Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 15-16. szám

Mihály Dezső: SÍR ÉS NEVET

A szoba sötét volt, a függönyök le voltak eresztve a széles ablaktáblák között, a drágafaragású bútorok merev árnyai furcsa síkokban tespedtek szét s a mozdulatlan csöndet az úri tárgyak finom illata szórta be.

A puha pamlagon szokásos ebéd utáni álmát aludta Gerencsér Dénes úr, gazdag ember. Nehéz, kövér testének zsíros duzzadása szaggatott szuszogásban küszködött a délutáni álom lidércével, ami vastag, húsos ajkára száraz, lilaszín cserepeket rakott. Barna bőrű nagy kezét sűrű fekete szőrszálak borították és vaskos ujjai a pamlag takarójának selyembolyhába süppedve nedves lázban nyúltak el. Oldalt feküdt a falnak fordulva, kopasz kerek feje egy aranyhímzésű vánkos bársonyán pihent s egyik kezét a térdei közt szorongatva csöndben álmodott.

A szomszédos ebédlőben az óra erősen megkettyent s egy rövid perc múltán négy egymásra következő halk óraverés csendült föl. Gerencsér ijedten nyitotta ki szemét, aztán a kezére támaszkodva fölemelkedett s a pamlag közepén ülve maradt. Nagy, fullasztó nyomást érzett a szíve táján, a karja remegett, a feje szédült, az agya zavaros volt, a szobában lévő tárgyak arca ijesztő grimaszokat vágott és gyermekkori mesék iszonyú szörnyeit idézte meg. Az óraverés szomorú zsongását hallotta egyre, a füle teli volt valami pokoli muzsika hangjaival, széles tüdejéből lihegő sóhajok szálltak el. Tudta, hogy ébren van már, de az emlékezete lassan visszanyúlt bolondos kusza álmaiba, amik nem akartak lepattanni az agyáról és nem akartak elszakadni tőle.

Egész világosan emlékezett, hogy álmában Irma, fiatal, üde, szép felesége gyászruhában volt és fehér kis kezében súlyos ezüstből készült, kerektalpú, magos gyertyatartót cipelt, amiben hosszú nagy gyertya lobogott és nesztelen léptekkel közeledett az ágya felé. Ő pedig megmeredten, kinyúltan feküdt ágyában. Irma szólni akart, de ő azt mondta: - Kérlek, hallgass, ne háborgass, hiszen látod, hogy meghaltam már!

- Milyen bolond álom! - gondolta Gerencsér s az ajkára ferde kis mosoly ült. Könnyedén mosolygott, fölényesen: nem ad ő az álomra semmit, csak úgy elsiklik fölötte, mint minden józan eszű ember és megmosolyogja ... igen, megmosolyogja ...

De mégis az ajka megrángott s a mosoly eltűnt róla nyomban. Mert akkor eszébe jutott Gerencsérnek, hogy ő nem erős ember, hanem beteg ember: - Kissé komoly a dolog kérem, no dehát nem kell kétségbe esni, ugyebár? Szervi szívbaj kérem, de hisz Istenem, önnek módjában van olyan életmódot folytatni, aminőt a betegsége öntől megkövetel, nemde? ...

Szinte szó szerint elismételte magában ezeket a szavakat, melyeket orvosaitól hallott a napokban, amikor gondosan megvizsgálták őt.

- És én mégis lefeküdtem ebéd után, mikor az orvosok attól is eltiltottak - mondta néma szemrehányással önmagának és rögtön megfogadta, hogy ebéd után nem fekszik le többé s ez volt az utolsó, igazán.

Még mindig úgy ült a kezére támaszkodva, lenge teveszőr pizsamája nyitva volt, a feje lehorgadt, dagadt szemét vöröses erezet futotta be. És megint az álmaira gondolt.

Igen, ő azt mondta Irmának: meghaltam!

És mi történt aztán?... aztán?? ... Nem, aztán semmi se történt, hanem fölébredt és hallotta az óraverést, az időt mérő ketyegést a térben, kérlelhetetlenül.

Álmának befejezése nagyon nyugtalanította Gerencsért. Szeretett volna mindenképp valami biztató jelt kihámozni belőle: hogy aztán angyalok jöttek vagy ehhez hasonló égi tünemény, vagy más egyéb, amiből azt lehetne kiolvasni, hogy az Isten meg fogja kímélni őt és életben hagyja. De akárhogy is gondolkozott: az álomnak ott szakadt vége, hogy ő meghalt és Irmával holtan beszélgetett ...

Ebben a pillanatban nem tudta, vajon csakugyan ébren van-e vagy álmodik még: - távoli ajtónyitást hallott és suhanó halk női mozgásokat. Fölemelkedett a pamlagról s kinyújtózott, két karját frissen és rugékonyan fölfelé lökve. Széles, tátogó ásítás kísérte mozdulatát, a szemeit összehúzta s kerekre táguló orrcimpái idegesen vibráltak üres szája fölött. Ezzel a könnyed testi mozgással újra be akarta bizonyítani önmagának, hogy ő az álmot nem veszi semmibe, rá se gondol, szamárság!

De amint leengedte karját és összecsukta száját: hirtelen döbbenet rázta meg s mint lobbanó láng villant át az agyán: - Minden pillanatban meghalhatok!

Kezét a szívére tette s pár pillanatig visszafojtott lélegzettel figyelte gyöngén, erőtlenül meg-megdobbanó szívverését. Nyirkos nedvesség ütött ki rajta, lompos nagy teste izzadt és remegett az egyre növekvő kínok alatt. Egyszerre, váratlanul, akárhol, akármikor hanyatt vágódhat és nincs tovább ... Tartotta a szívét, szorongatta, széles tenyere rásimult. Rossz. Rossz ... Elromlott. Máris alig ver, nincs semmi ereje, nem ér semmit...

Megijedt, roskadtan egy bőrfotelba omlott, s a kezét megint a szívére tette. De alig tarthatta ott egyetlen pillanatig: erős, zakatoló lökéseket érzett, kövér húsa rengett a mellén, a torka elszorult, fájó gyötrelem fogta el. Aztán gyorsan feltépte ingét, nedvesen fénylő szemének lázas tekintete őszes-fekete szőrzettel takart mellére borult s a szíve táján körbefutott. Nagyon félt és szeretett volna segítségért kiáltani, de akkor eszébe jutott, hogy Irma tegnap is ráparancsolt: nem szabad annyit foglalkoznia önmagával, amit egyébként az orvosok is mondtak.

Ez a gondolat megnyugtatta kissé s a szívverése lassan alábbhagyott.

- Te bolond! Te rongyos! - mondta aztán Gerencsér a szívének keserű tréfálkozással s megpróbált nevetni hozzá, de a szájában fanyar ízeket érzett s az arca merev maradt.

Közben halk női léptek közeledtek a szomszédos szoba felől. Megnyílt az ajtó, Irma belibbent. Kis tollas kalap volt a fején, karcsú szép teste tapadó ruhák páncéljába fűzve, lenge szoknyája megsuhogott.

- Tudtam! - szólalt meg piciny kezével formás combjára ütve, s dallamos hangjának csengése kemény és haragos volt. - Képtelen vagy lemondani a kényelmedről, szégyelld magad!

- Nem ... nem aludtam, csak épp feküdtem kicsit - szabadkozott Gerencsér zavartan és fölkelt, hogy Irma elé menjen.

- Ugyan ne mondd, hiszen látom a szemedről. Igazán nem tudom, mit csináljak veled. Akkor neked hiába minden orvosi tanács és hiába minden odaadó ápolásom és minden orvosság, diéta, fürdő. Rosszabb vagy a gyereknél, igazán - mondta szaporán az asszony és fehér kesztyűjét kapcsolva kis kezén, haragosan nézett Gerencsérre.

De Gerencsér nem felelt semmit, hanem egyszerű hallgatásba merült. Nagyon szeretett volna egyedül maradni s most először életében idegennek érezte asszonyát, a szava s a hangja hideg volt, a ruhája s az illata bántó és fájdalmas, mint gonosz, régi hazugság, amire hirtelen rájön az ember.

- Ígérd meg drágám, hogy ezentúl soha-soha nem alszol ebéd után - szólalt meg Irma, előbbi haragját hízelkedő mosolyba tüntetve el s a kezét simogatón Gerencsér hátára téve. - És ígérd meg, hogy egészséges leszel és meggyógyulsz, hogy én örülhessek a te drága életednek és hogy ... szerethesselek - folytatta az asszony, mindkét karját Gerencsér vállára aggatva s keskeny, szabályosan ívelt ajkán kéjes mosolyok szaladtak át.

- Kérlek szépen úgy lesz. Megígérem - felelt Gerencsér, de a hangjában nem volt sem erő, sem meggyőződés: fölöslegesnek érezte mondását, mert Irma hazug volt, hazug! Hazug!

- Most pedig bocsáss meg drágám, nekem mennem kell Editékhez, hiszen tudod, hogy elígérkeztem a zsúrjára. Gondoltam, jöhetnél te is, de ott annyian lesznek, jobb, ha kíméled magad. Menj inkább sétálni, csak légy itthon korán. Na, Isten veled drágám - fejezte be Irma s egy halk hideg csók után csöndben elsuhant.

Gerencsér egyedül maradt. Az érzékeiben még ott viselte Irma testének tapadó simulását, ami egyébkor mindig mondhatatlan gyönyörűséggel töltötte el. De most valami érthetetlen gyűlöletet érzett az asszony iránt s kissé utálkozva gondolta el, hogy Irma színészkedő, tetetett részvétet mutat. Aztán úgy, mintha most először venné észre, csodálatosan üdének és fiatalnak látta Irmát: - voltaképpen nem is kívánhatja tőle, hogy örökösen mellette legyen. Hosszú perceken át folyvást Irmára gondolt: - Bizonyára rövidesen férjhez megy majd az ő halála után, mért is ne, hisz ez csak természetes. Kínos józansággal látott meg mindent s igyekezett olyan hidegen és nyugodtan nézni az élete mögé s az élete elé, mintha nem is a saját, hanem egy idegen valaki sorsára tekintene.

