Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: EGY FEJEZET A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI KUTATÁS TÖRTÉNETÉBŐL

«Lessing fontosabbnak tartotta az igazsághoz vezető utat, az érte folytatott küzdelmet a kész igazságnál. Király György Lessing magyar családjához tartozik»... (Magyar Nyelvőr, 1921:147).

Király György irodalomtörténeti munkája torzó maradt, de ebben a formájában is világosan és tisztán mutatja, milyen lett vagy lehetett volna, ha teljessé érik.

1909-ben tűnik fel Mikes Kelemen leveles könyvéről írt forrástanulmányával s 1922. április elseji számában hozza utolsó cikkét a Nyugat. Alig tizenhárom esztendő. De egyetlenegy sincs közöttük kifulladó vagy meddő, sőt az utolsók - még a kilobbanás éve is - a vita activának oly hallatlan gazdagságától súlyosak, hogy hamarjában nem is találnánk hozzá hasonló magyar példát. Aki a tizenhárom esztendőnek csupán kész eredményeit ismeri, az éppen csakhogy halvány fogalmat alkothat magának arról a hatalmas munkáról, el nem lankadó szellemi készenlétről, amely megelőzi egy-egy ilyen eredménynek a kikristályosodását...

Király egyetemi évei Közép-Európa s benne Magyarország szellemi életének háború előtti, minden egyéb látszat ellenére is utolsó, optimisztikusan színezett korába esnek. Új diszciplínák keletkeznek, a megállapodott pozitivizmus s a diadalmas neoidealizmus elérkezik küzdelmének döntő fázisához, Hegel új életre kél, Phänomenologie-jének új kiadásával (1909) egy időben jelenik meg tanítványának, Benedetto Crocenek főműve, a Filosofia dello spirito, 1910-ben a «supernacionalizmus» kultúrfilozófiai folyóiratának, a Logos-nak első füzete, pár évvel előbb hagyta el a sajtót Dilthey korszakos Hegel-töredéke s a Das Erlebnis und die Dichtung-ja az ezekben az években indul német közvetítéssel megtermékenyítő útjára Bergsan intuitív filozófiája. A pozitivizmus Lamprecht «Német történeté»-ben, a kultúrtudományok s természettudományok határterületén, Wundt néplélektanában, számos Grundriss-ban, az összehasonlító nyelvtudományban, irodalomtörténetben, mesekutatásban kulminál. S nálunk? Az egyetemes hullámverésnek néhány intenzív gyűrűje filozófiában, esztétikában. Németországban, Franciaországban most bontakozik ki az expresszionizmus; nálunk a Nyugat hőskora, Ady küzdelme s első diadalai, az új próza, új kritika megszületése, Móricz Zsigmond, Babits... Király generációja lázas érzékenységgel és szomjúsággal fogadja magába a minden irányból jövő hatásokat s boldog optimizmussal fog hozzá meggyökereztetésükhöz s feldolgozásukhoz. Sokan az új filozófia, mások az új esztétika felé orientálódnak. Király rövid habozás után, de nagyobb kerülő nélkül találja meg munkakörét és helyét a különböző tudományos provinciák között. Verseket ír és fordít, novellaterveket forgat magában, megismerkedik a világirodalomnak minden reprezentatív írójával; legtöbbjük, elsősorban Anatole France végigkíséri egész életén. Stíluseszménye a francia stílus világossága. (Rivarol: Ce qui n'est pas clair, n'est pas français.) Az új filozófiában s esztétikában felismeri az új egységre, a formaproblémának megoldására irányuló törekvés jelentőségét, de metafizika-ellenessége hamarosan elidegeníti spekulatív túlzásaiktól s kezdettől fogva a filológiához vonzza. Filológián persze nem szabad a költőknek halálra interpretálását vagy egyszerűen csak szövegek helyreállításának élettelen módszerét értenünk, ahogy a köztudatban él, hanem magasabb rendű, a költői alkotás mélységeihez vezető vérrokon interpretációt, az irodalom s nyelvtörténet kettős provinciáját áthidaló kultúrtudományt. Az ilyen értelemben vett filológiának legalább periferikus érintkezési pontjai vannak minden kultúrtudománnyal s legmagasabb fokon filozófiai értelmet kap. Biztos adattudás nélkül nincsen filológia, de még ennél is fontosabb az intellektus teljes fegyelmezettsége, állandó készenléte az összefüggések és kapcsolatok felismerésére vagy kifejezésére. Király folyton tanul, sokat és pontosan, öt-hat nyelven, virtuóza a tudományos diszciplináltságnak. Intellektusát szünet nélkül foglalkoztatja. Egyre szélesebb területet jár be s így lassan-lassan szűknek kell találnia az egy nyelvre, egy-lélekre korlátozott irodalom keretét. Ezért nem véletlen, hogy mindjárt első dolgozataiban az összehasonlító irodalomtörténetre esik a választása. Igaz, ebben része van legkedvesebb tanárjának, az új diszciplína egyetlen európai színvonalon álló magyar művelőjének, Katona Lajosnak is. S aztán: a külföldi folyóiratokban ezidőtt egymást érik a tárgy- és motívumtörténeti cikkek, az évtizedek óta folyó anyaggyűjtést most követő éppen a feldolgozás és összefoglalás, 1909-ben zárul le V. Chauvin-nek nagy Bibliographie des ouvorages arabesja, 1910-ben jelenik meg Antti Aarne mesetipológiája, 1912-ben a Diederichs-féle mesegyűjtemény, 1913-ban a Bolte-Polívka-féle «Anmerkungen» első kötete, s ebbe az időbe esik Dunlop munkájának, a Prózai műfajok történetének új kiadása. A lényeges azonban mégis csak Király György orientációjának sokoldalúsága. Ezen a ponton elválik generációjának legtöbb tagjától, de egyben a nála jóval idősebb kutatók nagy részétől is. A legtöbbjük orientációja egyoldalú vagy korlátozott. Király itt is Katona tanítványa. A germán s román nyelvekkel való foglalkozása páratlanul kitágítja látókörét. Emellett tudós társaival szemben egy másik előnye is van: amikor útnak indul, erében ott lüktet az élő irodalom vére, s az élet irodalmát később sem érzi soha magától idegennek. Scherer és iskolája azt tartotta, hogy Goethe sesenheimi dalai könnyebben megközelíthetők, ha előbb Walther von der Vogelweide líráját fogadjuk magunkba. Király megfordítja ezt, akárcsak a művészettörténetben Wölfflin, akivel szintén foglalkozott. Innen van, hogy szinte egy időben foglalkozhatik Balassi Bálinttal, a Tell-mondával és Kaffka Margittal, anélkül, hogy távlattévedései lennének, hogy halvány nyomokból rekonstruálja a magyar ősköltészet képét s ugyanakkor Zrínyi renaissanceizmusához, Ady, Móricz Zsigmond, Babits költészetének megértéséhez vág mélyebb utat magának s közönségének, hogy Bornemisza Péter trufáihoz keresvén idegen változatokat, bekalandozza a fél világot s ugyanakkor ismerteti Szabó Dezső «Unroman»-ját. Ez a kétéltűség nem vezet nála ziláltságra soha, mert kezdettől fogva megszokta, hogy egységes, élő organizmusnak lássa a világirodalom minden korát és rétegét.

