Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 11. szám · / · DÓCZY JENŐ: GYULAI PÁL KRITIKAI ELVEI

DÓCZY JENŐ: GYULAI PÁL KRITIKAI ELVEI [+]
(Második közlemény)
III. (Gyulai törvénytára. - Művészeti törvények. - Esztétikai érték. - Objektív és szubjektív kritika.)

Gyulai az irodalom törvényeinek első és talán utolsó kodifikátora magyar földön. A klasszicizmus napja már rég leáldozott, a romantika nemzeti színű, bogláros díszmagyarja is a bús feledékenység homályába merült s most a realizmus gazdag vetést érlelő szakában áll elő Gyulai, hogy kipótolja a százados mulasztást. Amire a raison kritikusai: Kazinczy, Kölcsey nem gondoltak, ő viszi végbe: megszerkeszti az irodalom első magyar törvénytárát. - A klasszicizmus korában nem akadt Boileaunk, a romantikus Vörösmarty se ad a Dramaturgiai Töredékekben kátét vagy dogmatikát, mint Victor Hugo Cromwell előszavában, Gyulai vállalkozik a nagy föladatra. És törvénygyűjteményét e második Werbőczy a közvéleménnyel is elfogadtatja. Ettől kezdve a Tóth Kálmánok hiába tiltakoznak, hiába ütnek büszke mellükre, mint egykor a Himfy dalok költője, ki csak oly törvényeknek hódolt, miket a törvényesen egybegyűlt országgyűlés hozott és a koronás király szentesített - ez a boldog idő elmúlt, Gyulai a végrehajtó hatalmat is kezében tartja, «lángelméjük»-re kérlelhetetlenül alkalmazza a paragrafust s az írók hiába fellebbeznek a közönséghez. Gyulai ítél s az ítélet jogerős. Ritka eset, talán csak az egy Jókainak sikerült, hogy az ítéletet a közönség kegye feloldotta.

Törvényeinek a forrás adott erőt, ahonnan merítette őket. E forrás - mondotta - a természet és az emberi szív. Minden nagy költő a természettől tanulta művészetét s a művészet és irodalom törvényei azért örökkévalók, mert a természet és az emberi szívből fakadnak, melyek változatlanok. Az ízlés és a korok divatja változhatik, új és új költői iskolák, irányok állhatnak elő, de az iskolák önkényes szabályain s a kor múló divatján túl a művészi szép lényege állandó. A természetnek és a művészetnek megvannak a maguk változhatatlan törvényeik s írónak, kritikusnak e törvényekhez kell igazodnia. Az egyiknek, hogy alkotó erővel testesítse meg műveiben, a másiknak, hogy a műveket e törvények alapján értékelje. Mert a törvény nem tudása nem mentség. A lángész alkotását is az teszi örökéletűvé, hogy e törvényekből legtöbbet merített; hogy vethetné hát meg azokat a csekélyebb tehetség. Legfeljebb ott a különbség, hogy a lángelme minden tanulmány nélkül is, már eleve ismerős velük s tulajdonképpen azért jön, hogy e törvényeket kijelentse és betöltse. A lángész azonban ritka, nagyon ritka, mindig kivételes jelenség s az irodalom nem éppen lángelmékből áll. - Poeta non nascitur, sed fit. Nem kifejlődve születünk a világra, csak tehetségekkel felruházva s a tehetséget csiszolni, fejleszteni kell. Tanulni kell. Sok, kitartó tanulmányra van szükség, hogy az író tisztes sikert érhessen el. S mi ez a tanulmány? «Bizonyosan nem azon pár kézikönyv, melyet egynémely tanár írt, bölcsen tanítván, mit maga sem tud vala; sem lapjainak kritikai phraseológiája, mely az értelmet megzavarni s az ízlést kioltani igyekszik. A költői tanulmány: az élet, önmaga a költő s a világirodalom nagy szellemei. Nem volt nagy költő, ki nem e három iskolából került volna ki. - - - Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet; ha a költő nem tanulmányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem emelkedhetik s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, hogy éppen azok merjék megvetni, kik a világnak új remekeket óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egyképp minden új csak a régi alapján emelkedik. Egy bizonyos genialitás, egy bizonyos eredetiség magában a legnagyobb szegénység.» (Krit. Dolg. 52.) Példák kellenek? Ott van Moličre; ő is azért nagy, mert kijárta mind a három iskolát. Jól megfigyelte a korabeli francia társadalmat: az udvart, az elsatnyult szalonéletet, a szegény és kevély nemességet, a tudósok pedantériáját, a metafizikusok erőtlen szubtilitásait, egész környezetét: nőket, férfiakat egyaránt; a szív bohóságait és a társadalom ferdeségeit. És nagy figyelemmel vizsgálta önmagát. Ami gyöngeséget vagy nemességet talált szívében, átlehelte személyeibe. - A korabeli társadalom és önszívének vizsgálata költészete egyik forrása, a másik pedig sokoldalú műveltsége. Ismerte minden nagy elődjét, minden nagy példát a vígjáték terén. A görög komédiát épp úgy, mint a rómait, az olasz és a spanyol vígjátékokat. Sokat átvett Plautusból, Terentiusból s mégse lett belőle utánzó. Mert bár elődei vállán emelkedett, megőrizte eredetiségét s amit átvett, saját szellemében dolgozta föl. - Több példa kell? Ott van a világirodalom minden nagy szelleme, nálunk Arany, Kemény, Katona, Petőfi. - S velük szemben ott vannak a beteg fantázia rabjai, kik sem a természetet, sem az emberi szívet nem tanulmányozták, nem ismerik se a világot, se tehetségük korlátait, hűtlenek a költészet ősforrásaihoz. Ez ál-lángelmék és hóbortosak: a Petőfi-utánzók és a Jókaiak, Mikszáthok, Vajda Jánosok, Tóth Kálmánok és Rákosiak. Így állnak szemben egymással a törvénytudók és - tudatlanok.