Irma távozása után különös bátorság szállta meg s már nem félt a haláltól sem. Volt egy pillanata, melyben világosan átlátta, hogy ő menthetetlenül elveszett ember s a betegsége fölötti orvoskodás csúf és émelyítő póz csupán és Irma gondos, féltő, ápolgató őrködése mind-mind arra jó csak, hogy mielőbb eltemessék őt. S akkor lehunyta szemét és puha karszékében hátradőlve rendkívül jó megnyugvást érzett és könyörgött az Istennek: vegye magához most ... most, amikor nem bánja s így a csöndben, egyedül. Csakhogy az Isten nem hallgatott Gerencsérre s a halál változatlanul ott hagyta ültében, nem nyúlt hozzá. Mert a halálnak nem akkor kell az élet, mikor az felkínálja magát.

De pár rövid pillanattal később újra félelem fogta el s szeretett volna jó nagyot ordítani, hogy ő nem akar meghalni még, nem akar! ...

Megmozdult, halkan felnyögött. A feje belefájdult a gondolkozásba, de bárhogy akarta is, nem tudott fölhagyni vele: jöttek, egyre jöttek a gondolatok: - Ötvenegy éves, mindössze ötvenegy. Hamar bevégzi, elég hamar. Ha talán másképp élt volna, minden másképp történne most. Rosszul élt, az az egy bizonyos, rosszul élt és íme ide jutott. Senkije sincs, egyetlen őszinte lélek nincs a világon, akinek panaszkodhatna, aki megértené, aki sajnálná. Hej, ha még egyszer elkezdhetné elölről ezt az elhibázott buta életet, ami örökre elmúlt már ...

Pocsék, rongy élet volt, hamis, hazug, dögleletesen utálatos, rothadt, mocskos élet.

Egyes szavakat félig hangosan mondott s egy-egy durvább kifejezésben annyira ki tudta tombolni magát, hogy szinte jólesőn megkönnyebbült tőle. Aztán lassan kutatni kezdett az élete mögött s az emlékezete visszaringatta egész az ifjúkorig, ahol elkezdte, ahonnan útnak eredt. Nem volt abban semmi jó, semmi szép, nem volt benne egyetlen tett vagy eredmény, amiről elmondhatná: érdemes, emberi volt. Itt-ott hatalmas birtokán gazdálkodott, majd a fővárosban tekintélyes hivatalt vállalt, ahol napi egy-két órán keresztül aláírta nevét s a nap többi részét pazar fényűzésben töltötte el: kártyatermekben, színházban, céltalanul, pompás testű szeretők ölén.

Ennél a gondolatnál megállt és hosszasan rágódott rajta. Már ifjúkorában szeretőket tartott, akiket busásan megfizetett. Tehát világéletében pénzért szerették - mit szerették! - pénzért levetkőztek neki, ennyi az egész. Persze csúf kövér férfi volt, nem is lehetett másként. S az agyán kínzó fájdalom nyilallt át: megcsaltnak és kifosztottnak érezte magát, a feje féloldalt a vállára bukott és nagyon szenvedett. De a követelő emlékezések új meg új változatban törtek rá. Megint Irmára gondolt.

Ő a felesége, mégis különb, mint a többi.

Eleinte úgy tetszett neki, hogy ez valami tiszta, felemelő tudat: feleség, házastárs, ez valami magasztos, emelkedett erkölcsi nyugvóhely, ahol megpihenhet végre. De amint beljebb és beljebb vájkált önmagában, keserű megismerések tépték szét pillanatnyi jóérzését Irma iránt s őt se tudta különbnek látni, mint a többieket. Végre is ki volt Irma?! Egy szegény orvos fiatal szép lánya, aki örömmel lépett házasságra ővele, a gazdag férfival. És mije volt ő Irmának a házasság alatt? A pénzeszsákja! És mije volt neki Irma? Az ágyasa, a megfizetett ágyasa! Hát persze. Hiába. Minek tagadni, szépítgetni, úgy se lehet.

Minden érzése és gondolata Irmával bíbelődött.

Maga előtt látta, amint barátnője zsúrján enyelgő férfikar veszi körül s ő kéjes vigalommal telten örül és mosolyog köztük. És hátha megcsalja?! Hátha szeretőt tart?! ... Borzalom! Meg tudná ölni érte, ha valamire rájönne egyszer.

Iszonyú elképzelés volt, ami kegyetlen vadul rohanta meg az eszméletét s a lelke megnevezhetetlen kínlódásban vonaglott és hánykolódott rajta.

Irma! ... Irma! ...

Belsejét egy felszabadító kiáltás vágya marta fel, de a szoba csöndes volt s neki hallgatni kellett.

Irma! ... Irma! ...

Nem tudott megszabadulni a nevétől, mindig őrá gondolt s mindig másképp, kettejük sorsára, ami változhatatlanul befejeztetett.

Tizenöt éve házasok - gyermektelen! Legalább ha gyermekük született volna! Most már nagyobbacska lenne, értelmes, szép, tisztaszemű kisfiú, vagy kislány, mindegy. De ő apa lenne - apa!

Az apaság átérzésében nagyon ellágyult, a szemébe könny szökött s a képzelete színes ablakából egy rózsás arcú, meleg tekintetű kisgyerek vidáman mosolygott rá. S a következő pillanatban gyűlölködő harag fogta el Irma iránt, amiért meddő maradt.

Mért nem adott gyermeket neki, mért nem szült a - bestia! Persze, az asszonynak szülni kell, szülni!

Mint egy őrült sikoly, úgy forgott az agyában ez a csodálatos természeti parancs, amit sem ő, sem az asszonya nem ismert meg. Aztán valahogy, ismeretlen gondolati erők hajszájában saját édesanyja jutott az eszébe, az anyja, aki őt a világra hozta. De már akkor messzi volt Irmától s a meg nem született gyermekétől. Arra gondolt, hogy milyen őrjítőn furcsa az élet. Az ember születik, él és meghal.

Születni! ... Élni! ... Meghalni! ...

Rettenetes, megdöbbentő szavak. Meg lehetne tébolyodni tőlük. Ki tudja, hányan voltak már és hányan lesznek még, akik megháborodnak e gondolattól!

Elszédült, egész testét forróság lepte el, kezével a fejéhez kapott. Azt hitte, megbolondul s az őrület nyomban ki fog törni rajta, menthetetlenül. S már attól félt, hogy zúzni és rombolni fog. Istenem, csak azt ne! Legalább csöndes őrült lenne ... Csöndes ...

Kopogtak az ajtón, Gerencsér megrezzent.

- Egy ember keresi a méltóságos urat - mondta a szobalány, aki ajtót nyitott.

- Egy ember! ... Egy ember?! ... Bocsássa be kérem - mondta Gerencsér félénken, bátortalanul.

Pár pillanat múlva magos, piros arcú, vállas férfi lépett be - a ruhája kopottas volt. Gerencsér rögtön ráismert s ez megnyugtatta józan öntudata felől.

- Áh, hozta Isten Zólyom úr - köszöntette Gerencsér a látogatót élénk és vidám hangon, melyben a sötét gondolatoktól megmenekült agyvelő titkolt öröme rezgett. És barátságosan mosolyogva üléssel kínálta meg vendégét.

Zólyom úr a földbirtokos kiterjedt famíliájához tartozott. Amolyan szegényági rokon volt, Gerencsér egyik unokanővérének férje, aki csak igen ritkán merte meglátogatni a gazdag embert.

- Engedelmével méltóságos uram - mondta hálálkodó alázattal, félszegen mosolyogva, és közben ügyetlen, suta mozgással a Gerencsér által kijelölt fotelba ült.

Gerencsér is leült szemben a vendégével. Aztán finom színes nyomású cigarettákkal megtömött, egyiptomi tájakat ábrázoló pléhdobozt tartott az arca elé.

- Gyújtson rá kérem - mondta vendégszerető kedvességgel és melegen nézett a Zólyom úr zavarodott hunyorgású szemei közé. Ő is rágyújtott és közben megnyugvással tapasztalta, hogy ma mindössze a harmadik cigarettát fogja elszíni s ennyit az orvos is megengedett.

- Halljuk hát Zólyom úr, mi járatban van - kérdezte Gerencsér szokott leereszkedő hangján s bizonyos elnéző jóindulattal, melyet Mammon kegyeltjei használnak a kitagadottakkal szemben: megbocsátanak a szegénységükért.

- Tulajdonképpen méltóságos uram - hebegte Zólyom s az arca s rajta a mosoly egyre zavartabb lett. - Tulajdonképpen én csak azért jöttem, hogy Lenke megbízásából érdeklődjek a Méltóságod egészségi állapota iránt. Ugyanis ... ugyanis azt hallottuk, hogy, Méltóságod beteg és ...

Elakadt, nem tudta folytatni. Nagyon elpirult, mert bántotta, hogy úgy mondta: Lenke megbízásából! Hisz ez úgy hangzik, mintha Lenke valami cselédet küldött volna el a Méltóságoshoz, nem pedig a férjét. S amint épp azon gondolkozott, hogy adhatná tudtára a méltóságos úrnak, hogy az egészségi állapota nem csak Lenkét, hanem őt is érdekli: azt vette észre, hogy Gerencsér a fejét haragosan megrázva szól:

- Ugyan kérem, tévedés! Dehogy vagyok én beteg, dehogy! Ki az Isten csudájától hallanak maguk ilyesmit? Nem igaz ... nem igaz - mondta erélyesen, kövér lábait idegesen egymásra rakva.