Egy német filológus - Berlinben Király is hallgatója volt - három csoportra osztja a filológia problémáit: megoldhatatlanokra, nehezen megoldhatókra s könnyen megoldhatókra. A dilettáns az első, a kutató második, az átlagtudós a harmadik csoportba tartozókat szokta választani. Király igazi kutató: nem éri be mások eredményeinek «szintetikus» lefölözésével vagy «korszakos» kompendiumokba való beleszorításával; visszanyúl az eredeti forrásokhoz s az eléje bukkanó problémák közül mindig ki tudja választani a legfontosabbat, azaz a nehezen megoldhatót.

Már doktori értekezésének (A törökországi levelek forrásaihoz. Egyet. Phil. Közlöny 1909.) is ilyen természetű a problémája. Mikes leveleskönyve magányos sziget a XVIII. század prózájában. Toldy Ferenc óta lényegében egy kérdés körül forgott a rávonatkozó terjedelmes irodalom: fiktív-e a levelek formája, vagy pedig valóban elküldött, misszilis levelekkel van-e dolgunk? Mind a két álláspontnak akadt vitatója, de mivel csak feltevésekről volt szó, a kritériumok újabb csoportosításának megfelelően, időnkint hol az egyik, hol a másik lépett előtérbe. A bizonytalanságnak Király vet véget. Mikes egyéb munkája fordítás. De egyoldalú tájékozódottsága vagy módszertelensége miatt a korábbi kutatók közül senki sem gondol arra, hogy itt esetleg szintén fordítással állhatunk szemben. Király kimutatja, hogy Mikes húsz levele Sir Paul Ricaut törökországi angol követ könyvének (The history of the present State of the Ottoman Empire, London 1669) francia kivonatán alapul, s egyben összeállítja, részben eredeti forrásaikra vezeti vissza, vagy legalább világirodalmi vándorútjukon kíséri végig a levelekbe szőtt anekdotákat, példákat. (A kutatás aztán tovább építhetett az ő eredményein). De itt sem áll meg. Nemsokára megvilágítja Mikes formájának genezisét leszámol a Mme de Sévignétől való függőség legendájával s megjelöli azoknak a francia íróknak a körét, akiknél a levélformának, mint irodalmi műfajnak közvetetlen mintái keresendők (Mikes Kelemen levélformája. Irodalomtörténet 1913.) Egy harmadik cikkében Mikes fordításainak kérdését tisztázza (M. K. fordításai. Egy. Phil. Közl. 1912).

