleit és hazáját, arra, hogy szeretnünk kell felebarátainkat. Jézus is azt mondta, hogy oszd meg a magadét a szegényekkel és ha valaki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Hol maradt magából fiam a keresztény érzés? Hisz minden szavából az önzés beszél. Az evést teszi a lét alapjául. Micsoda otromba bizarrság! És lenézi a költőket, akik mindig felrázói voltak a csüggedt letargiának. Térjen magába. Elismerem, hogy sokat szenvedett a fogságban, megalázták, szabadságát bilincsekbe verték, talán bántalmazták is. Mindebből hogy akar nyugodtan kibontakozni és a szent és boldog lelki megnyugvás révében kikötni? Csak a keresztény hit által. Higgyen fiam! Én mondom magának. Meg vagyok győződve, hogy a lelke mélyén hisz is és ilyen beszéd csak nyegleség magától. Láthatja, hogy jóakarattal vagyok iránta és próbálom meggyőzni. Komolyan hiszem, hogy nincs is olyan nagy szükség rá.

Horváthot csodálkozásba ejtette, hogy az öreg tudós mennyire alakot tud adni gondolatainak. Az ő egyszerű kijelentéséből kiindulva tüstént következett az ő meggyőződés nélküli meggyőződésére és oda lyukadt ki, hogy ő nem keresztény és nincs hit benne.

Váratlan villanás fényénél ebben a pillanatban meglátta önmagát, a fásultat, a közönyöset, a hitetlent, a képzelgőt, a mindent boncolgatót, a semmiben meg nem nyugodót, a meggyőződés nélkülit és a kóválygót, akinek nincs hite és ezt nem meri magának se bevallani. Idegei megrezdültek, mint egy nagy hárfa húrjai és rezgő idegszálai beteges bátorságot adtak szájának. Zagyván és kapkodva beszélni kezdett.

