Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám · / · FIGYELŐ

TÓTH ALADÁR: DOHNÁNYI ERNŐ OPERÁJA

A Wagner nyomában felsarjadó német zeneirodalom örökbekapott, gazdag nyelvkincsén megvásárolta a muzsika számára mindazokat a szellemi és érzelmi tartalmakat, melyeket a múltszázadvégi kultúrának esztétikai láza felszínre dobott. Ennek az elkésett romantikának sikerült, természetesen Wagner fegyvereivel, egészen annektálnia különböző korszerű világnézetek irodalmi, filozófiai területeit, amilyenekre sajnos már Wagner géniusza is gyakran elkalandozott, amelyeket azonban legteljesebb alkotásának, a Meister-singernek, tisztult költészete egészen elkerült. Az újnémet iskola életereje egyedül Straussban lüktetett tovább, míg a késői romantika nagy héroszai, lettek légyen rafináltak és expanzívak, mint Mahler vagy akár együgyű áhítatos szemlélődők, mint Bruckner, csak esztétikai, metafizikai továbbfejlesztők, helyesebben továbbkomplikálók voltak. Az újnémet iskola programatikus, drámai törekvésénél fogva páratlanul sokoldalú részlettechnikát hagyott örökségbe; viszont összefogó, zárt egész formákban csak növelte a szonátaforma felbomlása óta mindjobban elharapódzó anarchiát. Míg Liszt nagyszerű felépítési kísérleteit egyedül Strauss (ő is egyoldalúan programzenei alapon) folytatta, addig Wagner drámaiságtól szétszaggatott formáit a neoromantikusok értelmi-szimbolikus konstrukciókkal kovácsolták úgy-ahogy egybe.

A drámán és programzenén fejlődött zenei mondatkincset egészen más irányú iskolának sikerült folyamatos, szimfonikus sorrendbe illeszteni. A nagyra törő al-fresco világnézet-művészettel szemben ez az irány kiindulási pontul leggyakrabban Brahmsot választva, inkább a kamarazenéhez közeledett, bensőséges Kleinmeistertummá mélyült. Ennek a fontos hivatást betöltő iskolának talán legkiválóbb élő képviselője Dohnányi Ernő. Könnyed, közvetlen témaszövő és tiszta arányok eleven bájával építette fel a múlt század zenekultúrájának nagyszerű romjaiból művészete előkelő, nemes stílusú palotáját. Az ő természete is hajlik metafizikai elmélyedés, transzcendens hangulatok felé, csakhogy muzsikájának friss sodrát semmiféle reflexió sem képes megakasztani, amint a humor és bizarrság, a romantika legjellegzetesebb hangulatai is minden darabosság nélkül oldódnak fel ebben a természetes, egészséges zenei vérkeringésben. Ami még Brahms műveiben a klasszikus ideálért vívott titáni küzdelem forrongásának bélyegét viseli magán, mindaz a fiatal Dohnányinál már a bámulatosan fölényes alkalmazás magától értetődésével, tisztultságával jelent meg.

Szükséges volt ezeket előrebocsátanunk, hogy teljesen megérthessük ama lépések jelentőségét, mellyel a XIX. század drámaian darabos eredményeinek legszerencsésebb kezű tematikus összefoglalója, újra le nem zárt, szétdarabolt formák birodalmába: a romantikus operához lépett. Dohnányi a Vajda tornyában önként lemondott egész eddigi zeneszerzői működése legegyénibb eredményének: tematikus dolgozásmódjának értékesítéséről. Az elhatározás túlságosan merész volt. Dohnányinak olyan szöveghez kellett volna fordulnia, mely beilleszthető szimfonikus keretekbe. Itt sajnos a szimfonikus forma helyett Ewers és Henry bizony silány librettója szolgáltatta a zenei gondolatok formai keretét. Igaz, a szöveg irodalmi értéke nem elhatározó fontosságú, írtak már éktelen librettókra nagyszerű operákat; a Vajda tornyának egymást kergető s gyakran szaggatott párbeszédben lejátszódó eseményei azonban jóformán még a lehetőségét is meghiúsítják nagyobb zenei egységek kifejlesztésének, nemhogy alkalmat adnának ilyenekre. Dohnányi tehát egyedül maradt azokkal az invenciókkal, melyekre őnála mindig a feldolgozás nyomta rá legerősebben az egyéniség bélyegét.