A bizonytalanságok és féligazságok eloszlatásának, megkorrigálásának vágya két ízben vezeti Királyt Vörösmarty romantikus költeményéhez a Szép Ilonkához s a költemény keletkezésének tárgytörténeti hátteréhez meg lelki gyökereihez. (A «Sz. I.» keletkezése Egy. Phil. Közl. 1910; Szép Ilonka. A IV. ker. Főreálisk. értesítője 1911/12). Hasonló problémakörben járva két év múlva még egyszer visszatér Vörösmartyhoz (Vörösmarty Volt tanítványaimhoz c. költeménye. Irodtört. 1915) s rávilágít egyik ifjúkori költeményének Prudentius IV. századi egyházatya és himnuszköltő Psychomachiá-jával való tárgytörténeti kapcsolatára. Célja bevallottan: adalékokat szolgáltatni Vörösmarty tárgyválasztásának s fantáziájának forrásaihoz. Ezek után természetes, hogy a kurucballadák hitelességének kérdése, amelyet úgyszólván egy időben vet fel Riedl Frigyes, Tolnai Vilmos s amely az izgalmas polémiák egész sorát idézi fel, Királyt is sorompóba szólítja (A kuruc balladák hitelességének kérdése. Budapesti Szemle 1915 április). Veleszületett kriticizmusánál fogva az interpoláció, a kései eredet vitatói mellé áll s világirodalmi analógiákkal még élesebb fegyverré kovácsolja érveiket.

Ezidőből származó pedagógiai, iskolapolitikai értékű közleményei (Orsz. Középiskolai Tanáregyl. Közl. XLVI. évf. 17. sz. A Szemák-féle jegyzékről v. ö. még Irodtört. 1913; Szabadgondolat 1913 nov. és 1914 jún.: A radikális párt közoktatási programja) csak látszólag jelentenek letérést a filológus eddigi útjáról, mert vagy a módszeres kutatóban immanens tanárt juttatják szóhoz vagy a világirodalom nagy értékei között járó filológussal tartanak seregszemlét a kötelező ifjúsági olvasmányok területén. Az irodalom és iskola viszonya különben később is kedves problémája. (A modern irodalom tanítása Középiskoláinkban. M. Paedagógia 1917). Seregszemle s elméleti program a Könyvtári Szemlé-ben (1914 március) megjelent cikke a magyar irodalomtörténeti bibliográfiáról. A M. Irodtört. Társaság megbízta egy irodtört. Kalauz összeállításával, s most beszámol a mű tervéről, mintáiról, elméleti megalapozásáról, beosztásáról. A terv azonban csak terv maradt. Tudtommal csak az első rész első fejezetével (a kézirat) készült el. Inkább csak pihenő, szomszédos területekre való kirándulás Mistral-, Echegaray-cikke, CI. Farrčre-, R. Huch vagy Cervantes fordítása a B. Szemlé-ben (1914-1918).

