Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 6. szám · / · Fülep Lajos: MAGYAR FESTÉSZET II.

Fülep Lajos: MAGYAR FESTÉSZET II.
3. közlemény(Magyar művészet III.)
4.

Az egész európai képírás, benne a magyar, eme kérdésekkel vajúdik ma. A megoldás, bármily paradoxul hangzik azok fülében, akik a vásznon és festéken nem látnak túl, aligha várható magától a képírástól. A képírás önmagából nem teremtheti meg sorsának legmagasabb rendű intézőjét: a determináló világnézetet. Az új törekvésekből főleg két dolog hiányzik: az etikai koncentráció (mely nálunk a nagybányaiakban volt) s az új világnézet, melyből az új művészetnek szükségképp ki kell alakulnia. A táncoló csillag, mely körül a káosz világgá szerveződjék.

Az impresszionizmus nemcsak megszakította a képírás történelmi menetét, hanem olyan világnézetet juttatott érvényre, melyre semmilyen más művészet se épülhet. Röviden utaltunk a fejlődési vonalra, mely a képírás egész életén keresztül az abszolút objektivitástól az abszolút látszatig, az időn kívüliségtől a pillanatnyiságig, szóval az impresszionizmusig, vezet. E kettőhöz még harmadik vonal járul: az anyagé. Vele válik az impresszionista festés világnézeti alapjának képe teljessé.

A képírás legelején az objektíve és időn kívüli állapotban ábrázolt jelenség egyúttal anyagtalan is, mert sík. Az alakok megjelenési formája a képen minden anyagi tartalomtól mentes silhouette. Később mind több és több anyagot vesz föl magába, míg végre eléri a teljes, háromdimenziós testiséget. E folyamat megismétlődik a középkortól a reneszánszig, hol a képírás Michelangelóval éri el az anyag affirmálásának tetőpontját. Az atmoszféra, a fény és a valőr problémáinak fölmerülésével viszont megkezdődik az anyag fölbomlásának, mintegy ritkulásának, könnyülésének, elillanásának folyamata, mely az impresszionizmusban éri el határát. Ahogy az impresszionizmus a valőr-síkkal utal a kezdet silhouttejére, úgy anyagtalanságával is: itt is végső fokot jelöl. Az impresszionizmus teljes föloldása az anyagnak, ennélfogva a formának és ennélfogva a szellemnek. Mert a képzőművészetben a szellem megnyilatkozásának eleme a formát öltő anyag, vagy: a művészet a szellem diadala az anyagon a formával, de az kell hozzá, hogy anyag valóban legyen. A merő optikai illuzionizmus módszerével dolgozó impresszionista festés világnézete végső és dekadens hajtása annak a szubjektív idealizmusnak, mely szerint minden csak az Én látszata, illúziója, benyomása. Az anyagot tagadó ötletszerű Berkeley-izmus vagy szenszizmus, a szubsztancia fogalma nélkül, csak a látszatvalóság, helyesebben: a látszat látszata. Az impresszionizmus a végletig és abszolútig ment el e tekintetben is - a többi tekintetben csak ezért tehette meg.

Az optikai illuzionizmusnak ez a foka csak a szubjektív idealizmusnak múlt század végi fokán valósulhatott meg. Az impresszionizmus: az idealizmusnak és szenszizmusnak sajátos keveredése valamilyen monizmusban. Itt is az a pontszerűség van benne, mint az időhöz való viszonyában. Minden csak szellem, de a végsőig ritkított és degradált állapotában: a fiziológiai ingerében, a szenzációéban, az érzéki illúzióéban. (Ellentéte a naturalizmus másik lehető tendenciájának, mely a materializmusban gyökerezik: minden csak anyag, szellem nélkül.)

Az impresszionista festéssel szemben fellépő Cézanne-nak reakciót kellett támasztania az impresszionista világnézet ellen is, művészi vállalkozása csak merőben elütő világnézet alapján volt lehető. Cézanne világnézete a valóságos világ valóságának leghatározottabb igenlése, olyan, mint a Michelangelóé. Realizmus - nem új, hanem ősrégi, alapjában ugyanaz, mint a középkoré és úgy viszonylik az impresszionista világnézethez, mint Aquinoi Tamásé a szolipszistáéhoz. Talán különösnek tetszik, hogy festő művészetének legmélyebb gyökerét valahol a skolasztika táján keressük, de valóban csak ott találhatjuk meg. Az ortodox Cézanne a maga realizmusával egy darab középkori világnézetet képvisel az impresszionista környezetben: művészetének ez a legmélyebb, döntő tényezője, innen mindenkinek az a benyomása róla, hogy legméltóbban a valódi «primitívek» között foglal helyet. (E sorok írója nem az egyetlen, aki tényleg a Louvre un. «primitívek kistermében», legrokonabb környezetében, szeretné képeit látni.) Cézanne-ban csak a színek keverőjéről venni tudomást s a festőt világnézete nélkül meg akarni érteni annyi, mint Aischylost a görög mítosz nélkül, a prófétákat az ótestamentumi felfogás, a Mahabharatamot az ős indiai vallás, Dantét a skolasztika, Michelangelót a biblia, Dosztojevszkijt az orosz evangélium nélkül elképzelni. Világnézete, mint a középkoré, dualizmus, mely monizmus felé törekszik, de nem az anyag felbontásával, hanem átszellemítésével éri el. Fönntartja mind az anyag, mind a szellem elvét, de egyiket áthatja a másikkal. Cézanne-nál valami nagyon primitíven anyagi, az anyagok súlya, valami nagyon rafinálttal van együtt, azzal, hogy a súly tisztára színnel fejeződik ki. A kép szerkezetét súlyoknak egymáshoz vonzódása és egymásra hatása adja, az egymásra hatás bizonyos egyensúlyt, szükségszerű elhelyezkedést és végső harmóniát keres, mint a régieké volt, de más eszközökkel. Az egyensúly és harmónia elve képviseli a determináló szellemi momentumot a valóságos anyagok valóságos színében megérzékiülve a súlyok tisztán materiális momentumával szemben. Íme Cézanne művészetének metafizikája. Reakció a kor egész világnézetével, korcs idealizmusával és materializmusával szemben.