Zólyom buta vigyorgással bámult rá. A méltóságos rokon látható felháborodása teljességgel megzavarta amúgy is feszélyezett magatartását s a homlokán gyöngyöző izzadság csillant meg. Keserű haraggal gondolt Lenkére és valósággal meggyűlölte őt, amiért ráerőszakolta ezt a látogatást. Valami bocsánat félét akart hebegni, de önkéntelenül ezt mondta:

- Hálistennek, méltóságos uram, hálistennek. Úgy látszik még az egészséget is irigylik Méltóságodtól, nem csak a vagyont. No, de mindegy, jobb száz irigy, mint egy szánó, igaz-e méltóságos uram, mondta - s a beszédje végén nagyot, egészségeset nevetett rá.

Gerencsér hosszan elnézte Zólyomot, aki tiszta ösztönből beszélt s a szava egyszerű volt. Kissé törtfényű barna nagy szeméből az őszinteség melege áradt szét s a hangja hullámából emberi jóság csendült föl. És csontos, szögletes arcán szinte meg lehetett volna markolni a póztalan lélek nyugalmas erősségét, mely a szegénység és munka kemény életéből fakad.

És hirtelen úgy érezte Gerencsér, mintha nem tudná elviselni látogatója tekintetét. Mintha az belelátna az ő szívébe s rájönne, hogy ő hazudott neki. Aztán végtelen aggodalom szállta meg, hogy másokkal szemben nem lesz elég ereje titkolózni, s végül is mindenki megtudja majd, hogy ő beteg, beteg!

Hallgattak. Gerencsér maga elé meredt, bús és homályos tekintete messzi elszaladt az ablakon át. Zólyom valami elfogadható beszédtárgy után kutatott az agyában: nem tartotta illendőnek, hogy némán üljön a Méltóságos előtt. De mert nem tudott eléggé megfelelő hangnemet találni, amibe a mondanivalóit öltöztette volna, vagy mert egyáltalán semmi se jutott az eszébe: lassan fölemelkedett ültéből és távozni akart.

- Kérem, maradjon még - mondta Gerencsér szinte könyörgő hangon, mert úgy érezte, ha Zólyom elmegy, a magányban megbolondul.

A látogató szót fogadott, visszaült a helyére, újra egymásra néztek s a csönd rájuk feszült. S amint Gerencsér még egyszer magán érezte szegény rokona tiszta jó tekintetét: hirtelen sírva fakadt. Belülről jött a sírás, fájó beteg szíve közepéről s vastag könnyekké dagadva buggyant ki a szemén és omlott végig az arcán, mint őszi zápor didergő faágak sárguló levelein. A melle zihált, a testét zokogás rázta, barna, zsíros arcbőrét keserű könnyek barázdái vonták be, s reszkető kezével csak akkor húzta elő zsebkendőjét, mikor a nyakán is omlatag, szétfolyó nedveket érzett.

Zólyom csodálkozott és ijedt szemeket meresztett rá.

- Szegény méltóságos úr! - mondta aztán csöndben, megértőn, mintha vele együtt szenvedne ő is.

Az idegen jóságos nézésű arculata s az a részvétteli érzés, ami halk bánatos rezgéssel a hangjában volt, egyre finomabb szálakat tépegetett Gerencsér lelkéből s egyre hevesebb zokogás sodorta el. A zsebkendője megázott a sűrűn omló könnyek záporában és fölsírt szemét vöröslő erezet futotta be. Valami nagy-nagy sajnálat szállta meg önmaga iránt s az elmúlás végtelen fájdalmával érezte, hogy életében most először találkozott olyan emberrel, aki szereti, aki megérti őt. Mikor jól kisírta magát s a könnyei elfogytak már, megtörölte arcát és mélyet sóhajtva szólt:

- Barátom, ha te tudnád, hogy én milyen beteg vagyok! - mondta lágyan, panaszosan.

Mindketten hallgattak, Zólyom arcát enyhe pír színezte be: nagyon meglepődött s igen kínosan érintette, hogy a Méltóságos egyszerre tegezi őt.

Gerencsér észrevette ezt s ő maga is csodálkozott s némán eltűnődött e hirtelen lelki változat fölött. Aztán, mintegy a múltjától számon kérve, annak magyarázatát kezdte kutatni, mért nem tegeződött ő Zólyommal eddig is, régebben már. Hiszen unokanővérének férje, tehát rokonilag elég közel áll hozzá. Csakhogy itt nagyon kellemetlen dolgok jutottak az eszébe gőgös, elkülönült, üres életéből, amivel nem akart újra foglalkozni, mert fáradt és kimerült volt. De a tudat, hogy Zólyomot ezentúl mindig tegezni fogja, kielégülő megnyugvással töltötte el, mintha régi bűnöket tenne jóvá, váratlanul.

- Kérlek szépen - mondta nyomatékosan hangsúlyozva a bizalmas, testvérkedő tegeződést - ne mondd el senkinek, hogy sírtam. Nem szeretném. Tudod, nem akarom, hogy mindenki úgy nézzen rám, mintha már is ravatalon lennék. És egyébként is, nem jelent semmit a dolog. Csak sírtam - mondta s az ajka lefittyent, mintha megvetné önmagát előbbi rohama miatt.

És tényleg volt benne valami ebből az érzésből: kissé röstellte már, hogy annyira elérzékenyült, és sírva fakadt.

- Áh, én nem szólok, dehogy szólok, még Lenkének se mondom - felelt Zólyom tagadólag rázva meg fejét s az arcában szelíd tiltakozás volt és igaz együttérzés a szenvedő emberrel.

De Gerencsér mégis bizalmatlanul tekintett rá s megszokott ösztönét követve, mely a jószívűség mezében tetszelgő gazdagok sajátja: - rögtön a tárcáját szedte elő s egy kettéhajtott ezerkoronást nyújtott Zólyom felé.

- Kérlek, fogadd el s végy rajta valamit Lenkének és a gyerekeknek - mondta bíztatón a látogató szeme közé nézve s a lelke megkönnyebbült, mint az rendesen történni szokott, ha a pénzével olyasvalamit cselekedett, amiről azt hitte, hogy az jótétemény.

Zólyom gyorsan felugrott ültéből és mélyen meghajolt Gerencsér előtt. Dereka szinte megroppant, haja a szemébe lógott.

- Nagyon szépen köszönöm méltóságos úr - mondta fölegyenesedve és sovány, kérges kezével a bankó után nyúlva.

Zólyom végtelenül megörült a pénznek, mert nyomban maga előtt látta Lenkét s a gyerekeket, akik boldogan nevetnek rá, ha elmeséli, hogy a méltóságos pénzt küldött nekik. Szeme csillogott, arca megnyúlt a pénz fölötti örömben és folytatni akarta a hálálkodást. De Gerencsér olyan szórakozottnak látszott, mintha megfeledkezett volna vendégéről.

Gerencsér valóban szórakozott volt. Valami csúf, idegenkedő érzés vett rajta erőt s amint Zólyom megalázkodó hálálkodását hallotta: úgy tetszett neki, mintha Zólyomnak semmi egyéb célja nem tett volna, mint pénzt kapni tőle. A betegsége iránti érdeklődés ürügy volt csupán, ami megokolttá tette a látogatást.

- Hogy tudsz te örülni a pénznek! - mondta aztán kissé gúnyos, különös hangon.

Zólyom szeme hunyorgásba rezdült és zavart mosoly húzta szét az ajkát. Valami furcsa szégyent érzett, mint a gyerek, akit rászednek, hogy aztán nevessenek rajta.

- Csak a gyerekeim miatt méltóságos úr, tessék elhinni, csakis azok miatt.

- Nono, fölösleges szabadkoznod - nyugtatta meg a méltóságos úr s közelebb hajolva Zólyomhoz jó párszor megveregette a vállát, mosolygó arccal.

Gerencsér lelkét megint csupa jóság lepte el s már szeretett volna bocsánatot kérni vendégétől, hogy az előbb rosszat mondott róla. Érezte is, hogy most olyasvalamit kell mondania, amivel közelebb jut hozzá.

- Mondd csak kérlek, hány gyereked van? - kérdezte melegen tőle.

- Négy. Három fiú, méltó ...

- Ugyan kérlek, mért nem tegeződől velem! - vágott a szavába Gerencsér s szinte bosszankodott, hogy Zólyom mindeddig nem tegezte vissza.

- ... és egy kislány - folytatta Zólyom lesütött szemmel.

Kissé elröstellte magát e felszólításra, úgy érezte, hogy a Méltóságos nagyon kínos, kellemetlen dolgot követel tőle. Inkább nem fogja szólítani sehogyse, nem muszáj, csak felel arra, amit kérdez, úgyis jó.

- A kislány a legkisebb, ha jól tudom. Hogy is hívják őt? - kérdezte tovább Gerencsér.

- Áh, a kis Évi?! Igen, ő a legkisebb. Nagyon édes teremtés az! - mondta Zólyom és boldogan mosolygott hozzá.

- Képzelem, hogy szeretitek őket - mondta Gerencsér, de már akkor valami furcsa irigység fogta el a rokona iránt. Maga se tudta miért, de az egyszerű apa boldog öröme, amint gyermekeiről beszél, bizonyos ellenszenvet ébresztett benne és Zólyom kezdett a terhére lenni.

Csakhogy a jó ember nem vette észre ezt, mert nagyon szerette, ha a gyerekei felől érdeklődnek nála. Olyankor hosszan és részletesen elmesélt róluk minden apróságot s magában mindig szinte hálás volt annak, aki meghallgatta őt.

- Bizony szeretjük, kivétel nélkül mind nagyon szeretjük őket - felelte lelkesedőn. - De a kis Évi az az én kedvencem. Talán mert a legkisebb és hogy egyetlen lány is, azért. Tegnap is olyan aranyos volt, az anyja fehér kis kötényt varrt neki, aztán mikor föladta rá, kiszaladt a konyhába, fakanalat fogott és énekelt: Szüt a mama szüt a bég három tebszi bogácát ... hehehe - röhögte el magát Zólyom selypítő kislányának utánzása közben.

- Kedves! - mondta Gerencsér s ő is nevetett.

