Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · FIGYELŐ

LACZKÓ GÉZA: CSALÓK ÉS PRÓFÉTÁK

Mikor a földöntúli lét, az életen kívüli élet, a lélek nagy kérdései a reformáció és ellenreformáció küzdelmei után eltűntek a politika maszatos porondjáról, a világ ennek az egyetlennek látszó földi életnek mentül jobb berendezését vállalta politikája céljául; lelkéről, a földöntúli életéről gondoskodjék ki-ki maga meggyőződése s annak az akolnak szabályai szerint, melynek juhává hajlama vagy születése sorozta. Nem az Egy akol, egy pásztor magasztosan erőszakos jelszava hevítette az embereket; hanem a mondás e megalkuvásos megváltoztatásán lagymatagultak el: «Ahány akol van, legyen annyi pásztor s ki-ki kövesse pásztora intését.» Sorsunk földi irányítói földi sorsunk lehető legjobbá tételén fognak fáradozni.

Ez a lelkiekkel való gyakorlati foglalkozásnak, a spiritualizmusnak kikapcsolását jelentette a közért történő munkálkodásból.

Az anyagiasság (akkor még nem volt neve) lett úrrá anyag és lélek fölött.

Civilizációnk a tűz és az elektromosság - e két leghatalmasabb világerő - mentül teljesebb kihasználását tette mindennapi kenyerévé és legtávolabbi reményévé. A halállal, a betegséggel vívta legádázabb s legzsákmányosabb harcait. Tudománynak csak úgy volt értéke, ha alkalmazott tudomány volt. A földi élet két szívkamrája a laboratórium s a mérnöki műhely lett. Megtalálták a láthatatlan bacilust és feltalálták a repülőgépet.

A spekulatív tudománynak csak úgy volt értéke, ha ezt az anyagiasságot segítette nagyobb és nagyobb diadalokra. A teológia a szemináriumokba szorult, a metafizika megtébolyodott s a spekulatív szellemnek az anyagias tudományból kiszorult tudományos eszmeboncolására a szépirodalom tette rá a kezét. (Mellesleg szólva, ez tette olyan nagyfontosságú, nem irodalmi műfajjá, de kultúrtényezővé a regényt.)

A spekulatív szellem vagy filozófiai gondolkodás aztán segített magán: mint az egysejtű állat, egyszerűen ketté oszlott. Az egyik fele - már új egyed - elúszott az irodalom vizein Zarathustra és Dionysos távoli tájai felé; a másik meg áttért az anyagiasság vallására, felvette a társadalomtudomány nevet s megszülte a napóleoni szerepre duzzadt porontyát, a materializmust.

Most már neve is volt a kor irányának.

S e név az embereket két nagy csoportra osztotta - vagyonuk alapján. Eléállt a tőkés és munkás szó; felső-osztály és alsó-osztály. S a világ rettentő harcba keveredett: tőkés tőkés ellen, munkás munkás ellen, tőkés munkással más tőkés munkásai ellen; az elsőre azt mondták, gazdasági verseny; a másodikat a szocializmus belső küzdelmeinek nevezték; a harmadikat mi együgyűek röviden háborúnak hívtuk.

Európának haladottabb nemzetei már a materializmus fénykorában támasztottak kebelükből férfiakat, akik belátták, hogy így kis kontinensünk előbb-utóbb véres verekedéseket üvöltető kocsmává fog zülleni s visszatértek a lélek kérdéseihez, de nem vallásaink járt útján, hanem más, rögös, tüskés, titkos ösvényeken.

A materializmussal szemben föltámadott hát ellenhatása: az okkultizmus, vagyis az a sokféle történeti, spekulatív, gyakorlati lélek-búvárlás (ami egészen más, mint a pszichológia), amelyek mindegyikének közös alapja a lélek halhatatlanságába, a földöntúli életbe, a lélek elsődlegességébe és mindenhatóságába vetett hit.

A történeti alapon dolgozó lélekbúvárok ős ind, egyiptomi könyvekben, írásokban három dolgot találtak: a legteljesebb agnoszticizmust, a lélek halhatatlanságát, mágikus emberi erő létét - s mindebből nemes, tiszta szellemiségre törekvő, lemondó, önmegtartóztató erkölcsöt vontak le. A középkorban is, ma is azt olvasták ki e szent könyvekből, hogy: a Végső Ok megismerhetetlen - a holtak tovább élnek lélekben s egyre légibb megtisztulás felé haladnak - az emberi lélek csodás mozgásokra kényszerítheti az anyagot - az ember célja a Végső, megismerhetetlen Okba való teljes feloldódást előkészítő megtisztítása lelkének.

Megállapították azt is, hogy a régi primitív nagy vallások, az indiaiak s az egyiptomi, nyíltan, mindenki számára, ezoterikusan tanították az itt bizonytalanul körvonalazott elveket; még pedig bámulatosan egybehangzó szavakkal.

A spekulatív lélekbúvárok ugyanennek a nagy tanításnak Kabbalába, középkori és modernebb divagációkba elkevert felsallangozását fogadták el Igazság gyanánt s mestereik zavarosságát - amit csak a főkérdések meg nem értése szült náluk mellékesen - rendszerré dolgozták ki s ragaszkodtak hozzá, hogy gyémántjaikat nagy halom tarka, ijesztő szemétdomb közepéről kell kiásnunk. Náluk az agnoszticizmus bevallása másodrendűvé válik, a lélek halhatatlanságát becsukott szemmel elfogadják, a mágikus erők gyermekes kíváncsiságot keltenek bennünk s erkölcsös, jobban mondva lélekben való életük létük legfőbb gondja. Ez a zagyvaság sokáig nem maradhat együtt. Csakhamar két táborra is szakadnak.

Az egyik lélekidézéssel foglalkozik, mágikus erőkkel játszik; ok nélkül, maga ijesztő mulattatására asztalt táncoltat, forintot csúsztat s a nagy gondolatot spiritizmus néven hitelteleníti. Itt van a legtöbb csaló.

A másik visszagubódzik önmagába s így igyekszik e földi sík-ból asztrális és egyéb síkokra fölelmélkedni magát. Theozófia és anthropozófia neveken világmozgalommá válik. Itt van a legtöbb próféta és prófétáló szellemkalandor.

A gyakorlati lélekbúvárok kísérleti, tudományos műszerekkel ellenőrzött alapon bebizonyítják, hogy az emberi lélek, akár élő, akár holt ember lelke, csodás erőkkel rendelkezik. Ezek a hívővé váló Tamások.

Maurice Maeterlinck végig olvassa a történeti lélekbúvárok (egyiptológusok, indológusok), a speklutívok (kabbalisták, antropozófusok), a gyakorlati lélekbúvárok (metapszihisták) műveit s megállapítja, [* ] hogy alapjában véve mind egyet mondanak; hogy a metapszihisták fáradságos médiumos kísérletei nem adnak különb jelenségeket eredményül, mint India fakírjainak és a régi Egyiptom papjainak mindennapos gyakorlata; hogy egyszóval a Végső Okról kiagyalt modern tanítások, a médiumok modern csodái tisztábban és teljesebben találhatók meg ős India és Egyiptom papjainál; hogy a materializmus ködös völgyeiből csak most kezdünk fölkapaszkodni a nemes erkölcs, mély belátás, mágikus hatalom azon csúcsaira, ahol hajdanán eddig még nem ismert fénnyel ragyogott az istenivé átszellemült emberi lélek.

 

[* ] A nagy titok című könyvében.