Mondanunk sem kell, hogy Dohnányi mély intelligenciája ilyen körülmények között is kitűnően feltalálta magát; drámai eszközeiben annyi változatosságot, költői ízlést találunk, hogy ez bőven kárpótol egynémely kisebb mulasztásért. Mindjárt az előjátékban a hegyi szellem, Nemere eltűnése kitűnő drámai ötleten épül fel: a felocsúdó harcosok megdöbbenése már szaggatott realisztikus felkiáltásokban tör ki, mikor a zenekarban még mindig tovább zúg Nemere sorsszerű, vészjósló vezérmotívuma. Dohnányi többször fordul ehhez a kitűnően bevált eszközhöz, hogy tudniillik, mikor már a színpadon a következő jelenet recitativóit halljuk, a zenekar még az előbbi hangulatot szövi tovább. Mesteri példája ennek az említett eseten kívül még az I. felvonás 4. jelenete: mikor Tarjánt Iva a másik szobába híja gyermekéhez, a szerelmeseket kísérő lírai muzsika tovább szól, belenyúlik a következő jelenetbe, hol lágy zsongása nagyszerű ellentéte lesz a fegyvereit kérő Kund komor recitativójának. A szó wagneri értelmében csak Nemerének, helyesebben az ő végzetes parancsának van vezérszólama; egyes jelenetekre jellemző motívumokkal azonban gyakran találkozunk. Így, miután Kund intette Emelkát, az először a hídra lépőt fenyegető veszedelemre, s Emelkában szörnyű elhatározásának gondolata felmerül, a zenekarban Mime «Grübel-motiv»-jára emlékeztető téma jelentkezik, mely sejtelmes, töprengő hangulatával három jelenetet fog egybe. Ez a motívum alkalmazásában is méltó Wagnerhez: különböző fekvésekben bukkan fel s különösen félelmetesen hangzik Tarján és Iva gyönyörű, szélesen felépített búcsújelenete után, mikor a brácsák szinte osztináto-szerűen «sul ponticello» hozzák. Legnagyobb drámai jelentőséggel azonban a II. felvonás ama jelenetében szólal meg, melyben Turkevi a meghalt Kund üzenetével felveri Emelka lelkiismeretét.

Dohnányi bizonyos jellemző érzéseket szeret leginkább motívumszerűen feldolgozni. Nem köti meg fantáziáját formai sémákkal, hanem egyedül a hangulat következetes betartását tűzi maga elé. Pl. Tarján és Iva szerelmét mindig mélyen megindító hegedűszólóval tolmácsolja, melyet az előjátékban a feleségére gondoló Tarján szavainál oboa, majd fuvola sző tovább. Ugyancsak hegedűszóló kíséri az első felvonás 1. jelenetében férjéért rajongó Ivát. A szólóhegedű egyébként a szerelmes Iva hangszere: gondoljunk csak az I. felvonás 3. jelenetére, midőn már az Emelka panaszával terhes angolkürt elhallgatott s a hegedű világos, derült színe Iva érkeztét jelzi. Gyönyörű, Dohnányi oeuvrejében is ritka kis intermezzo, melyet a hegedű később a csellóval sző tovább. Finom, költői megoldást talált Dohnányi a nagy intrikus jelenetre, melyben Emelka Ivát, annak férje iránti szerelmét fölhasználva, rábeszéli a végzetes útra: hegedű majd fuvola szóló ez is, csakhogy itt a máskor bensőséges őszinte szólamvonal az alattomosság tekervényes, szeszélyesen csábos fordulataival övezi a sötét alt hangot.