Aztán Zólyom tovább mesélgetett Gerencsérnek kedvenc gyermekéről: apró történeteket mondott el széles gesztusokkal, fesztelen, közlékeny volt, a megáradó apaság lehántotta róla az úri környezet nyűgét, most végre megtalálta azt a hangot, ami az övé, amire nem kell vigyáznia.

És Gerencsér csöndben hallgatta őt. Az ajka szétesett, a szeme kitágult, nagy kerek arcát zsíros nedvesség színezte be. Nem vesztett el egyetlen szót sem a Zólyom beszédéből, a szíve odaadón nyílt meg a jó apa hangjának és szerette volna megmutatni neki kifejezhetetlen megértését, veleérzését és fájdalmát, hogy ő nem apa és Irma nem anya, csak élnek egymás mellett, üresen, bambán, magtalanul.

Zólyom elhagyta Évit, áttért a fiaira, hogy milyen erős, egészséges kölykök, csupa vasgyúró, annyit falnak, mint az igásbarom, csak győzné az ember. A legnagyobb már gimnáziumba jár, azt okvetlen ki akarja taníttatni, mert nagyon jó a feje, csak kissé bajos, sok a költség rá.

De Gerencsér nem nagyon figyelt most arra, amit Zólyom a fiairól mondott. Neki változatlanul Évi járt az eszében, valósággal beleszeretett az apja szavai nyomán és lassan emlékezett, hogy egy alkalommal, amikor meglátogatta Lenkét, a kis szőke göndörfürtű Évi felkúszott az ölébe s apró kezét az óraláncába aggatva melegen, gyerekhuncutosan mosolygott rá. Aztán ő a térdére ültette s a piciny teremtés boldogan kacagva lovagolt rajta. De amint Lenke meglátta ezt, ijedten odaszaladt és Évit karon ragadva mérgesen lerántotta róla és összeszidta: viselkedjék tisztességesen, illedelmesen, így valahogy. Ő pedig unottan, udvariasan mondogatta: nem baj! nem baj! De azért nem bánta, hogy megszabadult a mocskos, ugrándozó apróságtól.

Megdöbbentő, színtiszta hűséggel játszódott le most ez a jelenet a képzeletében és keserű, szemrehányó haraggal szidta önmagát: nem volt benne szeretet, bensőség, csak tűrte ölében a rongyos, szegény-gyerek Évit, azért történt, hogy Lenke kiragadta onnan.

Folyton Évire gondolt ...

- Nagy gond, nagy feladat akkora családot eltartani, mint az enyim - hallotta közben a Zólyom ajkairól.

S akkor Gerencsér a levegőbe bámult s jóságos érzések hajszolták a szóra:

- Tudod mit, teszek neked egy ajánlatot. Könnyíteni akarok a sorsodon - mondta a Méltóságos finom szép hangon, mintha meg akarná váltani Zólyomot szörnyű gondjaitól. - Föltéve, hogy benned is megvan a hajlandóság ...

Itt elakadt, maga se tudta, befejezze-e a mondatot vagy folytassa még. Soha életében nem érzett ekkora zavart, semmilyen ügyben.

- Arról van szó, hogy én átvállalom a kis Évi neveltetését, azaz hogy én fölnevelem őt, szóval ... add nekem Évit! - mondta ki végre s a szíve megdobbant, az arca belepirult.

Az első pillanatban Zólyom idegenkedő csodálkozással tekintett rá. Nem volt vele tisztában, hogy a Méltóságos mit akar tőle. Azt hitte, hogy az egész ártatlan tréfa csupán, s az ajka lassú mosolygásra ferdült. De aztán, hogy Gerencsér komoran, várakozón néző szemeit látta, ő is elkomolyodott és nyugodtan mondta:

- Azt nem lehet méltóságos úr - szabadkozott, s a titulus újra a nyelvére szaladt.

- Nem lehet?! - ismételte Gerencsér a vendége után, de már akkor érezte, hogy az apa egyszerű szavaiban nagy és mély igazság rejlik.

- Nem lehet méltóságos úr! - folytatta Zólyom kissé bocsánatkérőn s a hangja enyhe jó hang volt és ösztönszerűn kíméletes. - Tetszik tudni, a magamfajta szegény embernek van egy mániája: odaragad a kölykihez, mint tót a garashoz, ahogy mifelénk mondják.

- Persze, persze! - mondta Gerencsér s a fejével szórakozottan bólogatott, kezét a térdén összekulcsolva himbálgatta lábát s a testében futkosó forróságot érzett.

De Zólyom újra megszólalt:

- Mondom, ne tessék haragudni méltóságos úr, hiszen Lenke se menne bele, biztosan tudom. Borzasztó volna megválnunk tőle, nem bírnánk ki. Magam is sokat gondolkoztam rajta, mért ragaszkodik úgy az ember a magzatjához, mikor annyi a baj velük. Csupa kínlódás, mérgelődés, no meg az a sok szenvedés értök, a létökért, furt a szájukat tömni, nem engedik szuszogni az embert. De hát a jó Isten tudja, talán ennek is így kell lenni, enélkül tán mi se születtünk volna. Meg aztán olyan jó szeretni őket, különösen a szegény embernek, akinek egyebe sincs. Ne tessék haragudni ha mondom, de a méltóságos úr nem tudhatja mi az, hogy az ember képtelen megválni a magzatjátúl, mert a méltóságos úr gyermektelen ...

Mikor Gerencsér az utóbbi szavakat hallotta, hirtelen fölkapta magát a széles fotelból. Elviselhetetlen súlyos nagy vád és ítélet volt a Zólyom szavaiban. Ennek a tiszta, erős apának a szájából hallani, hogy ő gyermektelen és nem érti meg a magzathoz való emberi ragaszkodást, kegyetlen erővel sújtott le rá s egy öntudatlan menekvésben szabadulni akart a túláradó apai szeretettől.

- Nohát akkor Isten veled, csókoltatom Lenkét meg a gyerekeket s kérlek, fordulj csak bátran hozzám, ha valamire szűkséged lesz - mondta izgatott szemhunyorgással és idegesen nyújtotta kezét Zólyom felé.

Zólyom igen zavartan lépett ki az ajtón. Nem is köszönt, csak hajlongott és kábán dülöngve kereste a kilincset, az előszobában a szobalánynak kellett figyelmeztetni rá, hogy vigye magával a kalapját is. Nem tudta elképzelni, hogy a méltóságos mért búcsúzott olyan hirtelen és ridegen tőle, csak érezte, hogy valamit rosszul és bután mondott, jaj, rettenetes! De későbben megnyugodott: ugyan mi fenét mondhatott volna, csak a méltóságos biztosan megharagudott, mert nem adta neki Évit. Pedig hát azt lesheti! Akkora ereje még sincs a pénznek. Valósággal nevetve gondolta ezt, valaki meg is nézte és utána fordult, hogy magában nevet az utcán ...

Gerencsér pedig ott állt újra egyedül, kezével a finom selyemszálakkal kihímzett, lágy, puha tapintású bársonyfüggöny szélét redőzte babrálgatón s az utcára nézett. Furcsa, idegen világ szakadt rá. Lent a zárt életű gazdagok utcája halk és csöndes volt előkelő magányában s a leszálló alkony egyre barnult és feketedett a merev tárgyak körül.

Aztán hátat fordított az ablaknak és pár lépést tett föl-alá, majd a pamlag sarkára ült, karjával a térdére könyökölt, arcát a kezébe fogta, széles nagy háta meggömbölyödött, pizsamája csaknem szakadásig feszült a vállán és simára beretvált koponyája vörösen fénylett a sötétedő alkony homályosan csillámló színeiben.

Érzett, gondolkozott.

Nem kellett volna azzal a buta kéréssel fordulni Zólyomhoz, nem kellett volna! Hogy is tehette, minek?! Egy apától elkérni a gyerekét örökbe, mintha valamit emlékbe kérne az ember. Restelli, szörnyen restelli a dolgot. Zólyom elmondja biztosan Lenkének is, hogy aztán együtt nevessenek rajta. Nem is tehetnek egyebet, hisz ez valóban nevetni való.

Valami kaparta a torkát, kicsit felhörgött.

Mindjobban képtelenebbnek tűnt föl előtte, hogy egy apától el akarta venni annak gyermekét, hogy megkívánt egy idegen kis teremtést, aki más húsából és véréből való. Aztán valami bizonytalan fájdalom is kínozta s a belseje teli volt friss vágású sebek vérzésével: kissé megalázottnak érezte magát, amiért Zólyom visszautasította kérését. Nem tudta eldönteni, vajon megbocsásson neki vagy haragudjon rá? Sokáig küszködött így és közben elmúlt élete újra megfordult az agyában, mint egy színes földgömb, amit vázaszerű öblös állványban forgatnak meg. És mindenünnen napfénytelen pusztaság és süket bús magány ásított rá. A visszatekintés fojtó volt, a céltalan elhullajtott élet foszladozó hullaszaga dögletes bűzzel áradt a követelő, számon kérő Jelen felé s az előrenézés rettentő kínban, szüntelen lázban és jajgatón nyögte: mi lesz veled?!... mi tesz veled?! ... Tiszta, szinte írott, sötét, nagy betűkkel ült az agyán e roppant kiáltó kérdés. Maga se tudta miért, honnan jött hozzá és hová akarja elvinni, csak érezte, hogy a közeledő halál nem úgy fogja elpusztítani, ahogy másokat szokott. Végképp, nyomtalan fog meghalni, nem marad semmi kapcsolat, semmi eleven emlékezés az élete után. A halál nem az emberi szeretet öléből fogja kitépni őt, hanem egyszerűen, simán elhordja majd és betemeti, mint elhullt magvat a szél futóhomok közé. Nem marad utána semmi könny, ami megöntözi sírját és nem marad utána semmi bánat és semmi fájdalom, amire minden halottnak szüksége van. Mert ki tudja, hátha a halottak azért olyan boldogok és nyugodtak odalent, mert fönt az élők szánják és siratják őket!