Közben munkaköre eltolódik a középkor, a régi irodalom felé. Aki középkort mond, annak egyben egyetemességet, nemzetfelettiséget is kell mondania. Az összehasonlító irodalomtörténetnek a középkor az igazi területe, mert az egymagasságban álló középkori irodalmakra szinte ellentmondás nélkül alkalmazható a pozitivizmusnak elvont motívumokkal s típusokkal dolgozó poétikája és tipológiája. A középkor nem ismeri a szellemi tulajdon fogalmát, s éppen ezért novelláiban, épületes irataiban, gyűjteményeiben ezer meg ezer példáját mutatja a tárgyak vándorlásának, összeolvadásának, kiegészülésének, a vérátömlésnek. Aki középkort mond, annak egyben kozmikus egységet is kell mondania, s a legegyügyűbb trufán, példán, legendán, csak úgy rajta van a nagy épület fénye mint akár a dómok gótívén, akár a misztikusok látomásán. A középkori magyar irodalmat - legalább a tárgytörténet körében - Katona Lajos tanulmányai állították be első ízben a közösségnek és egyetemességnek a levegőjébe, s tőle való ennek az irodalomnak első tudományos, bár vázlatos szintézise (Sammlung Göschen Nr. 550. A társszerzőtől származó második rész teljesen elhomályosul mellette). A XVI-XVII. század forrásait könnyebb felderíteni, mert a közbeeső renaissance - a románságnak nacionalista ellenhatása az egyetemesség erőire - mellékzöngéje - a humanizmus, majd a reformáció jobban elkülöníti s ezzel jobban felismerhetőkké teszi őket. E két század írói jórészt maguk jelölik meg forrásaikat s így inkább csak technikai ügyesség, iskolázott szorgalom semmint intuíció kérdése megtalálni őket. Király nem áll meg a XVI. század vízválasztója előtt. Átlép rajta. Munkájában kezdettől fogva egy olyan szempontot érvényesít, melyet a tárgytörténet nem tart elsőrendű tényezőnek s amely a mi regisztráló, leíró, kultúrtörténettel, eszmetörténettel kacérkodó kutatóink nagy részénél szinte teljesen elhomályosult, t. i. a forma szempontját. Pedig a középkor a prózai s a verses formák nagy kohója. Formák pusztulnak, morzsolódnak fel, új formák bontakoznak vagy születnek újjá romjaikból, emlékképeikből ennek a kohónak a melegében, úgy hogy néha még a forradások is világosan látszanak rajtuk. Király a formaproblémák tiszteletét az új esztétikától tanulta. Eljárása rendszerint abban áll, hogy a vonatkozó irodalom - ez néha valóságos irodalomrengeteg teljes felhasználásával (ami egyébként elemi kötelessége minden módszeres kutatónak) - rekonstruálja a tárgynak, a tárgy útjának formáját a feltehető első forrástól, formacsírától végső irodalmi kialakulásáig - csak azután állítja fel a tárgy magyar családfáját, megállapítván azokat a módosulásokat, amiket a befogadó irodalom új feltételei kényszerítettek eredeti értelmére vagy formájának struktúrájára. Itt érvényesül aztán a maga teljességében és terjedelmében Király sokoldalúsága s vele együtt a formák kérdésének modern irodalmában való tájékozottsága.

A Margit-legenda és rokonai-ban (Irodtört. Közlemények. 1915) hat legenda elemeiből rekonstruálja a novellisztikus antik őstípust, s e típus leszármazottjainak sorába a magyar kódexek legendáit bele tudja illeszteni, csakúgy, mint a vele közös gyökerű csángó vagy hevesi népmesét, G. Keller-t vagy Anatol France-t. Fontos az a megállapítása, hogy a Debreczeni kodex főforrása Petrus De Natalibus Sanctuariuma. Még teljesebb s töretlenebb úton jár a Trójai háború régi irodalmunkban (Irod. tört. Közlem. 1917). Egyetlen tárgy világirodalmi s magyar útjának rekonstrukciójában itt bő kommentárját adja néhány század formaváltozásainak s XVII-XIX. század felett Babits Mihályig vonja meg az antik hatás nagy ívét. A forma problémája mellett állandóan érinti az összehasonlító irodalomtörténetnek egy másik felszínen levő, de rendszerint mellőzött kérdését: a híres tárgyak növekvő vagy csökkenő népszerűségében jelentkező ízlés módosulását, fejlődését, hullámzását, teljes eltompulását. Ennek az ízlésnek egy-egy újabb rétegét hasítja ki s elemzi, az idegen hatásokkal küszködő magyar fantáziának újabb gyökereit fogja meg Világbíró Sándor mondájának (Irodtört. Közlem. 1918) s a perzsa Cyrus történetének tárgyi és formai sorsa. (A Cyrus-monda széphistóriáinkban. Irodtört. Közlem. 1921. Már 1918-ban ki van szedve. A szerkesztő Császár E. csak azért közli, mert az Akadémia tiltó határozata értelmében nem adhatott új anyagot nyomdába). A Cyrus-mondánál csak egy század szép históriáiról van szó, de ezzel szemben hosszmetszet helyett ezúttal gazdagabb keresztmetszetet kapunk. A nagyobb értekezések sorát a Kádár Katáról szóló zárta volna le. De ennek ugyanaz lett a sorsa, mint a Kaffka Margit-cikknek: Király kurzusképtelensége miatt a Budapesti Szemle szerkesztője szétdobáltatta a jó ideje álló szedést.

