Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám · / · FIGYELŐ

TÓTH ALADÁR: MOLNÁR ANTAL: SOLFČGE

Sokszor a zenepedagógia módszerei nem találják meg azonnal alkalmazásukhoz a legmegfelelőbb tananyagot. Ennek legfőbb oka, hogy a teória magában véve nem termelhet gyakorlatokat, etűdöket, mert a zene, mint tanulmány is művészet s ezért ha szellemét tisztán akarja megőrizni: tananyagul csakis művészi produktumokat használhat. Az elmélet a «solfčge» tanításában is megelőzte a művészi szellemet képviselő gyakorlati alkalmazást: míg Rodolphe-Busser, Battke, Gusinde ezirányú munkái a zenediktálás és kottaolvasás módszertanát a mindmáig legfejlettebb fokon képviselik, addig ugyanezek a művek példatárukban kénytelenek voltak nagyobbrészt klasszikus művekből erőszakosan kiszakított töredékeket, különválasztott felsőszólamokat felhasználni.

Molnár Antal «Gyakorló könyv a solfčge tanítására» című munkája jelentős fordulat a solfčge-tanítás terén: a szerzőnek sikerült a gyakorlati anyagot minden mesterkélt, tehát művészietlen elemtől megtisztítani. Munkája megírásához Bartók és Kodály népdalgyűjtése készítette elő a talajt. A népdal ugyanis eredeti, természetes egyszólamúságával, önmagában teljes (kiegészítő kíséretre nem szoruló), művészi egyszólamú etűdanyagot szolgáltat. Molnár Antal érdeme, hogy ezt felismerte s Bartók-Kodály gyűjtéseinek megbecsülhetetlen tőkéjét ez irányban elsőnek kamatoztatta.

Minthogy a solfčge-tanításnak a dallamvonal legváltozatosabb fordulataira is ki kell terjeszkednie, Molnár szükségképpen nem szorítkozhatott csupán magyar népdalok alkalmazására s könyvébe idegen nemzetek (német, francia, szláv stb.) népdalaiból is felvett példákat. Bizonyos zsinóros hazafiak - mint értesültünk - szörnyen megbotránkoztak ezen a «hazaáruláson» s szomorú, de sajnos, nem új dolog, hogy a Zeneművészeti Főiskola, noha tantermeibe egyszer már bevezette Molnár könyvét, most hallgat erre a korlátolt, irigy hangra s magáévá teszi ezt az ázsiai szellemet, mely a vadak ösztönszerű félelmével ellenséget lát minden igazi kultúrában.