Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 13-14. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY -
KÉT GYŰRÖTT GYEREKARC

Mindenik éjszakája így telt el. Kellemetlenül, lázas betegességgel. Zavartan, össze-vissza kapkodva fordult a részeges Feketéhez, akit minden korty bor melankolikusabbá és csendesebbé tett. Az ő közös nyelvükön beszélt, azon az őszinte nyelven, amely mindig valami rejtett és talán meg sem lévő mélységet keresett.

- Tudod - mondta sötét szemeivel merőn bámulva az abrosz egyik pontjára. - Mindent nagyon tisztán látok. Éltem és most is élek. Volt gondtalan fiatalságom és volt nagy szenvedésem. Amíg fiatal voltam, nem voltak gondjaim és nem törődtem azzal, hogy ki vagyok én és mi a világ? Nem gondolkoztam azon, hogy miért fekszem le este, miért kelek fel reggel? Amíg szenvedtem, megtanultam szenvedni és várni. Lebegett előttem egy cél: otthon lenni. Minden életenergiámat erre a célra pazaroltam anélkül, hogy a kisujjamat megmozdítottam volna. És most itt vagyok. Ami után vágytam, megvan. Az otthon. És most látom, hogy a várás és a semmittevés természetemmé vált. De zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy mire várok. Van-e egyáltalán az életben valami, amire érdemes várni? És ha van, mi az? Gazdagság, nagyság, hírnév, hatalom, boldogság? Ezek mind olyan dolgok, amik csak arra jók, hogy a költők megénekeljék. Szóval utálatosak és émelygősek. Szeretnék látni valami tiszta, világos pontot, ami nem feltevés és képzelgés és buta filozófusok találmánya. Valamit, ami szilárd. De minden, amit látok mulandó és hiábavaló. Miért hát akkor küzdeni érte? Küzdöttem és vágytam az itthonlét után. Minden gondolatom az volt: az otthon, az anyám, az apám, a testvérem. Na és most mindez megvan, és nem vagyok boldogabb velük. Mire való volt hát az a küzdés, hogy ide jussak? És minden így van, minden ... És én ezt őszintén mondom neked. Láthatod rajtam. És te azt hiszed, hogy én meg vagyok győződve szavaim igazságáról. Pedig nem. Bennem már nincs meggyőződés se magam iránt, se semmi iránt. Nem tudok hinni abban se, amit látszólag a legnagyobb meggyőződéssel mondok. Mert minden kijelentésem mögött ott ólálkodik az a tudat, mint fekete kísértet, hogy semmi sem bizonyos az életben. Mire való hát élni? Talán csak a butáknak van joguk erre, akik elég szerencsések, hogy butáknak születtek. Na, és ha muszáj élni, hogy kell hozzákezdeni az élethez? Egyáltalán, hogy kell valamihez hozzákezdeni? Milyen irányban induljak?

Fekete, aki erősen figyelt barátjának mindenik szavára, előregörbítette domború, széles hátát és mintha csakugyan hinné, hogy megtalálta az élet nagy rejtélyének kulcsát és mintha megfeledkezne arról, hogy elcsépelt ostobaságokat mond, ezt motyogta:

- Nem érdemes ennyire belemélyedni a dologba. Az ember a végén beleőrülne az ilyesmibe. Szerintem úgy kell venni az életet, ahogy van. Minden órának megvan a maga öröme, vagy bánata és az egyformán kedves nekünk. Legjobb bizonyság erre az, hogy a szegény és a gazdag egyformán fél a haláltól. Nézd testvér, legjobb ilyenkor felhajtani egy pohár bort és bizony mondom neked, a pohár fenekén megtalálod az igazságot. Máskülönben igyekezz úgy élni, hogy mindenki szeressen, és senkinek ne okozz fájdalmat. Ez, azt hiszem, elég szépen hangzik, ezt érdemes alapelvnek felvenni.

