Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

IGNOTUS: KIRÁLY GYÖRGY UTÁN

Mikor itt idegenben Király Györgynek halála hírét olvastam: letettem az újságot, könny állt szemembe, s azt gondoltam: Minő kár e jóravaló fiúért!

Ezt gondoltam, s nem olyasmiket, mik összefügghetnének a fiatalon elpusztult férfi tehetségével. Holott tehetség volt, kezdve a betűvetésen, fel a mondanivalóig. Író, tudós, kritikus, és főképp: praeceptor. Az a fajta, ki nagybetűvel íródik: Praeceptor, Hungariae, mindnyájunké, kiknek e fájó talpalathoz valami közünk lehet. Született tanító, kinek, erdélyi származásnak, írásait atyafiságos gyanúval olvastam, hogy apái szombatosok lehettek, nyugati kivirágzása a Keletnek, hol pap, tanító és orvos egy személyben szentje a községnek. Épületes ifjú volt. Tanulságos. Használatos. Egymaga fölért egy könyvesházzal.

Azonban: ott égjen el, énfelőlem, valahol könyvesház találtatik. Pofoznám fel, aki az értelmet kitalálta. Mindenesetre: a fene megehet mindent, ami nem emberség.

Nem tudjátok, minő optikája nő az embernek, ha messziről s évek közén át néz hazájába. Idegenség ereszkedik közéje s az otthoniak közé. Annyifajta, hogy... de ezt sorra kell venni.

Például: az öregek, kiket még java munkájuk közepett hagyott, rendre meghalnak. Egy-egy apai gyökérszál szakad el velük.

Például: a kortársak, kiktől ölelkezve búcsúzott volt, közben kifutják formájukat. Némelyiknek hamissága felfakad. S elszólja magát, szadista számítással, hogy a másiknak be van fogva a szája, vagy, mikor szemén és szívén fröccsentette a genny: kisülne szeme s meghasadna szíve, ha feleseljen. Testvéri gyökerek száradnak el mellében.

A fiatalok pedig? Én ugyan nem hiszek, valameddig el nem meszesedtem, az öregségben. Vagyis nem hiszem, hogy ami új ábécéje van a nálamnál harminc évvel fiatalabbaknak, számomra megtanulhatatlan volna. Az alkalmatlanság ott kezdődnék, ha valóban nem érteném, amiben fiatalabbak tán bíznak. Ha értem, csak netán nem bízom benne, az egyívásúak közt is megesik. Azonban való, hogy nagy köz az, ha valakinek távollétében új emberek állanak munkába, kiket már személy szerint nem ismer. Ez bizony három-négy év alatt mind sűrűbb köd. Kivált már elébb is négy-öt olyan esztendő után, mely alatt ugyanezen ifjak messze harctereken tették meg a lépést gyereki állapotból ifjúiba. Mind egy-egy hiányzó olyan híd, mi néha egy életre épül szemtől-szemhez, amely pillanatban egymásba nézhettek.

Úgy hogy az atyafiúi közösség kezd meglazulni. Úgy hogy a munkatársi érdeklődés kezd megereszkedni. Úgy hogy az eredményeken való öröm kezd ellanyhulni. S másrészt: ha az embert emberi elevenében érik csapások, csak szájrándítása marad tudományos, művészi vagy politikai fioratúrák iránt. Csak az érdekli, ami igazán van: vagyis az emberi. S az emberekben csak ami igazán érték: vagyis az emberség. Ez iránt kell mérnie az idegeneket, kik közt ő maga megállhasson. S ez iránt méri az otthoniakat, hogy kiket érdemes sajnálnia, kikhez érdemes visszakívánkoznia, kiket kár, hogy már meg nem ismerhetett. Emlékében, barátságában, kíváncsiságában csak az áll meg ember gyanánt, aki megmutatta, hogy ember.

Király György megmutatta. S én életemnek, vérző életemnek veszteségeképpen érzem, hogy e drága emberrel ezen a földön már meg nem ismerkedhetem.