Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 6. szám · / · FIGYELŐ

ALKALAY ÖDÖN: SARMENT: AZ ÁRNYHALÁSZ

Szerelmi dráma ez a darab; cselekménye egy betegség-tragédia cselekménye, helyenként az élet drámájának szimbólumává emelkedik.

A szerző darabját mesének nevezi: «a tale.» A boldogtalan szerelmes álomjátéka ez. Mi sem gyakoribb, mint hogy a boldogtalan szerelmes magát olyan helyzetbe képzeli, melyben beteg s szerelmese, ki gyógyítására jön, most megszereti és ugyanazokat a kínokat érzi, melyeket előbb ő okozott. Ebből született ez a szerelmi dráma. A nem viszonozott szerelem irtózatos szerencsétlenségében a szerelmes az egész élet szerencsétlenségét érzi. Jobb, ha eszét veszti az ember, mintha eszénél van. Jobb megbolondulni és mire sem emlékezve egy csapásra megszabadulni minden gondtól és kíntól.

Ebből az érzésből ered ennek a beteg bolondnak az alakja, aki boldog amíg beteg, de boldogtalanná lesz gyógyulóban. A cselekmény egy sokat ígérő fiatalembert állít elénk, akinek elméjét a túlfeszített munka és egyéb izgalmak megzavarták, családjánál keres menedéket, hol gyógyítására mindent megtesznek. A legjobb úton a gyógyulás felé külső beavatkozás veti vissza még mélyebb elmezavarba, amelytől csak erőszakos halál váltja meg. Maga a téma tragikus, de a szerző nem dolgozza fel a tragédiaíró komoly kérlelhetetlenségével. A tragédia csak a háttérben morajlik, mint távoli mennydörgés. Ez a tulajdonképpeni cselekmény meseként hat, csak egy különös történet, amelyen nem kell felizgulnunk, hisz nem ez a szerző belső témája, hanem csupán kerete a valóban átélt tragédiának, a szerelmi tragédiának. Amit ábrázol, az a mérhetetlen, eget és földet betöltő, a világot minden pórusában átjáró viszonzatlan szerelem tragédiája. Ha a két első felvonásban simogatja és melankóliába ringatja a nézőt, a két utolsóban kétszer is komolyan megragadja. Első ízben, mikor a beteg emlékezőtehetségét újra visszanyerve iszonyodik az egészségtől, hisz újra kell majd éreznie a nem viszonzott szerelem és így a lét boldogtalanságát. Másodízben meg akkor, amidőn azt a Nellit képzeli vissza, aki őt nem szereti és aki olyannyira különbözik ettől, a szeretőtől.

Így vegyülnek el ebben a darabban a motívumok: játék és komolyság, mélység és önkény. Ennek a drámának a világa a világ a szerelmes képzeletében. Valószínűtlen az, hogy Nelli éppen így szereti meg Jeant, de megfelel a szerelmes álmainak. Hogy a bátya is beleszeret, ez helyénvaló, hisz a szerelmes úgy képzeli, hogy mindenki szerelmes bele. Az anya élete szerencsétlen, mert egykor ő is visszautasította szerelmesét; aki pap lett, hogy püspökké lehessen és majd - és most egy pillanatnyi diadalt üljön felette. A szerelmet uralja ez a világ, minden fantasztikus és mégis indokolt, minden reális és szimbolikus. De a betegség-tragédia csak szimbolikus lehet ebben a darabban. Hogy egy elmebeteg boldognak érezze magát, az lehetséges, de hogy a boldog embert képviselje, ahhoz kell, hogy az ő elmebaja ne hasson valószerűen. Az igazi elmebaj borzadályt kelt, nem irigységet. Hogy egy három felvonáson át tisztára szimbólumszerű elmebaj, egyszerre csak komoly és többé már nem szimbolizálható betegség lesz, mesterségesen hat, stílusváltozást jelent, megsemmisíti a szimbólumot, az idegekre hat és nem a fantáziára és kétes vonással rajzolja el a szerző költő arcát. A darab hibája az, hogy nem teljesen szimbolikus, hogy a harmadik felvonás végétől már nem jelenti többé: a Szerelmet és az Életet. Bizonyos, hogy ez az író Ibsenre csak külsőségekben emlékeztet. Témája: a Szerelem, az Élet, módszere a meseszerű szimbólum; egy Ibsentől már messze járó nemzedék fiának műve ez. A darabot érdemes előadásban hozta színre a Belvárosi Színház. Jean szerepének nehézsége abban van, hogy alakjának minden reális vonatkozás nélkül mégis elhihetőnek kell lennie. Elmebajosnak, aki sohasem borzalmat, de éppen végtelen rokonszenvet kelt, úgyannyira, hogy az ember belészeret, mint Nelli is. A szerep megszemélyesítője Baló úr teljességében életre kelti és evvel eldönti az este sikerét. Titkos kisasszonynak sikerül úgy Jean elbűvölését, mint mindkét fivér szerelmét és a magáét is érzékeltetnie. A fivér olyan rideg volt, mint amilyennek lennie kellett. Bár az anya és főleg a püspök alakja meggyőzőbb alakítást érdemeltek volna, az egész igen érdemes előadás volt.