Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · FIGYELŐ

ZILAHY LAJOS: MAJTHÉNYI GÖRGY: MAJÁLIS

«Sic eunt fata hominum.» Ez a mondat írói önvallomás a regény homlokán: nem akarok semmi mást, kitárni egy emberi életet, emlékek ponyváit felteregetni, a jövendőbe fájó sejtéseket megérzékeltetni. Ez az emberi élet egy asszony élete. A módszer a Flauberté, az iskola a naturalisták iskolája. Senkit ne tévesszen meg a cím kissé banális romantikája, a bevezető rész tavaszi színekbe, erdei illatokba, ömlő napsugárba, a kisleány első szerelmes tüzébe áztatott hangulata, mert ez a regény naturalista. Naturalista szinte az író öntudata alatt (tehát írói vénájában) bár szándéka kimondottan romantikus. A benne szándékolt romantikát azonban az író írói ereje kiheveri, mint - bocsánat a merész hasonlatért - az egészséges szervezet a könnyű betegséget. Mert minden, ami ebben a regényben romantikus: erőszakos és mondvacsinált, minden, ami naturalisztikus: életben sarjadt vérkeringés.

A Majális húsz esztendőt ad egy asszonyi életből. Azt a húsz esztendőt, amely előtt s amelyen túl szinte már nincs «asszonyi» élet - gondolom tizenhéttől harminchétig. Igaz: asszonya válogatja, de Majthényi ezt a típust rajzolja és nekünk ezt a típust annál könnyebb elfogadnunk, mert a zárdában nevelkedett, kisvárosi, polgári keretek között élő nő életének lángja valóban nem lobog át a negyven év határain. E húsz esztendő tükrében a polgári asszony sorsát látjuk. Mi történik vele e húsz esztendő alatt? Semmi. Sic eunt fata hominum. A jómódú leányt az apja rákényszeríti, hogy férjhez menjen a szorgalmas és - mondjuk így - üzletileg tisztességes kereskedőhöz, aki iránt nem érez semmi közösséget. Férjhez megy: gyermekeket szül és gyermekeket nevel. Eunt fata: az évek múlnak, rokonok, családtagok halnak meg, az élet vándorának útját temetések és keresztelők teszik változatossá. Magda asszony élete vég nélküli unalom. Unja a temetéseket és unja a gyermekszülést. A közöny, amit férje iránt érez, lassanként gyűlöletté savanyodik. Igen, ez a gyűlölet, nem keserű, hanem savanyú. Ez a gyűlölet nem mar, nem éget, nem lobban fel sehol, nem világít kísértetiesen a szívben, mint a borszesz lángja sötét szobában.

Majthényi érezte, hogy ilyen húsz esztendő még nem regény. És itt tévesztette el feladatát, mert e húsz esztendő ilyen eseménytelenséggel is - irodalmi esemény lehet. Emellett világirodalmi példák tanúskodnak. Igaz, hogy e feladat a legmagasabb rendű írói eszközöket követeli, az életrajzolás tiszta és világító ecsetvonásait. Majthényi nem bízott e képességében és más eszközhöz folyamodott. A húsz esztendeig kanyargó élet folyójába bedobott egy rózsát. Ezt a rózsát viszik és ringatják a habok. Ez a rózsa: egy régi majális emléke, az első gyerekszerelem édes-bús fájdalma. A rózsa néhol elmerül a habokban, aztán megint a felszínen úszik. Egyszer aztán végképp elmerül. Ettől a pillanattól kezdve a habok elsötétülnek és a folyó reménytelenül, sötéten zúg a halál felé. A folyóba dobott rózsa azonban - csináltvirág. Nem az élet fájó nedveitől dús, nem az asszonyi szerelem bódító illatától terhes. Az az érzésem, hogy Majthényi, aki az élet nem ájuló, nem fulladó szívű de komoly és meghatott figyelője, tisztábban oldotta volna meg feladatát, ha jobban bízik önmagában és nem folyamodik a színfalak mögötti zenéhez. De remélem, hogy azt a bizalmat, amit megtagadott önmagától, meg fogja kapni olvasóitól. Előadásának széles, nyugodt gesztusa van. Nyelve, ahol felül akarja múlni saját erejét, néhol megbotlik, («az élet felsrófoltsága») a nyugodt részeknél azonban tiszta, világos, nem ízes és nem zamatos, nem színekben tündöklő, de erős, kifejező, kiforrott nyelv: rozsdátlan, tiszta szerszáma a regényírásnak.