Ez ellentét váratlanul robbant ki, nem csoda, ha meghökkent. Tehát Jókai is, Mikszáth és szegény Vajda János is!? Ők se ismernék a természet és az emberi szív törvényeit? Jókai kivált, kinek meséi ifjúságunk álmaiba szövődtek, ne ismerte volna szívünket? Hát nagy hatása nem éppen a szív finom lírája volt, csupán «hamis érzelmesség, üres szónoklat s hatásvadászó szenvelgés», természetellenes humbug, görögtűz, melynek föllobbanása után puskaporszagú a levegő? - Az imént még oly természetesnek éreztük Gyulai okfejtését, aligha gondoltunk ellentmondásra, most nyugtalanul aggályoskodni kezdünk és jobban érdeklődünk törvényeiről. Mik hát azok? Természettörvények a szellemvilágban? A természettudományokat hívta segítségül, hogy a költészetnek megkeresve gyökerét, talán az alkotó és élvező lelki folyamatok végső okát: a szükséglet-kielégítés törvényét tegye meg műelmélete fundamentumául? Talán egy merészen általánosító hipotézissel van dolgunk, mely tetszetős metaforákból kiindulva, a természettudományok módszerével kacérkodik vagy legalább is olyan zseniális túlzás, mint Brunetičre műfajelmélete? Nem, minderről szó sincsen. Gyulai sokkal józanabb és egyszerűbb elme, semhogy ilyen zsákutcába tévedne. Más irányban kell kereskednünk. Kis időre el kell hagynunk Gyulait, hogy majd ha visszatérünk hozzá, tisztábban lássuk.

*

Tissot egy elgondolkoztató megjegyzést tesz a «Les évolutions de la critique française» előszavában. Azt mondja: Sainte-Beuve módszere, mikor a Goncourtok impresszionizmusát kritizálja, voltaképpen ugyanaz, mint a Victor Hugoé, mikor Racine drámáit kigúnyolja. Mindketten azt hiszik, hogy objektív elvekre, esztétikai törvényekre támaszkodnak, pedig tulajdonképpen csak a saját szubjektívizmusukat érvényesítik, mely mint a nevelés, környezet és a faj végső eredője jelentkezik. Vagyis tehát Spencer elvét alkalmazva: minden esztétikai törvény, mely nem időtlen idők óta ösmeretes, nem általánosan minden korban és minden népnél elismert, egyenértékű a művészetről kimondott egyéni véleménnyel. Boileau törvényei tehát csak magát a «Parnasszus fejedelmét» és legföllebb XIV. Lajos Franciaországának az abszolút tekintély elve előtt mindenben meghajló korát, Brunetičre törvényei pedig szintén csak őt magát és a természettudományos XIX. századot magyarázzák. És így tovább, és így tovább...