- Hagyd ezt az aljas morált! - kiáltotta Horváth olyan hangon, mintha fel lenne bőszülve, pedig mindenbe beletörődött közönyösség ült az agyán. - Ez a legnagyobb hazugság és képmutatás, ami a világon valaha volt. Ennek nevében lopnak, gyújtogatnak, rabolnak az emberek, ennek nevében gyilkolják egymást, ennek nevében kínoztak engem öt évig és tettek ilyenné, amilyen vagyok. Mondják meg inkább azt, hogy a hasuk az alapkő: akkor nem vetem szemükre az életem megnyomorítását. De így, érzem, ökölbeszorított kezekkel fogok ütni, gyilkolni, másokat meggyalázni és tönkretenni csak azért, hogy éljek, hogy hatalmasabb legyek másoknál és hogy minél több gyönyört faljak magamba egy nap alatt, mert hisz ez a cél ...

- Csitt, csendesen, még letartóztatnak, ha így beszélsz - szólt ijedten Fekete és megragadta karját. - Látom, hogy nem tudsz ezektől a gondolatoktól szabadulni. Ennyiben szerencsétlenebb vagy, mint én. Én iszom egy korty bort és ez a gyönyörűség annyira leköt, hogy nem tudok gondolni csak a másik kortyra. Épp ezért meg is mondom egész őszintén, hogy bor közben nem szeretek szomorú dolgokról beszélni, bor közben víg vagyok. Nekem is volna sok szomorú mondanivalóm, de én nem beszélek. Mit szólsz például ahhoz, hogy olyan koszos vagyok, mint egy utcaseprő?

- Marha! Ha fanatikus bolsi lennék, azt felelném, hogy a világ szégyenpiszkait hordozod magadon, a világnak el kellene pirulnia, ha téged lát és szégyenkeznie önmaga miatt, ehelyett azonban megvet és közönyösségével sújt. Aljas társadalmi rend, büdös burzsoá és éljen a vörös kapca! De én csak azt mondom, hogy nagyon szép szemben állani a világgal, de nem kellemes. Nem tartalak annyira bolondnak, hogy hősnek vagy mártírnak gondold magadat azért, mert rongyos vagy, szegény vagy és piszkos, és mert ezt elviseled. De tartalak közönséges, kis embernek, aki a fogságban szegény, rongyos és piszkos volt azért, hogy majd itthon úgyis gazdag és tiszta lesz. De ez az «úgyis» nem teljesedett be és te megalázottnak, lealacsonyítottnak és aljasnak érzed magad emiatt. És még akadtak olyan bolondok, akik dicsőítették a szegénységet! Lehet, hogy a szegénységben született szegénynek a szegénység szép és nyugodalmas dolog és azt hiszem, így is van. De nekem, aki valamikor aránylag jómódban éltem, és álmodozni és ábrándozni tudtam, aljasság és förtelem, ami csak megerősít abban, hogy az életben minden hiábavaló és egyszerűen lehetetlen.

A részeges Fekete közbeszólt:

- Ebben, azt hiszem, igazad van ... Hej, volt idő, amikor még «sárgaembernek» neveztek. Volt egy gyönyörű sárga kancám, a Tilla. Szép, világossárga volt a szőre. Úgy fénylett, mikor a nap rásütött, mint az arany. Hej, mikor felültem a hátára sárga bőrruhámban, sárga bagariacsizmámat a kengyelbe vágtam és végiglovagoltam a városon! Az ablakok jobbról-balról kinyíltak, a lányok kinéztek és integettek utánam. Tilla meg kecsesen feltartotta büszke fejét és nem nézett semerre. De rég volt ... Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, azóta egykedvű, kihűlt öregek lettünk. Igazam van, ugye?

Horváth megérezte hangján a részegséget, morgott valamit és aztán megkérdezte:

- Mondd hát el, hogy mi van most veled.

- Most? Velem? Na várj. Pajtás, neked van pénzed, rendelj még egy üveg bort. Nálunk az fizet, akinek pénze van. Igazam van, ugye?