- Amit mondani tetszett, úgy gondolom, nem volt komolyan mondva. Nagy a gyanúm, hogy a jezsuita, az álszenteskedő és jóakaratú, de hazug megnyugtató mondta nekem ezeket. De agyamban világosságot gyújtott. Csak ez a fene félénkség ne volna bennem, ami visszatart néha valaminek kimondásától. Igen kérem, most ébredtem arra, hogy én nem hiszek se istenben, se emberben, se vallásban, se államban, se semmiféle meggyőződésben, még abban sem, hogy mi ketten itt szemben ülünk és beszélgetünk. Kérem, én rájöttem arra, hogy az ember olyan végtelen barom és amellett gonoszabb a teremtőjénél. Kérem, nekem volt időm öt évig a csillagos eget bámulni és elmélkedni. Én bármit teszek, vagy bármit mondok, előttem lebeg a nagy rejtély kulcsa: a végtelenség. Ez minden. A mi világunkon kívül végtelen sok és végtelen apró világ van, amelyekben épp úgy folyik az élet, mint itt a földön és a végtelen nagyságokhoz képest, amelyek magukban véve nem nagyobbak a porszemben élő világnál, a mi földünk egy porszem és talán nem más, mint egy óriási, szőrös állat kicsurgó nyálának egy cseppje. Én élek, mert annak az óriás állatnak tetszett kicsurgatni a nyálát és mire a nyála lecsordul, talán megszűnik a mi világunk mai formájában. Nekünk sok ezredévnek és millió évnek tűnik fel az, ami annak a nagy állatnak egy pillanat. Na, és ha így állnak a dolgok, miért emésztik magukat az emberek, ezek a hitvány pondrók vágyakkal, reményekkel, szenvedélyekkel, vallással, erkölccsel és más ilyen butaságokkal? Mert az öntudatuk még tiszta, szóval olyanok, mint a barmok. Élnek anélkül, hogy tudnák. Összevesznek, egy vonással keresztülhúzzák azt, amit az előbb törvénnyé szenteltek. Hitvány, alkalomhoz szabott elvek szerint élnek, melyek látszólag a közt tartják szem előtt, de úgy is fordíthatók hogy az egyén kezében fegyver, amellyel gyalázatosságát, alávalóságát és baromiságát védi. Gyilkolják egymást, mindig elégedetlenek és a többség mindig valami újat és jobbat akar, ami rendesen rosszabb az előbbinél. Imád valami istenséget, amiről maga se tudja, hogy mi, de mert gyáva és szolgalelkű, nem tud élni anélkül, hogy maga felett ne lásson egy urat és parancsolót, aki tulajdonképpen sohase parancsol. Az istenük mindig ad nekik olyan okot, ami miatt halomra gyilkolják egymást, ha mást nem, kétfelé szakítja a véleményeket az ő személyéről és ez az ok. Templomot építenek, szép cifrát annak az istennek, akinek nevét a legszörnyűbb és legocsmányabb káromkodásokba keverik. Az én istenem az az állat, akinek szájából csurog a nyál, azé pedig megint egy nála rengetegszer nagyobb pondró, aki petéit rakja a földbe. És ha mindez így van - de közbevetem, hogy nem hiszek benne, már csak azért sem, mert mindennek kell, hogy legyen ezer ellentétje és az ezer közül mindenik lehet igaz - miért higgyem azt, amit mások hisznek, mikor megvan bennem a hajlandóság a hitetlenség iránt. Mindez pedig, amit mondtam, külső szempontból nézi a létet és gondolkozásom mindjárt megáll, amikor a magam szempontjából kezdem nézni. Az én testem mégis csak test, amely érzékeny, élő, amelyben millió és millió világ rejtőzik tömérdek bolygórendszerével és lüktető életével. Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy természetes ösztönök lappanganak bennem, amik arra kényszerítenek, hogy éljek. De hogy kell élni? Én elfelejtettem kérem élni! Olyan tanácstalanul állok, mintha most születtem volna, de egyszerre kifinomodott idegrendszerrel és kifejlődött testtel, amelyben megvan minden hajlandóság az életnyilvánulások iránt, de amelyet idegzetem fogva tart és lenyűgöz. Nekem irányok kellenek, egy szilárd fix pont a nagy mindenségben, amelyre támaszkodhassam. Új irányok, nem a régiek, mert a régieket kacagom és utálom. Engem a Krisztus, a szeretet, a tisztelet, a kötelesség, az önzetlenség, az erkölcsösség, a jómód, a szegénység, a pénz, Marx és Ferenc József, a háború, a béke, a templomok, az élvezethajhászás, a vágy, a becsület, a tekintély, a jog, a képmutatás, meg fene tudja micsoda, amiben azelőtt hittem, állattá tett és ha most állatból megint olyanná akarok lenni, amilyen voltam, nem ezek segítségével leszek azzá. De hogyan? Mindenütt homályt és ködöt látok. Nincs semmi, ami érdekelne. Még a vágy sem. Miért kellett nekem vénen születni? Ah, csak lehetnék a régi! Csak tudnék hinni abban, hogy apám okos, anyám a legjobb asszony, a húgom a legszebb leány, én a legkiválóbb vagyok, az emberek jók és van valami szent és magasztos. Most mindebből semmi sincs és önt közönséges baromnak tartom!

Az öreg tanárt a gutaütés környékezte. Szivarja táncolt a kezében, de uralkodott magán, mert már biztosra vette, hogy őrülttel van dolga. Zsebkendőjével megtörölte homlokát és sóhajtozva beszélni kezdett.

- Fiam, magát tönkretették. Felzilálták idegzetét és hallatlan mód sans gčne mondja el őrületeit. Ha beszéde nem lenne őrült, a világ alapköveit támadná. De az őrültek dühöngő, mániákus szavai nem terjednek túl kamráik falain és az emberek sajnálatain. Én is sajnálom magát. Menjen valahová üdülni és vizsgáltassa meg magát. Ez az egyedüli válaszom és kérem, hogy mentsen fel őrült gondolatfoszlányainak további hallgatásától. Isten vele!

Horváth felkelt és köszönés nélkül kiment a szobából.

Beteges nyugtalanság fogta el. Azok, amiket mondott, forgószél gyanánt, hirtelen támadtak agyában és nem is tudta magát elég pontosan kifejezni. Villámszerűen történt, hogy magára eszmélt. Hihetetlen, de most jött rá arra, hogy ő megváltozott és ezért nem érzi magát otthon az otthonában. De ez a gondolat csak most sarjadt koponyájában és még nem vert gyökeret. A kilengés még nem fejeződött be. Az alma még mindig gurult és csak egy rögöt talált útjában, amelyben megbotlott és a rög siettette megállását.