Vajon így van-e ez csakugyan és lehet-e másképp? Van-e hát voltaképpen objektív kritika, lehet-e komolyan beszélni esztétikai, művészeti törvényekről, melyek helyre és időre tekintet nélkül megállanak, mint pl. a neoklasszicizmus hirdette a maga műszabályairól, vagy mint újabban az axiologus esztétikusok hiszik? Vajon nem Kantnak van-e igaza, mikor azt mondja: «In den Dingen des Geschmacks ist kein objektives Princip möglich».

Ha a közgazdaságtanban lehet is beszélni objektív és szubjektív értékelésről, melyek közül mindegyik ugyanarra az eredményre jut - egy kiló kenyér értéke ugyanaz, akár a ráfordított termelési költséggel, akár az általa kielégített szükséglettel értékelem - vajon lehetséges-e ez az esztétikában, a műkritikában? Egy műalkotásra vonatkozó ítélet fejezhet-e ki mást, mint az esztétikai tárgyhoz való legszubjektívebb viszonyomat, a tetszés ilyen, vagy olyan mineműségét, vagy fokát? És a kritikus döntése, melynek a dolog természeténél fogva az esztétikai benyomásból kell kiindulnia, mondhat-e lényegében többet, egyebet, mint az egyszerű műélvező esztétikai tetszése, vagy nem tetszése? - Oly kérdések ezek, melyek már a művészeti reflexió bölcsőjénél nyugtalanították a bizonyosságra áhítozó elméket. Mindezek a kérdések egy főkérdésbe foglalhatók: lehetséges-e az esztétikai megismerés területén értékelés, van-e külön esztétikai érték?

E problémát két oldalról közelíthetjük meg: az esztétikai alanyból: a műélvezőből és műalkotóból: tehát szubjektív szempontból - és az esztétikai tárgyból: a műalkotásból, tehát objektív alapból kiindulva. Lássuk először az elsőt.

Az ember szükségleteiben, a szükségletkielégítés módjában minden korban és minden népnél van valami egyformaság, megegyezés, közös alapkarakter, melyen az idők járása, a környező viszonyok módosulása, a művelődés és a divat lényegesen nem változtat. S ha föltesszük - és pedig teljes joggal föltehetjük - hogy az esztétikai alany és tárgy viszonyát egy alapjában véve éppen olyan ősi (biológiai) szükséglet kielégítésére való törekvés határozza meg, mint aminő a táplálkozás, vagy a fajfenntartás, ha megengedjük, hogy a művészetben való gyönyörködésre vágyás olyan kielégítésre váró szükséglet, melyre a szükségletek általános természeti törvényei is állanak, kell, hogy álljanak, úgy tisztán deduktív okoskodással is biztosra vehetjük, hogy az esztétikai alanyoknak: a műélvezőnek s a műalkotónak a műalkotáshoz való viszonyában is vannak, kell, hogy legyenek olyan állandó jegyek, melyek e viszonyt minden időben és minden népnél jellemzik. Csak az a kérdés, vannak-e olyan különleges jegyek is és fel tudjuk-e találni azokat, melyek e viszonyt az embernek minden más szükségletéből folyó viszonyától jellegzetesen megkülönböztetik?

Az esztétikának az a nagy lendülete, mely legújabban a műélvezés és műalkotás lelki folyamatát vette beható tudományos vizsgálat alá: a lélektani esztétika abban reménykedik, hogy e széleskörű munkásság eredményeképpen valamikor majd tisztán fog állani előttünk a homo esztétikus igazi természete, a maga lelki szükségletével. Ismerni fogjuk azokat az általános feltételeket, melyek az esztétikai tetszést szükségképpen létrehozzák, erősítik, vagy lerontják - azokat a követelményeket, melyeket a műélvező az őt kielégíteni akaró művészetekkel szemben támaszthat - azokat a művészetbeli lehetőségeket, vagy ha tetszik: törvényeket, normákat, melyeket nem hagyhat figyelmen kívül az alkotó művész, ha azt akarja, hogy műve szélesebb, vagy szűkebb körben tetszésre találjon. - Ha majd tisztán látjuk a homo esztétikus igazi természetét, s a különbségeket, melyek őt a homo hedonikustól, a homo ökonomikustól, a homo logikustól, a homo etikustól elválasztják, vagy a kapcsolatokat, melyek őt ezekkel elválaszthatatlanul összekötik, ha tisztázódik az esztétikai érzelmek köre s ezeknek az érzelmek más köreivel s a tudat egyéb elemeivel való összefüggése, akkor már csak egy lépés választ el az esztétikai érték ismeretétől. Ami a homo esztétikus szükségletének megfelel, az az objektív szép, az az esztétikailag értékes, ennek az analízissel kifejtett határozmányai imperatívuszba foglalva: a normák, a műszabályok. - Ettől az eredménytől azonban még messze vagyunk.

