Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám

Kadosa Marcell: A KIRÁLYVÁRÓ PÁSZTOR

Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol egy kicsinyke kis falu, amelyet úgy hívtak: Istenhátamöge és ebben a faluban élt egy tudatlan, faragatlan szegény pásztorlegény, akivel valami nagy igazságtalanság történt. Sokat gondolkoztam már rajta, hogy micsoda igazságtalanság lehetett az, de akármennyit is gondolkoztam, csak nem tudtam kitalálni. Mert miféle igazságtalanság érhet egy szegény pásztorlegényt? Ilyesmi csak gazdag emberek és urak között szokott előfordulni; szegény pásztorlegénynek mindenbe bele kell törődnie és így ővele szemben semmi se lehet igazságtalan.

Nem is adtak neki igazat seholse. Elkergették a faluházáról, kikergették a szolgabíróságtól, a törvény házába pedig be se eresztették. A sok lótásfutásba már egészen meg is keveredett a szegény pásztorlegény és amikor látta, hogy hasztalan szaladgál az igazáért, elhatározta, hogy elpanaszolja az esetet magának a királynak. Ettől kezdve csak azon járt az esze mindig, hogy ki az a király, merre lakik és hogyan lehetne odáig eljutni, de megkérdezni senkitől se merte, mert attól félt, hogy ha az emberek előre megtudják az ő szándékát, akkor a királynál is elrontják az igazságát.

Egyszer, amint a mezőkön kódorgott, találkozott egy lovaspárral. Gyönyörű szép leány volt, aki olyan furcsa félzsódérosan ült a lovon, hogy a szegény pásztorlegénynek, aki ilyet még sohase látott, nevetnie kellett volna rajta, ha nem lett volna olyan szomorú kedve. A gyönyörű kisasszony mellett egy daliás úrfi lovagolt, aki mikor meglátta a pásztorlegényt, feléje fordította az irányt és ahogy elérte, megszólította:

- Hova tartasz?

- Mindegy nekem instálom, akárhova megyek.

- Hát akkor fogd meg a lovak kantárját, amíg mi bemegyünk az erdőbe eprészni.

- Szívesen megteszem.

Ezzel a kisasszony és az úrfi leszálltak a nyeregből és nagy nevetgélve mentek az erdő felé, ahol csakhamar eltűntek a sűrűben. A szegény pásztorlegény pedig ott maradt és vigyázott a lovakra, amelyek jóízűen ropogtatták a sarjút, amíg ő azon gondolkozott, hogy milyen jó annak, akinek nevetős kedve van ezen a világon.

Talán egy óra is eltelt, mire az úrfi és a kisasszony visszajöttek az erdőből. Nagyon jól tölthették az időt, mert az arcuk piroslott és a szemük ragyogott a boldogságtól. Minden szavuk tréfa volt és mindeniken nevettek, mint aki azt se tudja, mit csináljon jókedvében. Mikor odaértek, átvették a lovakat és ezen is kacagtak és a fiatal ember így szólt a pásztorhoz szinte csak nevetve:

- No, barátom, köszönjük a szívességedet, hát akarsz-e valamit érte? - És már nyúlt is a bugyellárisa után.

- Köszönöm szépen - felelte szomorúan a pásztor - nem fizetésért tettem. De ha meg nem sérteném az urat, kérdeznék valamit.

- No, csak ki vele - mondotta nevetve az úrfi.

- Azt kérdeném, ha meg tudná nekem mondani, hogyan tudnék én a királlyal beszélni?

Az úrfi ránézett a kisasszonyra és mindketten nevettek és valami idegen nyelven beszéltek kacagva.

- Tudod mit barátom - szólt végre az úrfi - adok én neked egy jó tanácsot. Ne menj te a király után, hanem várd, amíg a király eljön tehozzád. Ülj le oda a szérűskert kerítése mellé és várj szép türelmesen, amíg arra megy a király és azután beszélj vele.

Ezzel megsarkantyúzták a lovukat és hahotázva elvágtattak. Még messziről is hangzott csengő kacagásuk a szép tiszta alkonyatban.

