Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 7. szám

VÉR ANDOR: PARASZTOK A MEZŐN

Az augusztusi nap bomlott fényeket záporoz rájuk
s ők ott állanak határtalanul a határtalan ég kék boltja alatt
a betelt mezőkön

- Parasztok -
Rengő alakjuk mélyre vert gyökerekkel szálfáz.
Mezítlen karjaikban duzzadt köteleket rángat a robusztus erő
és homlokuk domb és gyémántpatak csereg bronzárkaiban.

Csönd!
Tikkadt szelek fodrozzák a levegő lomha Oceánját,
a szikrázó kévék rendjei közt magmirriádok zsibolyognak
és ég a Mindenség és bongó muzsikája
elomlik a fullatag csöndbe.

Delel a föld és boldog pihegése hullámoztatja a mellük.
Most tempósan letelepednek a kazlak hűs tövibe
és a vállukon nyugovó égbolt roggyanva megereszkedik.

Már a fejük felett perzsel az izzó vörösség,
szavuk, a csöndes lázongó aranyfolyamokká nő
és megnyílt valójukba
belézuhannak a megszűkült terek.

- Hallgatagon lesem őket és ime szemüknek tiszta tengere,
ha torzan,
ha magtalan idők messzeségéből idegenűl is,
de engemet tükröz.

S már űzöm is, kergetem magamtól a millió évek balgatag álmát,
szélnek szórom a bomlasztó kulturák vérembe gyűlt mérgeit,
egybeterelem szétvert száz útjaimat
s téveteg ujjaimmal saruimat megoldom,
hogy megtalált testvéreim ölébe fussak.

Sarjúszag! Föld! Egészség! Istenülés!

A lehetőségek roppant ökle a homlokomba taglóz,
mellemben fújtatók lihegnek
és mélyeimből allelujázva
ezer orgonasíppal búg fel az óhaj!

Most! Most!

Ha ősnyugalmukkal zabolázhatnám a vágyam féktelen paripáit!
Ha álomvetéseim ezerét befogadná a testük őstelevénye!
Ha egyberontana minket az áldott napverés!
Ha összeölelkőzhetnénk!

- Micsoda új energiákat fakasztana a vérünk egybeomolva;
és nászunk
micsoda zengő, tűzes kedvre derítené a mezők isteni arcát!