Horváth rendelt egy üveg bort, Fekete hallgatott. Az előbb azt mondta, hogy ő víg, ha iszik és most gyenge, összeroskadt embernek látszott. Az arca gyűrött volt és szomorú.

- Ugye furcsán nézek így ki? Még furcsábban mint a fogságban - mondta csendesen és jobbra-balra ingatta fejét. - Talán szégyellsz is velem egy asztalnál ülni? Na, nem mondtam komolyan, hiszen tudom... De hát persze. Nézd, pajtás, hiába úgyis minden. Bele kell nyugodnunk, hogy csupa küszködés az élet. És mégis érdemes küzdeni. Ott Oroszországban is mindig nyögtem, kínlódtam, csak akkor nem, amikor vutki volt az asztalon. Ott, látod, azzal öltem az időt meg a gondot. Hazakerültem és azt mondtam magamban: Te részeges disznó, most már elég volt az ivásból. Itthon vagy. Dolgozni fogsz. Folytatsz mindent ott, ahol elhagytad. Itt a szép haza, a drága Magyarország, a délibábos róna, a zordon Kárpátoknak fenyvesektől vadregényes tája. Na tessék. Nem tagadhatja senki, hogy megvolt bennem a jó szándék. És esküszöm, hogy minden hazatérő fogoly így gondolkozik. Dolgozni, otthon dolgozni, maga emberének lenni, meleg, családi fészket alapítani. Köszönöm szépen. Csakhogy idehallgass! Az ember megérkezik, keresi a családját. Nincs sehol. Ez meghalt, az elköltözött, amaz meg, nem tudják, hol van. Keresi a szobáját, az értékeit, a ruháit, a bútorait, a könyveit, az írásait: nincsenek sehol. Négy év alatt elszórták, szétdobálták. Az ellenség feltüzelte. Próbál állást keresni, ha már vége az irodának. Nem kellesz a kutyának se. Hát most itt vagyok. Így jártam. Vagy harminc korona van a zsebemben, azzal vége. No de én nem búsulok. Én bölcs lettem. Minek aggódni a jövő miatt, amíg van alkohol, ami feledtet mindent az emberrel. Igazam van ugye? - harsányan kacagott és kiitta poharát.

Horváth figyelmesen nézte társát. Irigyelte, hogy egy pohár borral könnyíteni tud a lelkén. Érezte, hogy egy a sorsuk, azé még rosszabb, mint az övé. Érezte, hogy ő is akar, akar valamit tenni, valamit, ami változtat a helyzetén, ami megkönnyíti a lelkét, de nem tud.

- Mondd - kérdezte - csakugyan jó orvosság az ital az olyanoknak, mint mi vagyunk?

- Mint mi vagyunk? Én nem tudom, hogy milyenek vagyunk mi. Néha olyan furcsaságokon kapom rajta magamat. Ej, mit tudom én? Tudod, mi olyanok vagyunk, mint az a rózsatő, amelyet magára hagyott a kertész, nem gondozott, elhanyagolt és emiatt bedudvásodott és a szárán egy vadhajtás sarjadt. Nyílik az egyik ágán rózsa, a másik ágán vadcsipke. És mi magunk hiába próbáljuk letörni magunkról ezt a vadhajtást. Hiába, az a fogság csontunkhoz nőtt. Amíg le nem operálja rólunk valaki, nem leszünk mi a régiek... De éhes vagyok ám, hallod! Így nem csúszik a bor! Ej, eszünk valamit, egy kis borkorcsolyát. Van még a tarisznyában.

Kibontotta a hátizsákját, előszedett belőle egy darab fekete kenyeret és egy szelet paprikásszalonnát.

- Na, itt van, egyél!

Komolyan nézett rá, nagy, becsületes szemeivel, de ezek mögött a szemek mögött valami nagy, sötét bánat borongott. A nyaka olyan fáradtan és súlyosan görbült előre, mint egy igásmarháé.