Másnap reggel a szegény pásztorlegény már ott ült a szérűskert kerítése tövében és várt türelmesen estig. Nem kereste és nem kérdezte senki, mert nincsen abban semmi feltűnéstkeltő, ha egy mindenkihez idegen szegény ember naphosszat üldögél a kerítés tövében.

Ki tudja hányadik napja ülhetett már ott, amikor egy arra menő öregasszony megszólította:

- Hát te mit ülsz itt naphosszat a kerítés tövében? Már régóta itt látlak.

A pásztorlegény szép csöndesen válaszolt:

- Várom a királyt.

- Kit vársz? - kérdezte az öregasszony csodálkozó arccal.

- A királyt várom.

- Osztán ki mondta neked, hogy itt kell a királyt várni?

- A királynak erre kell jönnie!

Az öregasszony most már látta, hogy eszehagyott emberrel van dolga.

- Óh, te bolond te, hát itt várod a királyt a szérűskert mellett?! A király ezer mérföldnyire lakik innen százemeletes arany palotában és amíg a világ világ lesz, soha se jut el az istenhátamögei szérűskert kerítéséhez. Jobb lesz, ha dolgod után látsz te szerencsétlen.

A pásztorlegény semmi indulatot nem mutatott ezekre a szavakra, csak lesütötte szemét a földre és halkan szólt, de olyan határozottan, mintha vasszögekkel szögezné le minden szavát:

- Várom a királyt!

Másokkal is volt azután a pásztorlegénynek ilyen beszélgetése és mindenki elmesélte valakinek ezt a furcsa dolgot, a valaki megint másvalakinek és a másvalaki is újra tovább adta úgy, hogy nem sok idő múlva mindenki tudta már azon az egész környéken, hogy az istenhátamögei szérűskert kerítése tövében ül egy szegény bolondos pásztorlegény, aki arra vár, hogy a király elmenjen előtte. Nem sok ember járt el ott a szérűskert mellett, de akit arra vitt az útja, senki sem mulasztotta el, hogy odaszóljon a csupasz földön kuporgó pásztornak:

- Mire vársz, hé?

És ő mindenkinek türelmesen és állhatatosan felelt:

- Várom a királyt!

Voltak jó asszonyok, akik egy-egy kis ételt vittek neki és a ruháját, amikor már nagyon szennyes volt, kimosták. Akadt egyszer egy olyan jószívű ember is, aki nádból és fűzfavesszőből egy kis kunyhót iszkábált össze a szegény bolondos pásztornak oda a szérűskert mellé. Ettől kezdve a szótlan pásztor ott ült mindig a kunyhó ajtaja előtt és csak akkor húzódott be a kunyhó belsejébe, ha nagyon rosszra fordult az idő. De akkor is mindig kilesett az útra és várta, várta a királyt.

Sok esztendő vonult el ebben a várakozásban, már bizony öregecske ember volt a királyváró pásztor. Akik már gyermekkorukban ott látták a kunyhó előtt ülni, azok is megélemedtek, az ifjabbak pedig már úgy születtek és nőttek bele a világba, hogy a szérűskert mellett van egy kunyhó és abban lakik egy szótlan ember, aki ott ül a kunyhó előtt, nézi az utat és várja, hogy arra jöjjön a király. Bolondnak hitte mindenki, pedig nem volt ő bolond. Az volt minden bolondsága, hogy a királyt odavárta az istenhátamögei szérűskert kerítéséhez. Az igazságtalanságot, amit el akart panaszolni a királynak, régen elfelejtette már, mint ahogy elfelejtette az egész világot. Nem volt haragja, se panasza senkire. Beszélni se nagyon volt már kedve, nem is igen felelt annak, aki szóba akart vele állni. Minden érdeklődésre csak azt felelte, hogy «várom a királyt!» Aki már azt is tudni akarta, hogy mit óhajt a királytól, az nem kapott feleletet. Igazában nem is tudta már ő maga se, hogy minek várja a királyt, csak úgy érezte, hogy neki ezt kell cselekednie, mint ahogy a méhnek mézet kell gyűjtenie és a búzaszárnak kalászt kell eresztenie. Megesett, hogy ő maga is azt gondolta: abbahagyja a várakozást és elmegy a dolgára. Ilyenkor mérhetetlen félelem és fájdalom fogta el a szívét, mint akit ki akarnak szakítani a maga világából, és akkor letett a szándékáról. A környékbeli gyerekek között mindig akadt olyan, aki hitt a szegény eszelős ember hitének és addig várta együtt a fűzfakunyhó lakójával a királyt, amíg el nem unta a várakozást, akkor megsarkantyúzta a nádparipáját és tovább vágtatott az élet útjain.