Az esztétikusoknak egy mindinkább növekedő másik tábora, mely a platonikus abszolutizmus alapján áll, a lélektani alapon kutató esztétikusok által megállapított törvényeket csak ténytörvényeknek tekinti s nem hajlandó elismerni azokat értéktörvényeknek. Szerintünk az esztétikai élet lélektani kutatása nem elegendő ahhoz, hogy az esztétikai érték tisztáztassék, a homo esztétikus természetrajzának analízise csak kiinduló pontul szolgálhat az esztétikai érték reduktív vizsgálatára, mely az esztétikának, mint értéktudománynak voltaképpeni feladata. Szerintük a pszichológus, mikor az emberi tudatéletben felmerülő mozzanatok közül az esztétikai jellegűeket ki akarja válogatni, hogy a homo esztétikus jellemét indukálja, már e válogató munka közben önkéntelenül értékelést végez, a tudatelemeket épp ahhoz a mértékhez méri, amelyet keres. A pszichológus tehát már kutatás közben arra az előzetes föltevésre épít, hogy van egy egyetemes érvényű esztétikai érték, melyet intuitíve lehet megérezni. - Az érzelmi és asszociációs folyamatok a lelki élet egész körében hasonlók, és épp ezért a saját módszeréhez következetes lélektan nem lehet képes a lelki jelenségeket se egy külön esztétikai, se etikai körbe csoportosítani. A lélektani kutató csak a lelki folyamatok tényleges lefolyásával, azok tényleges tartalmával törődhetik, a saját módszerével képtelen arra, hogy értékkülönbségeket tegyen, hogy a lelki élet általános köréből az esztétikait kiszakítsa és elhatárolja. Ha ezt az elhatárolást mégis megteszi, úgy túllépi saját határait s kívülről hozza be az esztétikai érték fogalmát, melynek megállapítására csak a platonikus abszolutizmus alapján álló értéktudomány képes, mely az esztétikában is épp úgy, mint a logikában és etikában a létezés formáitól és az emberi elismertetéstől független értéket, egyetemes érvényű értékmérőt keres.

Sem kedvünk, sem terünk nincs arra, hogy a pszichológusok és axiológusok hatásköri vitájában állást foglaljunk s azt eldönteni igyekezzünk. Különben is kétségtelennek látszik előttünk, hogy nincs olyan áthidalhatatlan ellentét közöttük, mint ahogy ezt különösen az axiológusok képzelik. Az egyik tábor az esztétikai alanyból, a másik pedig az esztétikai tárgyból indul ki értékkereső útjában. Természetesen az egyik az alany, a másik meg a tárgy: a műalkotás természetével igyekszik tisztába jönni, hogy tovább haladhasson. De ha az axiológusok szemükre vetik a pszichológusoknak, hogy a homo esztétikus természetrajzának leírása közben félszemmel a műalkotásra, az abban rejlő immanens értékességre sandítanak, úgy ilyen váddal a pszichológusok is illethetik az axiológusokat: nem képesek az esztétikai tárgy határozmányait önmagából kifejteni, folytonosan szemük előtt lebeg a homo esztétikus föltételezett, vagy a pszichológusok által félig-meddig megállapított szükséglete.

De akárhogy van is a dolog, akármilyen módszertani különbség vagy rokonság van is a két irányzat között, egyben tökéletesen megegyeznek: az esztétikai értékelés végső alapjait egyiknek se sikerült még kikutatni. Kísérletek történtek, fényes elméletek keletkeztek, de az esztétikai alany, illetve az esztétikai tárgy valódi természetét még ma is homály fedi. Határozmányaikat, jellemző ismérveiket még mindig nem ismerjük s valószínűleg még jó távol van az a kor, mikor ez alapon esztétikai normák lesznek felállíthatók, melyeket aztán a műkritika értékmérőkül felhasználhasson.