A metafizikai, szellemi momentum egyúttal a kompozíció indítéka, mint az volt évszázadokon át, Cézanne világnézete ezért nemcsak reakció, de pozíció is: a kompozíció elvének kemény beleékelése az impresszionizmus libegő káprázat-világába. Immár világos, miért és hogyan következik egyik a másikból - világnézet és művészet - hogyan tételezi föl egyik a másikat. Más modern művészeknél is található bizonyos realizmus, a való világ igenlése - de sehol sincs olyan szívós, olyan mély és elemi erejű akarása, az anyag fölülmúlására irányuló olyan állandó erőfeszítés, mint Cézanne-ban. Ez viszont az ő világnézetének etikai megnyilatkozása.

Cézanne realizmusa, mint művészete, látens lehetőségekkel teli. Több út nyílik belőle. Világnézete, individuális mivoltában, nem válhatott általános érvényűvé s eredeti formájában aligha is válhat azzá. De ahogy a múlt művészetét csak elvek alapján lehet folytatni, úgy a Cézanne művészetében rejlő lehetőségeket csak megfelelő új világnézet alapján lehet kifejleszteni. Ennek hiánya az oka, hogy folytatói közül az egyik irányzat a végső absztrakcióba lyukadt ki, a másik pedig felülmúlatlan naturalizmus és az új elvek keveredésének káoszában leledzik. Hogy a Cézanne-ban rejlő lehetőségekkel mi történjék, nem a vásznon való kísérletezéssel, «kereséssel» fog eldőlni. Csak új világnézet határozhatja meg a kellő utat. S az elvi művészeti kérdések csak ezen az alapon fognak egyértelműen és az önkény kizárásával megoldódni.

*

Visszatérve oda, ahonnan elindultunk: a háború egy lépéssel közelebb vihet bennünket emez új világnézet kialakulásához és megfelelő nemzeti szerephez juttathat az európai kultúra egyetemességében. Nem a háború önmaga (önmagában csak nagy negatívum), hanem az, hogy sok mindent elsöpör és sok mindennek helyet készít. Vele újra a reális valóságba ütköztünk. Nagy csapás az individuális hangulatokra, a szubjektív idealista ábrándokra s általában az egész hamis «idealizmusra» - mindenfajta impresszionizmusra. Ez a háború a valóság és a «szubjektív idealizmus» harca is. Kérdés, olyan erős-e a megrázkódtatás, hogy belőle új világnézet támadhat, mely messze túlhaladja mind a vulgáris «idealizmus», mind a filozófiának csúfolt «pozitivizmus» és materializmus álláspontját. Mert ezen fordul meg a művészetek sorsa is, mint az egész kultúráé.

A képírás történetére az objektivitás és látszat, a tér és idő, az anyag és anyagtalanság hármas szempontjából vetettünk egy-egy pillantást. E szempontokból nézve világosodik meg egész fejlődése és mai helyzete, benne a magyaré is. De csak egyoldalúan: a természethez való viszonyában. A negyedik szempont, mely ugyan már benne van az előzőekben s rajtuk keresztül utaltunk is rá, de mégis külön momentumot jelent: a kompozícióé. Ez van a többi fölött, érte van a többi. Különálló és behatóbb vizsgálatára az itt tárgyalt magyar művészet még nem ad elegendő történet anyagot. Egyelőre be kell érnünk az elvi kérdésekre utalással, melyeknek most van itt az ideje. De hogy a klasszikus művészeti hagyomány híján lévő Magyarországon egyáltalán lehet beszélni róluk és pedig, mint aktuális kérdésekről, az új festőnemzedék érdeme.

Sokkal nagyobb dolog ez, mint első pillanatra látszik. A magyar művészet történetének legnagyobb kihatású eseményévé válhat, ha e kérdések itt meggyökereznek. Velük eggyé lényegülve vállalhat a magyarság jelentékeny szerepet az európai népek közös művészi feladatának megoldásában. Velük újra itt az alkalom egyetemes európai és nemzeti magyar művészet teremtésére.