Hogy történt, hogyse, egyszer sok idő múlva a királyhoz is eljutott a királyváró pásztornak híre. Addig ment a dolog egyik szájról másik szájra, amíg valahogy a király füléig is elért. Azt mondják, valami udvari ebéd alkalmával, mint valami furcsaságot mesélte el neki a miniszterelnök, akinek mulattatásképpen beszélte el annak a kerületnek a képviselője, amelyikbe Istenhátamöge is benne van.

A király kegyesen meghallgatta az adomát és utána mosolygott de csak egy szempillantásig, mert ha a király tovább mosolyog egy szempillanatnál, abból mindenféle vezércikkeket írnak az újságok és veszekedés támad belőle, amit a királynak kell azután elsimítania. Utána megint valami megható történetet mondott el egy másik miniszter, azon meg elborult a király orcája, de szintén csak egy pillanatra, mert különben abból is komplikációk támadtak volna. Ebéd után az uralkodás ezerféle ügye-baja nehezedett ismét a királyra, úgy elfelejtette a királyváró pásztor esetét, mintha sohase hallotta volna.

De mikor este belefeküdt az ágyába, hirtelen eszébe jutott a dolog. Megint mosolygott rajta, most már tovább is, mert nem látták az újságírók. Elképzelte, hogy milyen lehet az a kunyhó az istenhátamögötti szérűskert mellett és miképpen várhatja őt az a szegény ember, akinek ilyen különös élete van. Azután mindenféle komoly államügyekre akarta a gondolatát terelni, de a képzelete csak megint visszaszökkent a királyváró pásztorhoz. Máskor a legkomolyabb politikai kérdések fölött szokott így elalvás előtt tisztába jönni önmagával és most is lett volna fél tucat fontosabbnál-fontosabb kérdése, ami fölött töprengenie kellett volna, mert az országgyűlésen nagy zavarok voltak és a hadügyminisztert leszavazták. Ámde akármit is csinált, mindig csak a királyváró pásztorhoz kalandozott el az esze, míg végre kifáradva az önmagával való birkózásban, elaludt.

Reggel riadtan ébredt föl álmából a király, mert kilenc órára kihallgatásra volt rendelve a miniszterelnök és ő még nem tudta, hogy milyen utasítást adjon a kormánynak. Öltözködés, mosdás közben megpróbált tájékozódást keresni a válságban, de akármerre eresztette meg gondolkozásának gyeplőjét, mindjárt útját állta a királyváró pásztornak a képe, amely folyton-folyvást ott libegett előtte. Erre kellett gondolnia még akkor is, amikor bejelentették nála, hogy a miniszterelnök várja a kihallgatást és akkor is, amikor az alázatosan hajlongva belépett a terembe és megkezdette a hódolatteljes előterjesztést. Alig hallgatott végig néhány mondatot, látta, hogy nem tudja figyelemmel kísérni a beszédet, ezért félbeszakította a miniszterelnököt:

- Mondja csak, kedves miniszterelnököm, tudja maga, hol van Istenhátamöge?

A miniszterelnök zavarba jött, mert ilyesmire nem volt elkészülve:

- Felséges Uram, nem tudom ugyan bizonyosan, de azt hiszem, hogy valahol Bergengócia megyében van egy ilyen nevű falucska.

- No, jól van, csak tessék folytatni az előterjesztést.