Horváth átvette az ételt. Ez a jószívűség meghatotta. Megfogta a kezét, és ezt mondta halvány, szomorú hangon:

- Sajnállak téged. Te még szerencsétlenebb vagy, mint én.

- Oda se neki, pajtás! Én nem bánom!

De Horváth látta, hogy egy könnycsepp bujt elő a szeme szögletéből.

- Na, most már igyunk! Hozhat mindjárt két üveggel! Igazam van, ugye? - Majd hirtelen felkönyökölt piszkos karjával az asztalra és ezt kérdezte: - Mondd, nem szeretnél te megházasodni?

- Én? Miért kérdezed?

- Nem érzel vágyat egy csendes, kis, meleg kuckó után, ahol meghúzhatod magadat távol az emberektől, egy édes, szép asszonnyal és ott élhetnél szépen, kettesben? Akkor csókolhatnád meg, amikor akarod, akkor fekhetsz vele az ágyba, amikor akarod. Ölelheted kedved szerint. A lábait csókolhatod, mert tiszták, a fehér, puha keblét, amiből egy év múlva a te gyermekedet fogja táplálni. Becézheted, simogathatod. Ah, de szép! És lesz, aki puhára vesse az ágyadat, aki rendben tartsa a ruhádat, megszámolja az ingeidet, felírja egy kis könyvbe és úgy adja oda a mosónénak, elküldi a cipődet megtalpaltatni a suszterhez, beadja a gallérjaidat a mosodába és ... mondd, nem érzel vágyat egy ilyen mennyország után, olyat, mint például ez után a pohár bor után? Nézd, hogy csillog a fénye! Érzed a szagát? A gyümölcs és a szesz! Együtt a kettő de fene jó, de fene jó ...

Horváth nem felelt.

- Te, úgy látszik, nem érzed ezt, mert neked van otthonod. Kedvenc, dédelgetett gyermek vagy. Igazam van, ugye?

- Az vagyok, de már torkig vagyok ezekkel a becézgetésekkel. Úgy kezelnek, mint valami beteget. Ha egy lépést teszek, megkérdezik, hová mégy? Ha valamiből nem eszem, azt hiszik, hogy nem ízlik az étel, meg más efféle. Utóvégre én csak az vagyok, aki régen voltam, ők is bánjanak velem úgy. Jobban esne, ha egyszer az apám jól elverne.

Részeges Fekete nevetett. Úgy látszik, oda se figyelt, mert egész másba fogott bele.

- Te, nagyszerű esetem volt Szavelben, már közel Moszkvához, amikor jöttem. A vörösök lecsíptek. Bezártak egy szobába többekkel együtt, akiket már előzőleg elfogtak és egy őrt állítottak az ajtónk elé. Hát kit látok? Ki veri ott a blattot egy nagyszakállú orosszal? Mint később megtudtam, egy ellenforradalmár kozák kapitánnyal. Ki más, mint a kis Budai, az a kis szőke zászlós, aki, mikor rossz kedve volt, táncolt. Emlékszel még rá, ugye? Ott táncolt egyedül, búsan az egyik sarokban és csizmájával egész leverte a falról a vakolatot. Leülök, bemutatkozom a társaimnak. Telik-múlik az idő, korogni kezd a gyomrom. Megkockáztatom a kérdést, mert már rég elmúlt ebéd ideje, hogy itt nem adnak az embernek enni? Kinevettek a marhák, pedig magukat is épp úgy nevethették volna, mint engem. Felvilágosítottak, hogy az, aki éhes, átmehet a szomszéd szobába, ahol egy péküzlet van és ha akar, rászánhat néhány rubelt egy darab kenyérre. Az őr kiengedi, ha megmondja, hogy kenyeret megy venni. De nekik bizony már nincs pénzük. Megyek az ajtóhoz. Az őr dühösen rám mordul, hogy mit akarok? Mit? Hát megmondom neki, hogy kenyeret akarok. Kibocsát, de közben dörmög, hogy siessek. Bemegyek a pékhez és veszek egy harapás kenyeret. Azzal már vissza is akarok fordulni, mikor látom, hogy azok, akik a városból jöttek vásárolni, a másik ajtón mennek ki. Nekem se kellett több. A kenyérrel a kezemben szépen odébb álltam. Haha! A kis Budai talán még mindig ott táncol bánatában! Na de, hogy milyen barmok azok az oroszok! Igazam van ugye?