Mind a négy értekezésen meglátszik a program összefogó egysége s a szintézis felé való törekvés. Ezt a törekvést szolgálják periferikus területeken részletproblémák megoldásával kisebb cikkei (Balassi In Somnium c. költeménye, Irodtört. 1917; Laskai János verses levele a Charikleáról, Irodtört. Közl. 1917; Ilosvai elveszett históriás éneke, Irodtört. 1917; Heliodorus irodalmunkban. Budapesti Szemle 1917 június; Az ősi nyolcas kérdéséhez. Magyar Nyelv 1918; Két Boccaccio-novella XVI. sz. irodalmunkban. Irodtört. 1918: A Tell-monda és Hatto-monda első nyomai irodalmunkban, Egyet. Phil. Közlöny, 1919; Helyreigazítás a Régi Magyar Könyvtárhoz. Magyar Könyvszemle 1919; Régi Könyvek, új értékek, Könyvgyűjtők évkönyve 1919; Deutsche Sagen und Schwänke in einem ungarischen Teufelsbuche. Ung. Jahrbücher, 1921).

Külön fejezetben kellene foglalkozni Király kritikai munkásságával. Munkakörébe vágó minden magyar s a legtöbb külföldi könyv megfordul a kezén. Összesen százötven művet ismertetett, az elsőt az Egy. Phil. Közlöny-ben (Alszeghy Zsolt, Illei János élete stb. 1909), az utolsót a Független Szemlé-ben (Lányi Sarolta. Napjaim 1922.). A százötvenből mintegy 90 esik a filológiára. Beszámolóiban nem éri be az eredmények puszta regisztrálásával. Állandóan a maga programjához méri, a nagy összefüggések szempontjából nézi s úgy értékesíti őket. Itt is hasznát veszi sokoldalúságának, főleg ha tévedéseket kell helyreigazítania, hiányokat pótolnia vagy ha világirodalmi analógiákra van szüksége. Értékeléseiben nem vezetik soha pártszempontok s mindig könyörtelen a tolla, valahányszor sarlatán, nagyképű üresség kerül eléje. A modern írókról adott képei ébren tartják az élő irodalommal való kapcsolatát s megóvják az egyirányban vagy korban való félszeg elmerüléstől.

Király programja közel állt megvalósulásához, s egyetemi előadásaiban (Régi magyar irodalom), a Kutatók szövetsége elé terjesztett munkatervezet szerint elérkezett első állomásához. De nemsokára erőszakosan kivetik a pályájából, fegyelmi ítélettel megfosztják tanári állásától. A hivatalos filológiában nincs többé keresnivalója. Az élő irodalomban kénytelen elhelyezkedni, fordít, cikkeket ír. Filológiai iskolázottságát nem tagadja meg egy pillanatra sem, csak tárgyai változnak: a bizonyosság, az igazság keresésének láza és mámora épp úgy hajtja most is, mint azelőtt. Fegyverzete könnyebb, de élesebb, alkalmazkodnia kell az új harcmodorhoz, s nyelvi eszközei is érzékenyebbek, finomabbak, élő költők mélységeit kell megmérni velük. Csak kereső útjának iránya változik, nem visz többé visszafelé az időben, hanem saját korán keresztül tör előre. De akármerre jár is, a filológus mindig kiütközik belőle: fordításaiban, a Kétnyelvű Klasszikus Könyvtár, a Kner-féle Monumenta Literarum programjában... Ahol csak szerét ejtheti, visszatér kedves problémáihoz, a motívumok és tárgyak történetéhez, így a «Három csepke könyvek», a kézirat gyanánt kiadott Bornemisza-féle Barát fogadása utószavában, a Kétnyelvű klasszikusok bevezetésében (Hauff: A gólya kalifa története; A. France: Marbod pokoljárása) Elek Artur A. Graf fordításának ismertetésében, Trócsányi Z. «Az ördög meg az leánzó» c. novellájának postscriptumában, néha a Hét-ben. Ilyenkor szinte érezni mondanivalóján a hazatalálás leplezetlen örömének felvillanását. Leszűrtsége legteljesebb a Kner-klasszikusokhoz írt finom írói arcképeiben s néhány nekrológjában (Riedl Frigyes, Kiss József), archaizáló Faust-fordításában. A legélesebb harcok közepette írja meg a Wiegler-féle világirodalom-történet magyar kiadása számára a magyar irodalom történetét s fejezi be talán legszebb művét, egyetlen könyvét, A magyar ősköltészet-et.