A miniszterelnök tovább beszélt és a király erősen összeszedte a gondolatait, hogy semmit se mulasszon el a fontos szavakból, de mint a megvadult ménes ahogy mindig újra szétszalad, akárhányszor is összeterelik: pár pillanat múlva már megint érezte, hogy az esze újra ott jár azon az ismeretlen tájékon, ahol egy szegény eszelős ember harminc esztendős kitartással várja az ő jövetelét. Hamar véget is vetett a kihallgatásnak, azt mondta, majd még gondolkozik a dolgok fölött, mert nem egészen jól érzi magát, nem tud határozni.

Mi baja lehet a királynak? gondolta magában a miniszterelnök, de nem szólt senkinek semmit, csak a fejét csóválta, mikor kilépett az ajtón, mégis félóra múlva már nagy óbégatás ütött ki a börzén, az értékpapírok ára hanyatt-homlok zuhant lefelé és egykettőre koldussá lett egynéhány milliomos.

Hát hogy éppen valami baja lett volna a királynak, azt nem lehetne mondani, csak az volt vele, hogy akármit csinált is, nem tudott menekülni az istenhátamögei szegény pásztor alakjától, ha lefeküdt, ha fölkelt, ha mulatni akart, ha dolgozni, folyton-folyvást előtte volt annak az embernek az alakja, aki egész életében ott ül a kerítés mellett és várja, hogy ő jöjjön. Ez a bolond dolog nem hagyta nyugton egy percig se. Abban a pillanatban, amint tudomást szerzett a szegény pásztor vágyakozásáról, mintha láthatatlan szálakból font kötelet vetettek volna a nyakába és ennél a láthatatlan kötélnél fogva valaki húzná, húzná a vágyakozás irányában. Se dolgozni nem volt kedve, se szórakozni; ideges, türelmetlen és kapkodó lett minden cselekvése; az éjszakai nyugalom se esett jól neki és nem tellett öröme a fényes udvari ebédekben sem. Orvostanárok, mindenféle gyógyító tudósok hiába próbáltak vele százféle kúrát és ezerféle medicinát, nem használt semmi: a király napról-napra rosszkedvűbb, idegesebb, sápadtabb és törődöttebb lett.

Végre is, hogy a sok tudós és okos ember nem tudott a király bajának a nyitjára jönni, kezébe vette a dolgot az udvari bolond. A tudósok és okosak könnyen bele szoktak abba törődni, hogy nincs a tudományuknak foganatja, de a bolondra elviselhetetlen az, hogy az ő bolondozása hatástalan legyen. Mikor a bolond látta, hogy hasztalan fintorgatja pofáját, hiába csinál bolondabbnál bolondabb tréfákat, a király csak nem akar felvidulni egy pillanatra se, akkor komolyra fogta a dolgot és addig faggatta a királyt a baja után, míg végre megtudta a királyváró pásztor históriáját. Amit a király mindenkinek szégyellt elmondani, a bolond kiszedte belőle, hogy nincsen se éjjele, se nappala, se munkára kedve, se nyugváshoz türelme, mert akármit csinál, vagy bármi történik körülötte, neki mindig csak arra a sehonnai nyomorult pásztorra kell gondolnia, aki olyan bizonyos az ő eljövetelében, hogy reggeltől estig ott várja a kunyhó előtt már harminc esztendeje.

- Hát, ha meg így van a dolog komám - mondta az udvari bolond - akkor talán mennénk oda.

A király szomorúan csóválta a fejét:

- Gondoltam már rá magam is sokszor, de hát a király az ország méltóságát viseli a maga személyében, annak nem szabad ilyen gyerekes tréfákat csinálni se mással, se önmagával.

Beszéltek azután arról, hogy talán ismeretlenül, titokban is elmehetne a király Istenhátamögére, mint a régi mesék királyai. De utóbb ezt se találták jónak. Így is csak megtudják a dolgot, a pásztor meg nem is hiszi el, mert azt is elmesélte a miniszterelnök azon az ebéden a királynak, úgy amint maga is hallotta, hogy lelketlen tréfacsinálók sokszor próbálták már elbolondítani a királyváró pásztort, de egyiknek se sikerült, a tréfája, mert az együgyű ember úgy várta a királyt, ahogyan az ő képzelete szerint a királynak jönnie kell: fényben, ragyogásban, pompában. Aki nem így jelenik meg előtte, azt ő soha se fogja elismerni királynak.

