Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 12. szám · / · BÁNYAI KORNÉL: A HALÁL ZSOLTÁRAI-BÓL

BÁNYAI KORNÉL: A HALÁL ZSOLTÁRAI-BÓL
ÉNEK A SIVATAGBAN

Süket sivatagban ülök a porban.

Itt ülök görnyedten a porban, olyan öregen és régen mint a por, mely napsugarak robogó bukása után dalolva mozdul, jajdul és énekel.

Régen itt ülök én por a porban és húsomról rég lerongyolódott a rongy és csontomról a hús. Minden, minden leszakadt belőlem. Minden, minden elmaradt mögöttem és most nincsenek többé rokonaim, szüleim, ismerőseim, barátaim, testvéreim és szeretőim és nincs senki és semmi a világon, hogy visszhangot verjen életem s ajkaimon lassan elszunnyad a szó és testem zuhanva a porba dől.

Ó csak a nap és más kegyetlen csillagzatok sürögnek körülöttem s mozdulatlanságom fölé éhesen tátong, harap le az ég s mintha engem morzsolnának egyre csattogó, rám tépő csillagfogai.

Süket sivatagban ülök a porban.

Régen ruganyos izmaimat, melyek a világ ölelésére feszültek és napsugarak és embert-rügyező asszonyi testek omlására vágytak és dacosak voltak mint a vas, befogta a rozsda és ökleimből, adó tenyeremet rejtő, kemény ökleimből hajh már régen, régen elpárolgott az erő. És megtépdestem idegeimet és kikapartam és megnéztem villogó agyvelőmet koponyám üregéből és kikapartam magam a világból. Kihullottam az élet rakétás háborúiból s amint lerongyolódva és meggörnyedve megtúrom a rongyos sötétséget, megbontom az élet dadogó dekorációit és megrugdosok mindent körülöttem - jaj már nem találok semmit, amiért érdemes lenne élni!

Süket sivatagban ülök a porban.

Ez az árnyékom, szótalan, hűséges jó barátom, ami mozgó mégis megmaradt belőlem! Ki ő, mit akar, mért kísér, mért mardossa a sarkom, mért suhog mögém, ha kicsöppen a nap? Mindenütt megvárt ő, mindenütt velem volt s most is mintha ővele beszélnék.

Megborzongok és ő is velem borzong, didereg.

Kinyújtom kezem és kezét mozdítja felém.

Én, én, én vagyok az árnyék, bús, fekete árnyék síró sivatagban, kriptául mélyülő világok előtt!

Én vagyok ő, kivert, csöndes árnyék, árnyékos éjszakák szülötte s halál sivatagján, zúgó, dörömbölő csöndességben, búcsúzva, reszketve megölelem őt, megölelem magamat, akit meg kell ölnöm!

Süket sivatagban ülök a porban.

Messze, messze tőlem, hihetetlen messze árnyékát sodorva forog a sáros, nyomorult föld. A nap felé kanyarog és nyögve, havas sarkokkal cipeli új, kegyetlen csillagzatok alá az embereket.