Igen, a halál, megint arra gondolt s a szíve újra belényilallt és dobogni kezdett. Sóhajtott, megmozdult, a hátát lehajtotta a pamlagra s úgy ahogy volt, hanyatt dőlve, fejjel fölfelé a párnáig kúszott. Kezét a feje alá rakta s húsos karjai kövéren megduzzadtak a vállai fölött. Mély csönd volt és esti sötétség, kint az utcáról kicsiny fénypászmák nyúltak be a sűrűn elfüggönyözött ablakon át s a tárgyak hosszú árnyékok fekete köpenyébe öltöztek föl.

Hallgatni és szenvedni csöndben, magányosan, és érezni az egyedülvalóságot, sokáig, mozdulatlanul. Az idő összefolyt és egyetlen vaskos, megmozdíthatatlan testté tömörült az érzékeiben. Feküdt, egyre feküdt és nem tudta meddig és nem tudta mióta már ...

De végül mégis lépteket hallott. Finom női lábak ringó járását érezte s akkor megrezzent. Az ajtó megnyílt, a villanykapocs halk reccsenéssel perdült és utána szúrós, fojtogató fény ömlött a szemére, mintha ezersok gyilkos kéz villogó tőrökkel törne rá, Irma állt ott ragyogón a fényben. Utcai ruhában volt, kalapban, kesztyűben, úgy amint megérkezett.

Ó, ha menekülhetne, ha megszökhetne most.

- Itthon és egyedül drága?! - szólalt meg Irma és leült a pamlagra Gerencsér mellé. S a derekát odaszorította a nagytestű férfi széles ívben emelkedő potrohához, átölelte, kezét az arcára tette. És mosolygott, illatozott.

- Olyan jól mulattam drága! - folytatta aztán - Nem haragszol? És te hogy érzed magad? Látod, úgy siettem, még a kalapomat se tettem le, alig győztem bevárni, hogy láthassalak.

- Igen ... Igen - motyogta Gerencsér.

- Ugye milyen jó hozzád a te kis asszonyod! - mondta Irma s csókra gömbölyödő ajkával Gerencsér arcára hajolt.

Hazug, hideg érintést érzett a férfi s gyönge, belső rázkódás fogta el.

- Igazán kedves vagy. De most szeretném, ha magamra hagynál - mondta kelletlenül.

De Irma nem tágított.

- Hogy is ne! Most bemegyek a szobámba, átöltözöm és visszajövök. Még pedig abban a világos japán kimonóban, amit te úgy szeretsz. Hogy is ne - ismételte kifelé menet - csak nem hagylak magadra, amikor itthon vagyok. - S még az ajtóból is visszamosolygott rá, kéjesen, ígérgetőn.

Az ajtó nyitva maradt. Gerencsér fölkelt, betette. Azon gondolkozott, ne zárja-e magára kulccsal is, hogy Irma ne tudjon visszajönni hozzá, De aztán belátta, hogy ez lehetetlen, gyerekes volna. Kis időt járkált, saját gondolatait boncolgatva, hogy őrültséget akar. Megrettent az érzéseitől: utálja Irmát, akit nyomban maga elé képzelt mélyen kivágott kimonójában, amint visszajön és hozzásimul, a válla meztelen, ragyogó szép keble félig szabadon, illatos rózsaszín bőre sima, s hideg, mint a márvány, túlfinomult, terméketlen lénye szinte élettelen. Megborzadt, idegesen tekintett körül, nem tudta mit tegyen. És önkéntelen mozgások vettek rajta erőt. Hirtelen öltözködni kezdett s pár pillanat alatt utcai ruhában volt. Aztán ajtót nyitott és lassan betette maga mögött. Halkan lépdelt, nehogy zajt üssön, nem akarta, hogy a távozását bárki is észrevegye.

Az előszobában nem csavarta föl a villanyt, sötétben fogta a kalapját, felöltőjét a karjára tette és lehető nesztelen fordított a kulcson. A lakat engedett.

Mikor lent volt az utcán, szinte érezte, amint a lelkéből mázsás súlyok esnek ki és végtelen könnyebbedés száll belé. Csak annak tudata zavarta kissé, hogy ő most hazulról megszökött. Milyen különös, érthetetlen tettei vannak, mit fog szólni Irma. Nahát ez a mai délután igazán furcsa volt, sohase fogja elfelejteni, soha ...

Tovább akart időzni még e gondolatnál, de valami hirtelen elrántotta onnan: Zólyom jutott az eszébe s az ezer korona, amivel megajándékozta ma délután. Adhatott volna többet is, kissé fukar volt, ezzel ugyan nem sokat segített rajta. Mindegy, a napokban amúgy is fölkeresi őket. Meglátogatja Lenkét, nagyon régen nem látta már s akkor nagyobb összeget ad neki.

Ez a fogadalom újra megnyugtatta, de Zólyom nem ment ki a fejéből, úgy érezte, mintha tartozna neki valamivel. Túlságos ridegen búcsúzott el tőle, persze, ez az, ami bántja, most jött rá erre, ugyan mit is gondolhatott szegény.

A háta mögött német beszédet hallott. Önkéntelenül hátra tekintett s egy nevelőnőt látott, aki két lánykát vezetett a kezén. Jobbról az egyik, balról a másik, egyforma piros kis horgolt rékliben és ugyanolyan főkötővel kerek, csöpp, szőke fejükön. Csacsogtak, kacagtak, édes szép muzsika volt a hangjuk - Gerencsér hosszan utánuk lesett. Alig tett pár lépést, akkor egy férfi jött, az is gyerekkel a karján, és tovább csupa gyerek volt az utcán, minden gyereket meglátott most. És fájt a szíve, lompos testét nehezen vonszolta, fáradt, kimerült volt. S a járda közepéről lassan elhúzódott a házsorok oldala felé. Megállt a boltok előtt, a kirakatokra bámult érzéketlen, üres, idegen szemmel, anélkül, hogy a tárgyak formáival tisztában lett volna. Inkább a fény vonzotta s az üveg mögötti élettelen világ, ahol nem hall és nem lát gyerekeket.

Kábán, magahagyottan ténfergett, sorra vette a boltokat s igyekezett elhitetni önmagával, hogy minden semmiség érdekli most. És egyszerre azt látta, hogy egy kisebb bazár előtt áll, bő fényben úszó kirakat tátog rá, színesre festett bábuk, kis vasutak, csörgők, apró puskák, ezüstsörényes faparipák sokadalmával, mint egy boldog sziget, ahol minden az öröm tiszta aranyából készül.

Furcsa, nevető, bohócképű bábura esett a tekintete. Kis fölfelé kunkorodó bajuszkája volt feketén rákenve, dagadt pofája úgy festett, mintha rizsporos lenne, a szemöldöke kikanyarodott, mint egy csúszó kígyó s puffadt hasán csillogó rézgomb, melyen apró cédula függött:

SÍR ÉS NEVET.

Igen mulatságos volt, Gerencsér rámosolygott, nagyon megtetszett neki. Igazán kedves játék, csak a rézgombot kell megnyomni s a képe elváltozik és elbőgi magát, nagyon aranyos szerszám. Nevetni szeretett volna és hangosan fölkacagni, de csak azt gondolta: - Megveszem.

S már is indult befelé a boltba. Félszeg mosoly ült az arcán és nem is tudott felelni mindjárt, amikor rákérdeztek: - Mivel szolgálhatunk, kérem? ... Aztán nagy nehezen mégis kimondta, hogy azt a «sír és nevet» bábut akarja megvenni, amit a kirakatban látott. Akkor a kereskedő udvariasan felelte: - Rögtön kérem - s azzal ellépett tőle. Közben persze egyedül maradt. Pár lépést tett beljebb a boltba, szétnézett, s csak akkor vette észre, hogy rajta kívül mások is vásárolnak. Kékszemű, matrózsipkás, szőkefürtű fiúcskát pillantott meg, hintalovon nyargalt. A szülei mellette álltak, az asszony alkudott a bolti lánnyal, a férfi nevetgélt a fiával, vidám és lármás, jókedvű hangon. Gerencsér kissé szédülni kezdett. Rengeteg zavaros érzés kergetőzött benne az agyától lefelé minden porcikája mélyén. Csupa megmagyarázhatatlan rejtélyes idegenség vette körül s az a titkos, kifejezhetetlen érzése támadt, mintha eltévedt volna, s mintha valaki fölszólítaná, hogy távozzék innét. Nagyon sokáig hozzák a bábut, azt hitte, pedig a kereskedő gyorsan és ügyesen mozgott.

Mikor végre a boltos kezéből szemébe vigyorgott a meszelt képű játékbábu, sietve rámondta, hogy igen, ez az, ezt keresi:

- Tessék csak becsomagolni, kifizetem.

S alig győzte bevárni, hogy a pénztárosnő visszaadjon a pénzből. A keze reszketett, amint a csomagot fogta, nem is köszönt, csak a fejével biccentett, úgy lépett ki a boltból.

Az utcán föllélegzett. Zsebébe gyömöszölte csomagját, nagy léptekkel indult bizonytalan irányok felé. Örült, hogy túlesett a vásárláson, de aztán a szégyenérzet bizonyos neme fogta el. Nem tudta miért, csak szégyenkezett. Lassan, fokozatosan ébredt tettének tudatára s mintegy önmagával szembefordulva kérdezte: - Ugyan mért tettem ezt?

Újra megijedt, hogy teljesen beszámíthatatlan, a téboly első jelei mutatkoznak rajta: minden ok nélkül játékot vásárol, játékot, minden ok nélkül.

Sokáig cipelte az agyában ezt a gondolatot, amitől forró tüzek égtek az arcára s egész teste megrázkódott belé. Nem mert az emberekre nézni, úgy érezte, mindenki őt figyeli és sokan szánják és nevetnek rajta. Nyugalmat és menedéket áhított. Hazafelé vette az útját: otthon megpihen végre - gondolta megbékélt jóérzéssel kis darabig. De nemsokára hirtelen megállt az utca közepén, mintha áthághatatlan torlaszokba ütközött volna: Irma, akitől megszökött, s az egész ház nem egyéb, mint egy tébolyda egyetlen szűk, keskeny cellája csak.