De hát a bolond nem azért bolond, hogy tágítson. Ezt csak az okosak teszik. Ő kitartott amellett, hogy a királyt elviszi az istenhátamögei pásztorhoz gyógyulás okából. Apródonként kiszőtte-fonta a tervet, hogy miképpen lehetne ezt megcsinálni anélkül, hogy a király fölséges méltóságán csorba essék. A tervét megbeszélte a hatalmas udvarmesterrel, az meg a többi méltóságokkal, miniszterekkel, hadvezérekkel. És egyszerre csak megjelent a hivatalos közlemény, hogy az őszi hadgyakorlatok az idén Bergengócia megyében lesznek, ahol a király őfelsége is jelen lesz. Harmadnapra már egész sereg magas rangú katonatiszt, mérnök, meg mindenféle szakmabeli nagykutya jelent meg Bergengócia megye székhelyén és onnan hintókon, lóháton, szekereken szanaszét mentek a megyébe, vizsgálgatták az utakat, hidakat, rendezkedtek, parancsokat, utasításokat adtak százféle mesterembernek, akik ezer meg ezer munkással tüstént nekiláttak a munkának. Éppen valahol Istenhátamöge körül volt tervezve a legnagyobb hadművelet, ott csapatostul járt a sok aranygalléros generális. Most már az egész megyében mindenki tudta és lelkendezve beszélte, hogy a király eljön Bergengóciába. A főispántól kezdve a legkisebb falu kisbírójáig mindenki az előkészületek körül sürgött-forgott és mindenki izgatott volt a nagy esemény várásában.

A királyváró pásztor azonban most is nyugodtan és csendesen üldögélt a kunyhója előtt. Látta a sürgést-forgást, de az őt nem érdekelte, csak nézte mereven az utat, ahogy azt harminc esztendő óta mindig cselekedte. Egy reggelen valaki patyolat-tiszta fehérneműt hozott neki és elvitte a szennyes ruháját. A plébánosék cselédje paprikást hozott neki reggelire és még bort is küldtek hozzá. Már korán délelőtt nagy embertömeg lepte el az utat és a mezőt. Messze vidékről szakadatlanul érkeztek kocsik tele ünnepi ruhába öltözött emberekkel, akik mind ott helyezkedtek el az út szegélyén. Csak úgy feketéllett az egész határ a sok embertől, még az útszegélyező fák is tele voltak suhancokkal és gyerekekkel. Úgy tíz óra tájban nagy mozgás és zúgás támadt a tömegben:

- Jön a király! Jön a király! - adták szájról szájra.

Rövid pár perc múlva ezüstsisakos, fehérforgós gyönyörű huszárok jöttek vágtában és utat csináltak az őket messziről követő menetnek. Alig tűntek el, néhány pillanatnyi, izgalommal teljes szünet után lovon ülő harsonások jelentek meg. Díszes takarókkal letakart fehér paripákon egymás mellett lovagolva arany kürtöket fújtak, amiknek a hangja átjárta az embernek szívét, lelkét, minden csepp vérét. A kürtösök után színarany zsinórral díszített hófehér mentékben testőrök lovagoltak táncoló paripákon és közrefogtak egy aranyos fényben tündöklő hintót: abban ült a király és mellette a hadvezére. Az utat szegélyező tömeg a pompától és a fénytől elbűvölve nézte a csodálatos látományt, amilyenről csak a régi idők tündérmeséi tudnak beszélni. A királyváró pásztor lelke ott ült a szemében, amint nézte, nézte a káprázatos tüneményt, amely jött közelébb és közelébb őhozzá, ahogyan ő azt harminc esztendő óta várta. A tömeg éljenzett, a harsonák riadtak, a harangok zúgtak: az egész világot valami túlvilági fény és zengés töltötte be. És a menet egyszerre megállott. Az aranyhintóból kiszállott az uralkodó a teljes királyi díszében és méltóságában ragyogva, derült és nyugodt mosollyal az arcán, odalépett a pásztorhoz, aki oly biztos volt az ő eljövetelében.