Koccintottak. Ittak. Horváth is nevetett.

- Hozass még egy litert - kérte Fekete.

Már kóválygott a feje, azért rendelt még egy liter bort. Feketének az arca puffadt volt, a szemei ragyogtak, könnyzacskói alatt két nagy, vörös folt támadt.

- Hej, csak egyet bánok - mormogta piszkos ujjaival ritka, durva bajuszát cibálva. - Azokat a telivér orosz nőket. Huncutabb, könnyelműbb népség nincs azoknál a világon és az ember sohase felejti el őket. Csak harisnyát nem tudnak csinosan hordani. Olyan legtöbbnek a lába, mint a harmonika. A béka felmászhatna rajta. A harisnya úgy lötyög a lábukon, hogy még. De egy szál ingben aztán elragadók! Csak ne kellene félni attól, hogy betegek. Egy évig, amikor már félig-meddig szabadok voltunk, minden héten más volt a szeretőm. De igyunk, testvér, ne szomorkodjunk azért, mert neked elég volt egy évig egy. Na ne bosszankodj! Tudta azt mindenki, ne is titkold. A szép kis Ivanovna. Még olyasmit is beszéltek, hogy elvetted feleségül. De mondhatom, fene ügyesen csináltad a dolgot. Volt pénzed elég. Te, mondd, megvan még a nyakadban az a kis kereszt, amit tőle kaptál?

- Nem, ezt nem tűröm, ilyenekkel ne gyanúsíts! - kiáltotta Horváth és idegesen piszkálta cigarettája végét. - A kereszt megvan, mert ő hívő volt, de egészen más, mint a többi. Ő a Krisztusban hitt és nem a vallásban. Magasztosan gondolkozott és ő volt az, aki még mélyebbre lökött a gondolkozásba. De ő nem sejtette, hogy ez az én élménynélküli gondolkozásom szellemi önfertőzéssé válik. Élménynélküli. Igen. Mert ugyanazt az egyformaságot élni öt évig és az utolsó éven ugyanazt folytatni vele: ez a legborzasztóbb stagnálás. Úgy gondolom, hogy megőrültem volna, ha vele nem ismerkedem meg. Ez szükséges változás volt. Ezt talán nevezhetném élménynek, de azt hiszem, még se volt az, mert csak messzebbre vitt a belém itatódott megszokásban. Már későn jött és nem bírtam állatból emberré lenni. Te nem ismerted őt. Hozzá nem bírt közeledni a közönséges emberi felfogás. Tőle pénzt elfogadni nem volt lealázó. Ő nem parancsolt nekem. Fennkölt volt és nemes. Ő nem úgy élt, mint más. És nem tudom neked megmagyarázni. Ő nem is test volt, hanem lélek. Egy nagy, légies és mégis testi valami. Aki szeretett és ebben a szeretetben nem talált olyan aljas pikantériát, mint az európai nők. Szemérmes volt és szemérme nem képmutató álszemérmeskedésben nyilvánult. Gondolatai voltak és minden gondolata belőle, magából fakadt, hogy úgy mondjam hamisítatlanul, belőle, a testéből, az agyából... én nem tudom, de belőle jött úgy, ahogy a természet lökte ki, tisztán, nem bemocskoltan kétértelműséggel, számítással, mások felfogásával és hátsó gondolatokkal. Ő volt az őszinteség maga. A lelkeink úgy összeforrtak, hogy néha csak egy szót mondtunk és kitaláltuk egymás gondolatát. Néha nem is beszéltünk és tudtuk, hogy ilyenkor mind a ketten ugyanarra gondolunk. Ő az embert nézte bennem, és az embert szerette, nem a foglyot és nem az érdekes idegent. De én mindvégig megtört, lealjasított állat maradtam. És ő embernek tartott. Ez valami kimondhatatlan megnyugvást és állati hűséget öntött belém. Megnyugodtam, hogy állat vagyok, és mégis van valaki, aki embernek tart. Belém rögződött még jobban a hallgatag, kínlódó és megnyugodott gondolkozás és őszinteség. Furcsa, hogy ezt így meg tudom állapítani magamról. De ez a tulajdonság is megcsontosodott bennem. Önmagamról tudok gondolkozni, és matematikailag elemezem magamat. Rémes ez a túlzott öntudat. De ő ezt szerette bennem. És én megelégedtem az ő szeretetével. Örök hűséget fogadtam neki minden romantika nélkül. De értheted, engem is csábított a feltámadás gondolata. Ez az, amit egyetlen fogoly se bír leküzdeni. Elváltam tőle szépen és haza jöttem. És várom, hogy támadjak hát fel végre. Most is az vagyok, aki voltam: én. És itt mindenki vagy túlságosan undorító figyelemmel van irántam, vagy közönyösen néz végig rajtam. És ez mind a kettő idegesít. Nem bírom ki. Az istenit a marha fejemnek! Miért nem hoztam őt magammal? De akkor azt hittem, vagy legalább is azt gondoltam, hogy mihelyt haza érek, a régi emberek, a régi tájak, a régi házak, a régi utcák megpillantása egy csapásra elhomályosít bennem minden emléket. És most még tisztábban látom a nagy barakkot, mintha ott volnék, és a fene egye meg, egyáltalán nem irtózom a dideregve átszenvedett éjszakák emlékétől! Hej, Vjera, Vjera a szentségedet!