Hová menjen, kihez?!

A tagjai elernyedtek, az esti árnyékok izzó hőséget leheltek rá.

Csak ne követett volna el annyi bolondságot ma délután! Zólyom, persze Zólyom, ott kezdte, annál, mikor Évikét kérte: - sikoltott föl újra Gerencsér lelkében e friss és fájdalmas emlékezés. De utána nyomban az agyába ötlött egy megmentő ígéret: - Mi lenne, ha most rögtön fölkeresné őket?!

Váratlan gondolat volt, eleinte kissé idegenkedett is tőle, de már akkor különös, lassú megnyugvás ringatta el. Rossz, babonás érzése mind elszállt s amikor újra előszedte tervét, végkép határozott. Kis pillanatra meghökkent: az emlékezete Zólyomék címével küszködött. Először csak a környék s az utca képe tűnt elé, de aztán a nevét is megtalálta, csak a házszámot felejtette el. Nem baj, a házra amúgy is ráismer majd: üres telek van mellette s a tűzfalak szürkén lapulnak el a füstös kémények alatt.

Egyre jobb nyugalmat és örömet érzett s egy arra haladó bérkocsira szállt. Kényelmesen elhelyezkedett a kocsi ülésén, a lábait egymásra rakta, felöltőjét az ölébe fektette s a kezét ráejtve a fekete csontgombok keménységén babrált. S a könyökével hirtelen valami eldugott tárgyra tapintott, egy tárgyra, mely a zsebében volt. Beletelt pár pillanat, még mindig nem tudta, mi az ott a zsebében s hogy került oda? De aztán csöndes halk ujjongás mondatta vele: Hja persze, hisz ez a bábu, amit vettem ott.

Kicsit mosolygott, az apró, mulatságos viaszfigura felbukkant a képzeletében: «sír és nevet». A játék gyerekes komikumát újra érezte most s a kocsi gyors iramban száguldott vele. És hosszú percekig nem változott a gondolata s a bábu mellé különös lelki utakról jövet hirtelen odalépett Évike is.

Pompás! A játékot Évike kapja - gondolta Gerencsér igen boldogan s a lelke nevetett. Aztán maga elé képzelte, hogy a kislány mennyire fog örülni a játéknak, tapsol és kacag is hozzá s az ölébe ül. Igazán milyen különös, fura véletlen, ott a boltban nem is hitte volna, hogy a bábu Évié lesz. Milyen jó, milyen szerencse, hogy megvette, hiszen úgy is illik, ha már egyszer ellátogat Zólyomékhoz, Évikének valami aprósággal kedveskedni kell.

- Hogy fog örülni az a kis mocskos - gondolta Gerencsér még egyszer s az emlékezete Évit hívta és idézte egyre s ott látta szüntelen maga előtt.

Úgy tetszett neki, mintha csak tegnap lett volna Zólyoméknál, tavalyi látogatását frissnek és közelinek érezte s az emlékezete nem tudott betelni vele. És újabb vágyakozással gondolt rá: ha Évike csak pár hetet lehetne mellette, pár napot, amíg elűzi ezt a sok rossz érzést és gondolatot, ami úgy megrohanta ma délután. El is kéri Évit, most mindjárt magával viszi pár heti vendégségbe, ezt már nem tagadhatja meg Zólyom, semmiképp nem tagadhatja meg. S a gyereknek is bizonyosan kedve lesz hozzá s a játék is segít majd neki: ígér belőle még többet, sokat, nagy alvó bábukat kis ággyal, kis kocsival. Persze, hogy jönni fog, még akkor is, ha a szülei nem engednék.

- A házszámot nem tetszett megmondani - szólt hátra a kocsis, mert közben a jelzett utcába értek.

- Álljon csak meg, kiszállok - felelte Gerencsér, gondolataiból fölrezzenve s megrázkódva kissé.

A kocsisnak jóval többet adott, mint amennyi járt, nagy köszönést hallott, elsietett.

A szegényes kis utca csöndes és sötét volt, de azért Gerencsér rögtön ráismert a házra s olyan megszokott, természetes mozdulattal lépett be a kapun, mintha a saját otthonába térne. S a homályos kapualj a fénytelen estében s fölfelé az út a csigahajlásban emelkedő megkopott és repedezett szürke lépcsőzeten s a keskeny folyosó sok kis kockázott ablakú ajtajával, mind-mind csupa melegség volt.

Zólyomék ajtaján csöngetni akart, de nem szólt a csengő, kopognia kellett.

- Szervusztok - mondta mikor belépett s az ajtókilincset tartó Lenkét vállon ölelte s homlokon csókolta, lágyan, melegen, jóságosan.

A szobából akkorra Zólyom is kijött. Kíváncsi volt az érkezőre s amint meglátta Gerencsért, izgatott zavarban futott eléje s hajlongva tessékelte a szoba felé. Lenke is zavart volt, alig tudott szóhoz jutni, csak a haját igazgatta, meg a kötényét simogatta, aztán a karjához kapott és felgyűrt blúza ujját kezdte bontogatni, rendezgetni. Nagyon restellte, hogy a Méltóságos rokon ilyen konyhaiasan találja őt.

- Igazán úgy megleptél - sopánkodott - jaj, ha tudtam volna ... olyan piszok van itt, bocsáss meg Dénes.

- Ugyan, ugyan, csak semmi fakszni - mondta Gerencsér, mialatt a frissen főtt burgonya szagától megtelő konyhán átvezették. - Csak semmi fakszni, tudod, hogy az ilyesmit nem szeretem.

Bent a szobában Zólyom leemelte vendége karjáról annak felöltőjét s a magosan megvetett ágyra terítette, figyelmesen, lassan, mintha törttestű beteget érintene. Gerencsér az asztalhoz lépett, le akart ülni, de Lenke visszatartotta s ijedten kapta el a széket nagyúri rokona alól.

- Az Istenért várj, majd letörlöm előbb. Tudod ezek a gyerekek úgy piszkítanak -mondta s a kezét köténye egyik sarkába pólyázva gyors buzgalommal törölgetett.

Gerencsér csóválta a fejét, tikkadt, száraz ajkát kelletlen kis mosoly rángatta meg. Valami bántotta, megint úgy érezte, mintha eltévedt volna és félszegen tekintett körül. Akkor látta csak, hogy a Zólyom gyerekek mind ott állnak, kissé távolabb az asztaltól. Nagyon szótlanok és lefelé pislantanak s ha véletlen őrá akad a tekintetük, zavartan elkapják róla és sápadtan meglapulnak.

Most vette észre Évit is. Egy széken térdelt az árnyékos fényű függőlámpa alatt.

Rövid kis karjával az asztalra támaszkodott, arasznyi vállán zöldes vászonkötényke lógott, kövérkés nyakán maszatos ingecskéje látszott, szőke haja kuszált fürtökben göndörödött, pirosas arcocskája nedves volt és mandulavágású okos kék szemével kicsit bámészan, kicsit ravaszosan Gerencsérre nézett. Egész apró játékedények voltak előtte, fénylő, olcsó bádogból valók s egy rózsaszín csöpp bábu fehér ingecskébe bujtatva, lenszőke vakarcsfonattal és pirosra festett nevető szájjal, élettelenül szerteágazó végtagokkal, mint egy vidám mosolyú kis halott.

- Hogy megnőtt a kicsi - szólalt meg Gerencsér, Évike arcát két ujja közé csípve s széles mosollyal hozzá hajolva, hogy megcsókolja őt.

De amint Évi az ijesztő nagy, idegen arcot közeledni látta: a gyermeki félelem és harag kevert ijedtségével hátravetette kis fejét s a nyelvét kinyújtva dacosan mondta:

- Mm'm! Nem endedem!

Zavaros, kavargó lárma tört ki erre. Lenke is, Zólyom is odaszaladt Évihez, az egyik a kezére ütött, a másik a szájára s magukból kikelve kiáltoztak rá:

- Hát szabad ilyen gorombának lenni! Te neveletlen, majd megtanítunk, te ...

Évi csak bámult pár pillanatig és hallgatagon tűrte az ütlegeket. De aztán hirtelen iszonyú hangos sírásra fakadt, a szája kettérepedt és vörös kis nyelve nedves fényléssel vibrált apró fogsora között. Az arca megkékült, a szeme ráncosan lecsukódott, a vékony erek láthatóan lüktettek behorpadt halántéka fölött s a lélegzete hosszan a tüdején akadt.

- Ne, kérlek, ne ... ne bántsátok! - mondta Gerencsér szinte rimánkodón s a karját védőleg tárta ki Évi felé.

Zólyom és Lenke elengedték Évit. A Méltóságos hangja kicsit bosszús volt s ez megzavarta őket. Évi pedig szüntelen sírt s apró karjaival és lábaival lekúszva a székről, durcásan egy sarokba szaladt.

Kis csönd állt be, mindenki hallgatott. A Zólyom fiúk hátrább húzódtak az asztaltól és félénken nézdelték egymást. Szerettek volna nem élni most s alig mertek lélegzeni. Valami súlyos rossz érzés bántotta őket, a szülők haragja s a csintalan testvérke, akit elvertek, mert megsértette a sejtelmesen nagyúri látogatót, különös félelmet ébresztett bennük s a szívük megdobbant, megremegett.

- Takarodjatok! Mars ki mind a konyhába! - förmedt föl az apjuk a ki nem töltött bosszú haragjában, s a kezével feléjük bökve dühösen mutatott nekik utat a konyha felé.

És gyorsan kimentek a fiúk, lábujjhegyen lépve. A fejük lehorgadt s igyekeztek mielőbb elérni a fölszabadító jó helyet, ahol magukra lehetnek s a Méltóságos rokont nem látják majd.