Így állván a dolog, kérdés, mi lesz addig a kritikával? Ha hiányzik az objektív alap, hiányzik az objektív kritika lehetősége is? Nem, minden ellenkező látszat dacára mégis megvan ez a lehetőség. Még pedig egyszerűen azért, mert a jó kritikusnak nincs szüksége erre a szabálykódexre, épp úgy, mint ahogy az alkotó művésznek sincs. A kritikus értékelése fejlett kritikai érzékre támaszkodik és nem a tudományos esztétika műszabályaira. Nem kívülről veszi az értékmérőt, mint boltos a mérleget, ő benne, magában van meg a válogató erő és tehetség, mely a műalkotás értékére rátalál, azt felfödözi, megérzi. A kritikus nem fogalmak segélyével közelíti meg a műalkotást, hanem intuícióval, mint ahogy a művész is intuícióval hozta létre. A művész alkotás közben ösztönösen találja meg a legtökéletesebb kifejezést s a kritikus is - miközben újra átéli a műalkotást - átélés közben ösztönösen jut el értékelő ítéletéhez, kritikai érzéke megérezteti vele: sikerült-e a művésznek kifejeznie magát, hogy a szándékolt hatást eszközeivel csakugyan kiváltsa. Alkotóban, kritikusban fő a művészi ösztön, az intuíció.

De így van ez tulajdonképpen a megismerés más területein is. Hiába vannak pl. a logikában és az etikában megállapítva a helyes gondolkozás és cselekvés normái, ahhoz, hogy valaki egy gondolat logikai igazságát, vagy az emberi magatartás erkölcsösségét megítélhesse, mégis csak az szükséges, hogy az illetőben fejlett logikai, illetve erkölcsi érzék legyen, mely magától - szabályok ismerete nélkül is - rátalál a logikailag igazra és megérzi a cselekvés erkölcsi helyességét. A normák ismerete legföllebb tudatosabbá teheti ezt az egész megismerő, értékelő folyamatot s ellenőrző próbául szolgálhat arra nézve, vajon az értékelőben csakugyan megvan-e a kritikai érzék? - Ilyen próbáról az esztétikában egyenlőre még - amint föntebb láttuk - nem beszélhetünk és épp ezért terjedt el és tartja magát a közönség körében az a hiedelem, hogy a műkritika nem objektív értékelés. Holott abból, mert valakinek az objektivitása nem ellenőrizhető, ítélete egzakt módon nem igazolható, még egyáltalában nem következik, hogy nincs is benne objektivitás. Abból, hogy a kritikai érzékére támaszkodó kritikus ítéletében nem tud törvényekre hivatkozni, még nem következik, hogy ítélete nem értékítélet, hanem csupán a műtárgyról mondott szubjektív vélemény.

Hogy a szubjektivizmus teljesen ki nem kapcsolható, az bizonyos. Mert hiszen a legobjektívebb kritikus is az esztétikai benyomásból: a tetszésből-nemtetszésből indul ki. De a szubjektivizmus foka szerint nagy különbségek lehetnek ítéleteinkben. A laikus műélvező ítélete: tetszése, vagy nem tetszése pl. tiszta szubjektivizmus. Hatása alá kerül a művész által kifejezett élménynek, a műalkotás formai, de legtöbbször inkább tartalmi elemeivel hat rá valahogyan, megmozgatja érzés- és gondolatvilágát, egy érzelmi állapot fejlődik ki benne, mely ha ránézve kellemes, tetszését fejezi ki, ha pedig kellemetlen, elítéli, rossznak tartja a művészt művével együtt. A közönség ún. esztétikai ítélete tulajdonképpen nem értékelés, csak egy élményről, a mű hatásáról való beszámoló, amely egyénenként nagyon különböző lehet, sőt egy bizonyos egyén életének más és más körülményei között újra és újra megváltozhatik. - Ezzel szemben a műkritikus kritikai eljárásában csak annyiban van érzelmi elem, amennyiben ő is az esztétikai benyomásból, a mű hatásából indul ki. Csakhogy míg a műélvező a benyomás magába fogadásánál és a felkeltett érzelmi állapot kiélvezésénél megáll, addig a műértő kritikus tovább megy, nyomozza a hatásnak magában a műben adott okait, vagy megkeresi azokat az objektív körülményeket, melyek a hatást kizárták, vagy gyöngítették. E ponton aztán - ha igazán föladata magaslatán áll - függetleníti magát a mű hatásától s minden figyelmét a művész kifejező eszközeinek tárgyilagos vizsgálata köti le. Egész lelkével beleéli magát a műalkotásba, mint színész a szerepébe, egy a művész teremtményeivel, belsőleg utánozza őket, újra átéli érzéseiket, mint Julie Faustin, Goncourt tragikája önkéntelenül is utánozta haldokló kedvese mosolyra torzult arcvonásait. S e látszólagos teljes beolvadás dacára mégis megőrzi önállóságát, mert minden pillanatban éber benne a kritikai reflexió, átélés közben folytonosan értékel, mér, észreveszi: sikerült-e a művésznek kifejeznie élményeit, nem mondott-e többet, vagy kevesebbet? Szeme előtt mint ideál a tökéletes művészi-kifejezés lebeg, mely a művész szándékait maradék nélkül átplántálná a közönségbe. Ösztönszerűleg ehhez az elképzelt, nem létező ideálhoz mér mindent s mérései eredményeit ítéletbe foglalja, mely bár nem hiányzik, nem hiányozhatik belőle a szubjektivitás, lényegében véve mégis objektív, értékítélet, mert tárgyilagosságra való törekvés - mert értékelés eredménye.