Dohnányi drámaiságának elsősorban költői mélysége bontakozik ki a következő képben. Az előző jelenet vészjósló, várakozásteli feszültségét érezzük meg mellünkben, amikor gyönyörű lírai kontraszttal megszólal az Orbók vajda álmát daloló édes cselló kantiléna. A gondterhes, aggságos életben elgyötört szívet minden rettenetes felelősségtől, sejtelemtől felszabadító álommelódia nem tarthat soká: jő a hajnal, az ébredés. A zenekar itt sajnos nem érezteti, hogy milyen rettenetes hajnal ez: kissé olcsóbb pasztórális hangulat ömlik el az orcheszteren, s a magában véve igen szép (fuvola futamokkal ékesített) oboa szóló bizony gyenge előkészítése a bekövetkezendő, természetszerűleg nem váratlan tragédiának. Érezzük ugyan a fuvola-, majd a hegedűtrilla feszültségét, a mit sem sejtő Iva ártatlan hangja ugyan gyönyörű vonalban mozog: de épp a nagy fordulópont, (talán mivel Iva észrevétlenül szalad át a hídon?) egészen kiaknázatlanul maradt. Szerencsétlen kontraszt az is, hogy a sors kegyetlen döntése után Ewersék Iva ajkára vidám hangulatú dalt adnak; ennek csak hátráltató hatása tehet. Annál tökéletesebben sikerült (már tudniillik Dohnányi részéről) a kis tercett, melyben az ébredő táj Ivát elbűvölő hangulata, Nemerének a két férfi lelkében sötéten visszhangzó motívumával fonódik egybe. Ezzel azután el is érkeztünk a zenedráma zenitjéhez. A pizzicató Nemere-szólam vezeti be a befalazás tragikus aktusát. A basszusok sötét, súlyos ritmusa mind hevesebbé válik, majd diminuált, majd ismét augmentált alakban rendkívül jellegzetesen kíséri a «borzalmas kömíves» munkáját, melyet Iva utolsó kívánságának hegedű-fuvola-hegedű szólója szakít meg; ennél megragadóbb lírai részt aligha írt Dohnányi.

A második felvonás ezek után már nem jelenthet emelkedést. A senyvedő székely tábor szomorú vonóstémája, Tarján megjelenését kísérő gyászos muzsika azonban legszebb gyöngyei az operának.

Dohnányi valódi egyénisége általában csak ott bontakozik ki teljesen, ahol alkalom kínálkozott nagyobb lélegzetű témaszövésre. Mint már említettük Ewers librettója efféle alkalmakban nagyon szegény. Legszebb ilyen rész a rossz sejtelmektől gyötört Iva és Tarján párbeszéde (I. kép); ezt a hangot már Dohnányi kamarazenéjéből ismerjük, s itt a drámai szaggatottság között kétszeres örömmel üdvözöltük. Dohnányi inkább az állandó, mint a változó, fejlődő hangulatok mestere. Ezért a Tarján érkezését jelző kürtök (I. kép), vagy az Iva hősi elhatározását kifejlesztő induló partitúrájának kevésbé szerencsés lapjai. Nem illeszkednek szervesen a muzsika stílusába a magyaros betétek sem. Dohnányi zenéjéhez csak kevéssé illik az a hivatalos jellegű magyarság, mellyel szövegátdolgozói a Vajda tornyának meséjét felcicomázták. Lányi Viktor kiváló munkát végzett ugyan, de ezúttal mégis hamis cél felé törekedett. Dohnányi zenéjéhez inkább hozzá kellett volna nemzetköziesíteni a szöveget s a népies vonatkozásokat lehetőleg eltüntetni. Kömíves Kelemen történetében csakis az embereken és nem környezetükön van a hangsúly. A Dohnányi zene elvontan bensőséges világa különben sem tűri a dekoratív elemeket, a felszínesen tarka köntösök romantikáját.

Dohnányi művét, mint zenekultúránk értékes nyereségét üdvözöljük; hiszen már stílusának előkelő színvonalával is számot tarthat a legnagyobb nemzetközi érdeklődésre.