- Rossz kölykök, olyan illetlenek, egész nap mérgelődök velük - mondta Lenke s lassan leült a Méltóságos mellé.

Gerencsér szeretett volna felelni valamit a Lenke szavaira. Egyáltalán sok mindent szeretett volna mondani, de csak a fejével bólogatott és fáradtan hátradűlt a rozoga széken. Egyik kezét az asztalra tette s olyan mereven nézett fölfelé a lámpafénybe, mintha megmagyarázhatatlan néma színjátékot figyelne ott. Valami nyomta a szívét, a nyaka feszengett a gallérjában, sok nagy fájdalmas érzése támadt s a lelkét végtelen puszta űr töltötte be: - Fölösleges volt idejönni, mennyire tévedett! Valami baj van itt, vagy vele, vagy ezekkel az emberekkel, vagy mindnyájukkal ... mindegy! De annyi bizonyos, hogy egy fedél alatt nem tudnak megférni ők. Minek jött ide! ... Minek jött ide! Hová tűnt az öröm, amit a szívében hozott?! Mivé lett a jóság, amivel meg akarta ajándékozni szegény rokonait?! Hol a nevető vígság, amit szét akart árasztani köztük?! És hol az ő jó szíve, amit meg akart mutatni nekik?! Léptei nyomán csupa szomorúság fakadt, a boldog öröm helyett könnyet és bánatot adott. Miért? ... Miért? ... Ha el tudna szabadulni tőlük, anélkül, hogy köszönni kéne! Csúfosan megzavarta őket ... Csúfosan! Jaj, minek jött ide! ... Minek jött ide! ...

- Kínáld meg valamivel a méltóságos urat, Lenke - hallotta Gerencsér a Zólyom szavát.

- Igaz, persze, rögtön hozok, ha nem veted meg Dénes, nagyon jó töpörtős pogácsát sütöttem - mondotta Lenke és már is elsietett a konyha felé.

Gerencsér szabadkozott, hogy nem éhes és nincs is étvágya, fölösleges fáradnia, nem kér semmit se, az orvos is eltiltotta a nehéz ételektől. De Zólyom egyre dicsérte a felesége főztjét. Aztán Lenke is visszatért, színes lapos tányért tolt elé duzzadt, barnás pogácsákkal telve. Bíztatták, kínálták vele, végül kénytelen volt kettétörni egyet és kelletlenül rágta az apróra harapott falatokat. Vontatott halk beszéd indult meg köztük, Zólyom a drágaságról panaszkodott, Lenke megköszönte Gerencsérnek az ezer koronát, amit Zólyommal küldött ma délután. Aztán sok jó egészséget kívánt neki és hosszú életet. Gerencsér szótlanul hallgatta őket, csak itt-ott felelt valamit alig érthető hangon, vagy unottan kérdezgetett. Érezte, hogy nincs mit mondania, nem tud ő ezeken segíteni, s ezek nem tudnak ő rajta segíteni, két külön világ, két külön élet.

- Itt van kérlek szépen, adok nektek még két darab ezrest - mondta aztán, lompos mozdulattat a kabátja belső zsebébe nyúlva s a bankókat előszedve betegesen remegő kezeivel.

Zólyomot és Lenkét rendkívül meghatotta ez a soha nem tapasztalt adakozás és mindketten szinte siránkozó hálálkodással mondogatták, hogy Gerencsér milyen jó szívű, hogy az Isten áldja meg és fizessen érte vissza ezerannyit, hogy sohase fogják elfelejteni s örökké hálásak lesznek.

Valami utálkozó keserűség fogta el Gerencsért, nem tudta hallgatni ezt a szolgai, megalázkodó áradozást s amint a kicsinyes emberi hálától megnyúlt és izgatott arcokat látta, fölkelt az asztaltól és csendesen mondta:

- No Isten áldjon meg benneteket, mennem kell. - Azzal begombolta kabátját, szétnézett, kereste a felöltőjét.

A két szegény ember nem merte tartóztatni, egyik sem akart tolakodó lenni. Zólyom kettégörnyedve szaladt a felöltőért és Gerencsér háta mögé állva olyan gyöngéden segítette föladni rá, mintha beteg kis csecsemőt pólyázna be.

Közben Évi előszaladt a sarokból és fürge testecskéjét egyenesen Gerencsérhez vitte.

- Jó étakát báti - mondta vidáman, mosolyosan. Arcán a száradt könnyek maszatos szürkén kenődtek el, apró fogai ragyogtak, a szeme villogott, kövér csöpp kezével Gerencsér kabátjába kapaszkodott, a nyakát hátravetette s úgy nézett föl a magas, nagydarab emberre.

Gerencsér meglepődött, hirtelen nem tudta megérteni a gyorsan változó gyermeklélek megbékülő közeledését s csak pár pillanat múlva hajolt le hozzá.

- Szervusz kicsikém, szervusz, hát nem haragszol rám?

- Nem - felelt Évi s a fejét megrázta, göndör sok fürtje imbolygott és selymesen csillant a tompa gyér fényben.

Gerencsér ölbe kapta, magához szorította, átölelte.

- Ugyan Dénes vigyázz, összepiszkít - sopánkodott Lenke.

- Igazán méltóságos uram, a ruhája ... ejnye - mondta ijedten Zólyom.

De Gerencsér nem hallotta őket. Csak Évit érezte a karján és boldogan cipelte az asztalhoz és leült, a gyereket az ölében tartva. Aztán simogatta a haját, rácsókolt a homlokára és sok mindent gügyögött neki nevető arccal. Évi pedig egyre melegebben barátkozott vele, kezével a nyakkendőjén babrált és beleturkált a zsebeibe.

- Addál valamit - szólt föl az arcába követelő mosollyal Évi.

- Igen-igen drága kis anyám, mindjárt, várj csak - mondta Gerencsér dadogón kissé s ideges zavarral kezdett kutatni a zsebeiben: mit adjon Évinek, mit adjon neki?!

Csak akkor jutott eszébe a kis bohóc, amit Évinek szánt. Kicsit megdöbbent: hogy ő milyen feledékeny, de a mosolyt mégis ott fogta az arcán és diadalmasan húzta elő felöltője zsebéből a keskeny csomagot.

- Hozott neked a bácsi kis bohóckát, látod, nézd! - mondta Gerencsér a csomag fölbontása közben.

És fölbukkant a kis bohóc s a festékes máz az arcán megcsillogott.

- Hi-hi ... jé ... hi-hi-hi - kacagta el magát Évi.

- Látod: sír és nevet - mondta Gerencsér s azzal megnyomta a rézgombot a bábu hasán, mire belül valami fura kis szerkezet megpörcent s a bohóc bajuszos szája fölpattant, a szeme lecsukódott és furcsa, nyivákoló bőgés hangzott föl.

- Látod: most sír - magyarázta Gerencsér és utána nyomban a rézgombot elengedve: - Látod: most nevet.

Évi hangosan kacagott és rövid két karját fölemelve a keze tapsra csapódott össze. Gerencsér is nevetett, aztán Lenkére és Zólyomra nézett. Azok ott álltak féloldalt, tisztes távolban tőle s az arcukat félszeg nagy mosoly szelte át. Féltek is, örültek is és csodálkoztak egyben, nem értették, honnan a játék és honnan a Méltóságos szeretete. Megmagyarázhatatlanul különös volt nekik tulajdon gyermeküket a Méltóságos ölében látni, amint fesztelen közelségben keveredik vele.

- Apu isz hozott játékot - mondta aztán Évi az árván maradt apró edénykékre s az ingben heverő szőke bábura mutatva, mely az asztalon volt.

Gerencsér azt felelte, hogy ő tudja ezt és élénken bólintott rá, Zólyom pedig kissé dühösen nézett Lenkére. Haragudott, hogy Évike ilyesmit fecseg és Lenkét tette felelőssé ezért. Már most mit gondol a Méltóságos, hogy ő milyen könnyelműn bánik a pénzzel, hogy az ezer koronából első dolga volt Évinek játékot venni!?

De Gerencsér nem törődött ezzel, minden érzése és minden gondolata Évike volt. Ott ült a combján, kemény friss húsa átmelegítette petyhüdt izmait. Apásan játszott vele s a gyerek jól érezte magát a karjaiban. Sokszor és sokszor elismételték a bohóc megríkatását és Évi mindannyiszor kacagott rá. Szeme összehúzódott, gyöngyszemnyi orrlika kitágult, az ajka benedvesedett s a torkából fölzengett a teliszép, tiszta gyermeki hang. A rézgombot mindig Gerencsérnek kellett megnyomni, úgy jobban tetszett Évinek s ő talán nem is mert hozzányúlni.

- Még ... még ... bíztatta türelmetlenül Gerencsért a gyerek, mikor az pillanatnyi pihenőt tartott.

S ő végtelen odaadással csinálta ezt, egyre többször, fáradhatatlanul. Valami finom-lágy, megnevezhetetlen jóérzése volt, egész valója eggyé olvadt a gyerek örömével s az agyát halvány, remélő gondolatok árnyékolták: - Bizonyos, hogy Évike beleegyezik a vendégségbe, meg is kérdi tőle, akar-e vele jönni? Kap sok játékot és szép ruhát, persze hogy eljön, hisz' oly jól összebarátkoztak, milyen jó lenne pár hétig.

- No, most te. Tedd szépen a kezedet erre a gombocskára ni, aztán nyomj rajta egyet - így tanítgatta Gerencsér Évit.

A gyerek szót fogadott. Ökölbe szorította kezecskéjét, amit teljes erővel a rézgombra nyomott. S az érzékeny bohóc ugyanúgy elbőgte magát, mint Gerencsér ujjának nyomása alatt.

- Huhu - kacagott föl Évi élesen az édes diadal fölött, hogy a bohócot ő is meg tudja ríkatni már. S a lábával rúgkapált hozzá, egész teste ficánkolt, mint friss hal a kézben, a szájából nyál fröccsent a Gerencsér arcára és szép kerek feje a mellére bukott.