De ha így áll a dolog, mi hát annak a magyarázata, hogy a kritikusok ítéletei oly nagy, sokszor szöges eltérést mutatnak? Ha a kritikai ítélet épp abban különbözik a laikus közönség esztétikai tetszésétől, hogy míg az utóbbi lényegileg szubjektív, addig a műértő kritikája objektív, akkor hogyan magyarázhatók meg a kritikusok nagy ellentétei? A felelet igen egyszerű: mert kevés a lelkiismeretes, dologhoz értő jó kritikus. Az elnevezés és a bíráló tevékenység még nem adja meg a hivatottságot. Amint légióra megy az álművészek száma, tenger sok az álkritikus, aki csak bitorolja ez elnevezést és lerontja a közönségben a kritikába vetett hitet. A tanulatlan és nagyképű sarlatánok önkéntes csapatát növeli azoknak a nagy száma, akik akár jóhiszemű, de káros buzgóságból, akár pedig céltudatos politikából veszik magukra a műkritikus palástját s az irodalom- és művészkritika cégére alatt idegen célokat és érdekeket szolgálnak. Igen, a nihilista szemponttalanság, meg a pártszempontok uralma talán a legfőbb oka annak, hogy a kritikai vélemények olyannyira eltérnek egymástól. - Hányan vannak tisztában afelől, hogy a műalkotás nem erkölcsi, nem politikai, nem lélektani, nem logikai, hanem művészi tény, a művész élményének a művészet szuggeráló eszközeivel való, intuitív kifejezése, melyet tehát csak művészi szempontból, a kifejezés relatív tökéletességét nézve szabad vizsgálat alá venni. Azok, akik nem érik be a művészi kifejezés vizsgálatával, hanem a kifejezett lelki tartalmat is értékelni akarják s a műalkotás logikumától, etikumától, a társadalomra vagy az egyénekre hasznot jelentő következményeitől teszik függővé, hogy a mű artisztikuma elismertessék, nem gondolják meg, vagy nem törődnek vele, hogy ezzel a műkritika elveszti önállóságát és egyben létjogát. Mert ha a műérték a műben kifejezésre jutott egyéb értékek összege, akkor nincs külön műérték, akkor fölösleges a műkritika, semmi szükség reá. - De nem így áll a dolog. A legkülönfélébb értékek szerepelhetnek a műalkotás által kifejezett lelki tartalomban, pl. a regény, vagy dráma cselekvényében, jellemeiben minden ott lehet, amit szeretünk, vagy gyűlölünk, de abban a pillanatban, mihelyt azok művészi szándékkal, művészi formában jelennek meg, közömbösökké kell, hogy váljanak, felolvadnak a tiszta, közvetlen, művészi szemléletben, elveszítjük irántuk előbbi önálló érdeklődésünket. Azaz hogy: a nagyközönség nem veszíti el. A regény vagy dráma nemcsak a kifejezés művészi elemeivel, hanem talán még inkább a benne felhalmozott egyéb értékekkel és érdekekkel hat reá. Csak a kritikustól kívánhatjuk meg, hogy teljesen érdekmentesen, «ohne Interesse» közeledjék a műalkotáshoz, hogy kiszabadítsa magát az élet: a kötelességek és érdekek láncolatából s a virágot ne a virágkereskedő, vagy a műkertész, hanem az esztétikus szemével nézze.