- Ej, hagyjuk ezt - szakította félbe Fekete üveges szemekkel nézve ki az utcára. - Ez is egy tövis a vadhajtáson. Nézd egy temetés! Jó pofák ezek a csendes, búsuló alakok.

- Igen - hagyta rá tompán Horváth. - Mindnyájunknak ez a végünk itt a földön. És sok ember, mintha megfeledkezne erről. Annyira vágynak élni. Küszködnek, iparkodnak és miért?

- Nem, nem szabad erre gondolni pajtás. Az életet úgy kell venni, amilyen. Sok apró öröm van, amiért érdemes élni. Ez jó, ez jó, ez az igazi - mormogta és a részegek tekintetével itta ki poharát.

- Na, de talán mennénk - indítványozta Horváth. - Öt óra elmúlt.

- Menjünk, igen, menjünk. Felkutatom valamelyik rokonomat. Mert valahol csak kell aludni az éjszaka.

- Nálam alhatsz - mondta Horváth és felállt. Kissé nehéznek érezte a fejét. Ez a bódultság jólesett neki. Fizetett és karonfogva kiléptek az utcára. A részeges Fekete hátára vette piszkos batyuját. Szótlanul mentek egymás mellett. Mikor kiértek a kőrútra, Horváth megszólalt bizonytalan hangon:

- Gyalog menjünk. A levegő jót fog tenni a fejünknek.

- Legalább megspóroljuk a villamos pénzt - heherészett tántorogva Fekete. Belevegyültek a tömegbe. Soká és lassan mentek. A Margit hídon megálltak. Lenéztek a hűvös, csendesen folyó víztömegre. A mélység különös, nagy vonzóerővel hatott rájuk. A hullámok csapkodták a kövér hídlábat.

- Ej, menjünk - dörmögte Fekete. - Nézd, nézd inkább, hogy ragyog a Margitsziget! A fák szinte lángolnak. Vörösek, amint rájuk süt a nap. Gyönyörű ez a sápadt ősz. Nézd, nézd, örüljünk neki, örüljünk! Igazam van, ugye?