Gerencsér megosztotta Évike örömét, ő is örült a sikerének és elereszkedő jókedvben nevetett rajta. Megfeledkezett mindenről, csak az járt az eszében, hogy Évit csalogatni kell és magához édesgetni, mindjárt szól is róla, mindjárt ...

- No, most nagyon! Hadd bőgjön a betyár - mondta tréfásan Gerencsér, s hogy annál jobban megkacagtassa Évit: kezét a kezébe fogta s közös erővel mindketten a rézgombra csaptak.

Fel is bőgött a kis bohóc, de most csak egyetlen hangot adott: valami sivító kiáltás-félét s a gyomrából rezgő pukkanás hallatszott: belül a titkos kis szerkezet húrja kettészakadt.

- Beee! - szólalt meg Gerencsér kis hallgatás után. - Látod: meghalt!

Csakúgy találomra mondta ezt, nagyon meglepte, hogy a játék elromlott. Szerette volna megvigasztalni Évit, de hirtelen nem tudott semmi okosat mondani neki.

Évi pedig ült az ölében mozdulatlanul. Merev, szomorkás és fájdalmasan csudálkozó nézéssel a síróképű bohócra bámult. Aztán lassan a kezébe fogta, fölé hajolt, egész csöpp hüvelykujjával a rézgombot nyomkodta és próbálgatta, de a besüppedt, fűrészporral bélelt gyomor nem adott hangot többé s fönt a színesre mázolt, bajuszos arcban a kettérepedt viaszajak örökre pityergő maradt. Nézte a gyerek, nézte, forgatta és fájt a szíve s a torkában kezdődő sírás öklendezett.

- Moszt cináld meg - mondta mérgesen és nagyot rándítva testén haragosra kerekített szemekkel Gerencsérre nézett.

Zólyom és Lenke odafutott.

- Hoz neked a bácsi másikat, szebbet - vigasztalta Lenke.

- Az ám, meglátod Évike, milyen nagyot hozok, akkorát e' - bíztatta Gerencsér s a karját kitárta szélesre s úgy mutatta, mekkora bohócot hoz ő Évinek.

De a gyerek nem figyelt rájuk, hanem a bábut élesztgette s a rézgombot nyomkodta egyre. Aztán hirtelen hangos nagy sírásra fakadt.

- Nna ... nna ... - nyugtatgatta Gerencsér - nna ... kicsikém ... ne sírj!

Olyan rezgő, csuklódó hangon mondta ezt, mint aki maga is sírni készül végtelen fájdalmak alatt. Nagyon megszánta Évit és csitítón simogatta karját, veregette arcát, aztán kivette zsebkendőjét s a gyerek könnyeit szárítgatva gyöngéden a homlokára csókolt.

- Ugyan Lenke, vedd már el a méltóságos úrtól - mondta türelmetlen alázattal Zólyom.

Lenke rögtön kinyújtotta karját és sietve kapott a gyerek után, de a Méltóságos elhárító mozdulatot tett.

- Hadd csak kérlek, hadd nálam

Évi se akart az anyjához menni, csak hagyta, hogy a sírás rázza ott a Gerencsér ölében.

Akkor Zólyom végképp elunta a dolgot. Sehogy se tudta elhinni, hogy a rívó rossz kölyköt Gerencsér csakugyan szívesen tűri. Megragadta Évit a vállán és finoman ügyelve rá, hogy a Méltóságost véletlen meg ne üsse, ki akarta rántani a karjaiból. De Gerencsér neki is azt mondta, amit Lenkének. Évi pedig olyan dühös lett az apja erőszakos érintésétől, hogy hirtelen fölhagyott a sírással, de ehelyett fenyegetőn ellenséges, elszánt tekintettel nézett körül rövid pillanatig. Aztán kis testével gyorsan az asztalra lendült s az elhagyottan heverő bohócot a kezébe kapta.

- Nesze te büdösz! - kiáltotta s a bábuval Gerencsér arcába sújtott.

A szemét lehunyta Gerencsér ijedtében, a bohóc a homlokára ütődött, de rögtön lepattant róla és tompa zuhanással a padlóra esett. Roppant lárma keletkezett, Lenke sipítozott s a szája szinte tajtékzott a szörnyű vad szitkok özönében. Zólyom káromkodott és mindketten verték, ütötték Évit, míg végre sikerült kitépniök a Méltóságos karjaiból.

Gerencsér kicsit szédült és mindezt nem látta tisztán. A zűrös kis szoba, béna emberi testekhez hasonló árnyékaival, valami sötét, alaktalan barlanggá tágult, melyben szörnyű kígyók csúszkálnak és vadállatok bőgnek. Pár hosszú pillanatba telt, amíg magához tért.

- Tessék megbocsátani méltóságos úr, igazán nem tehetünk róla - könyörgött Zólyom megriadt alázattal, elfulladó hangon.

- Jaj-jaj Dénes, nagyon megütött? - szaladt hozzá Lenke szinte ájultan, zilált hajzattal s az arca olyan sápadt-pirosasra gyulladt, mintha sebhelyes lenne.

- Semmi ... áh ... semmi ... szóra sem érdemes - nyögte Gerencsér s a hangja szaggatott fátyolként hullt alá.

És örvénylő mély, feneketlen üresség kongott a lelkén és Évi rikoltó sírása mint súlyos ököl a szívére csapott. Az asszony s a férfi folyton ott forgolódott a közelében s neki hallgatni kellett kimagyarázkodó, bocsánatkérő buta szavaikat és látni szolgai ábrázatuk kétségbeesett elnyúlását, mintha besózott citromot nyalatnának velük. És Évi sírt ugyanazon sarokban, ahol az előbb, végeszakadatlan bő könnyekkel, mint csöpögő eresz a tavaszi napsütésben, mikor a ráfagyott hó leolvad róla.

Újra a szabadulás vágya fogta el, de most ellenállhatatlanul.

- Kérlek, ne bántsátok, hadd sírja ki magát - mondta Lenkének és Zólyomnak és lustán, kedvetlenül kezet nyújtott nekik.

Nem is mondott egyebet, csak fogta a kalapját s a fejébe nyomta. Még egyszer körülnézett a szobában s a tekintete Évibe akadt: oda kellene menni hozzá s megcsókolni, elbúcsúzni tőle - gondolta, de aztán fájó bánatban futott át rajta egy didergő hűvös, idegen érzés: mit mondhatna, mit tehetne, vége mindennek és minden fölösleges.

S ahogy kifelé menet az ajtó felé fordult, volt egy utolsó pillantása még: két bábut látott, az egyik az asztalon hevert fehér kis ingben, változatlan nyugalommal, úgy amint Évike hagyta, mikor ő megérkezett. S a másik lent a padlón, merev, kificamított, ronggyá tépett végtagokkal, mint egy meggyötört hulla, hasznavehetetlen és élettelen örökre már. Szavakkal nem tudta volna kifejezni, csak érezte, hogy a fehéringes bábu, amit Zólyom hozott a gyerekének: épségben maradt és Évike tovább is játszik majd vele. De az övé, a «SÍR ÉS NEVET» bohóc föltámaszthatatlanul elpusztult és szemétre kerül.

Zólyom szélesre tárt ajtóval hajlongott, Lenke mögötte tipegett, mint egy hű cseléd. Átlépett a küszöbön. Kint a konyhában a három Zólyom fiú állt egy csomóban, egymásba bújva. Mikor Gerencsért távozni látták, mint riadt madarak rebbentek szét és nem mertek fölnézni rá. Pedig ő szeretett volna elbúcsúzni tőlük, de Zólyom és Lenke egyre karattyolt: Köszönjük a látogatást, köszönjük a jóságot és bocsánatot kérünk.

A konyhaajtóban még egyszer kezet nyújtott nekik, de semmit se szólt. Lassan ballagott a sötétes lépcsőház felé. Nehézkesen cipelte kövér testének súlyát, egyik kezével a lépcsőzet korlátjába kapaszkodott és minden lépcsőfokra keményen rátapodott. Mert a lábai rogyadoztak, egész testében megingott és düledezett. Nagyon szédült és minden pillanatban attól félt, hogy megbotlik és elvágódik: rossz a világítás, nem látja a lépcsőt. S amint botorkált lefelé nagy nehezen, roncsolt, beteg szíve fullasztón dobogni kezdett. S e förtelmes szívdobogástól délutáni álma újra fölrezgett benne: a gyászba öltözött Irma a hatalmas gyertyatartóval s ő holtan fekszik az ágyban.

- Borzalmas álom - gondolta Gerencsér és úgy érezte, mintha ennek vége-szakadatlan folytatása várna rá drága bútorokkal és szépművű csecsebecsékkel telitömött szobáiban.

Egész otthonát maga előtt látta: a gazdag jólét pompájában ragyogó házát díszes, nagy szobáival s egy-egy szőnyeg, pamlag, vánkos vagy csillár a valóság szinte tapintható elevenségével tűnt elé. Irma is ott állt előtte újra: meddő asszonyisága megbontatlan formáiban, finom és hideg márványkeblével egymagában, kietlen és vigasztalan, mint a tágas otthon otromba rongy tárgyaival.

Valami nyomasztó mély, roppant szánalom fogta el: önmagát s az életét szánta. Hideg borzongás szaladt végig a testén, szusszantott, kevéske pihenőt tartott, aztán folytatta útját. Nagyon lassan haladt, még egy emelet hátra volt, de már itt szabadabban lépkedhetett. Az udvar felől tompa fény kúszott föl s az világított kissé. Végre kilépett a kapun. Az utca fekete volt a sötétségtől, álmos, elvesző fények libegtek itt-ott, pár ember járt, némán és önmagának.

Megállt Gerencsér a kapu előtt, réveteg forgatta szédülő nagy fejét: jobbra? ... balra? ... merre? ...

És elvánszorgott aztán, szorosan a házfalak mentén.