A jó kritikust az objektivitásra való törekvésen kívül a legteljesebb elfogulatlanságra, pártatlanságra való igyekvés jellemzi. Ki kell szabadítani magát a művészet személyes hatása alól, le kell győznie magában minden elfogultságot, egyéniséget, túl kell tennie magát a korok divatján és sem az igazságról, sem az erkölcsről vallott és véribe átment nézeteinek nem szabad őt kormányozniok; be kell fognia világnézete szemét, el kell hallgattatnia faji, felekezeti, politikai nézeteinek szavát, szeretnie kell a szépet, minden fajta és minden rendű művészetet. De nem szabad egy korlátozott műelvre sem esküdnie s akár a klasszicizmus szószékéről mennydörögni le «a naturalista ocsmányságokra és az elfajzott dekadensekre», akár a természetes, vagy impresszionista látás egyedül idvezítő voltát hirdetve kigúnyolni a «vértelen» akadémizmust. Átváltozó művésznek kell lennie, aki folyton azzá alakul, akit meg akar ismerni, érteni és értékelni. A gyermek primitív érzékenységét, naiv látását, ösztönös megérző képességét az életismerő tanult ember belátásával és óvatosságával kell egyesítenie.

Ez a kritikus eszménye s a jó kritikus megközelíti ezt az eszményt.

*

Ilyen volt-e Gyulai? Megközelítette-e ezt az eszményt? - Egy bizonyos: lankadást nem ismerő hévvel igyekezett megtisztítani irodalomkritikánkat az idegen szempontoktól, biztosítani az esztétikai szempont uralmát; de ami pártatlanságát illeti... Félre ne értsenek! Az általa helyesnek tartott művészi irányzaton belül személyekkel szemben szinte abszolút pártatlan tudott lenni, de az a művészi irány, melyet azonosított a művészettel, bármily magasrendű, irodalmunk aranykorát jelentő volt is, mégis csak irány volt, s amely pillanatban Gyulai arra a feladatra vállalkozott, hogy az új költői iskola: az ún. népnemzeti költészet igazát verekedje ki a régiekkel szemben s fogadtassa el a közönséggel, ez a szerep természetesen harcot, állásfoglalást, egyoldalú túlzást kellett, hogy jelentsen s Gyulai sohasem tetszelgett a pártatlanság mezében. Sőt maga hirdette, hogy neki az irodalomban határozott rokon- és ellenszenvei vannak, melyek azonban irodalmi meggyőződések és elvekből folynak. Meg fogjuk látni, hogy ez elvek és meggyőződések egy jóhiszemű és szenvedélyes irodalmi pártember elvei voltak, s inkább úgy áll a dolog, hogy rokon- és ellenszenvei: érzelmekkel erősen színezett egyénisége a forrása irodalmi elveinek. Nem lehet elvitatni tőle, hogy komolyan törekedett tárgyilagosságra s ítéleteihez állandó elvi alapokat keresett. E törekvéséből születtek meg törvényei. De sokkal erősebb, egyoldalúbb egyéniség, sokkal inkább pártember volt, semhogy képes lett volna kikapcsolni önmagát és pártszempontjait. Így történt aztán, hogy midőn törvénytárára ütve ítélkezett, legtöbbször nem mondott mást, mint Dionysos isten, ki Aristophanes vígjátékában Aischylos és Euripides művészetének elsőségén bíráskodva, e szavakkal döntött: Azt választom, kit a lelkem szeret.

Schöpflin A. szerint: «megállapított magában bizonyos erkölcsi és esztétikai értékeket, melyek tulajdonképpen az ő emberi jellemének - - - értékfogalmakká való átfogalmazásai voltak s ezekhez mért mindent. - - - Értékei tehát teljesen egyéni értékek voltak, de mivel egy jelentékeny, erős és hatalmas egyéniség fejeződött ki bennük, meg volt az általános érvényük is.» (Magyar Írók. 121. l.) - Ignotus is így látja a dolgot, mikor megjegyzi róla, hogy «múlhatatlan törvényeinek csodálatosképpen az nem felelt meg, ami nem felelt meg múlandó ízlésének, egyéniségének.» (Kísérletek. 114. l.)

Ha tehát Gyulai törvényeinek belső természetére vagyunk kíváncsiak, még tovább kell mennünk, egész Gyulaiig: meg kell ismerkednünk magával a törvényhozóval.

 

[+] Első közlemény a Nyugat május 1-jei számában.