Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám · / · FIGYELŐ

VÁRNAI DÁNIEL: BRESZTOVSZKY ERNŐ

Sötét kerettel, gyászjelentés érkezett hozzánk a múlt héten: Bresztovszky Ernő, aki az utolsó öt esztendőből Svájcban töltött négy és felet, Bécsben meghalt. Író, újságíró, társadalomtudós volt, a napi kérdések körül verekedő publicista. Világszemlélete a szocializmus, célkitűzése: megelégedett, boldog, művelt embert teremteni a mai emberből, vagy annak utódaiból. Életének volt tehát tartalma, s amit egy halottról jót lehet mondani, a legjobbat és az élők tiszteletére legméltóbbat, azt róla el lehet mondani: szép tartalma volt életének. Voltak föladatok, amelyeket meggyőződéssel vállalt és voltak kötelességek, amelyeket egész testi összeomlásáig az erős férfiak szívósságával teljesített.

Most meghalt.

Akik csak távolról ismerték és hallottak valamit utolsó esztendeiről, az egészségért, háborús sorsától szétrongyolt tüdejéért vívott halálos harcáról, azok azt mondják majd róla: vége van egy ember szenvedéseinek. Én ehhez hozzátehetem: egy egész embernek is vége van. Hiszen ismertem őt jól. Tíz esztendeig ültünk együtt egy redakciós szobában. Láttam a munkáját, láttam irodalmi fejlődését, gyors ütemű kibontakozását tehetségének, amelyről jelzők nélkül, körülírások nélkül, funerátori manír nélkül mindent meg akarok mondani és a szó valódi értelmét akarom érzékeltetni csupán azzal az egyszerű szóval: tehetség. Mindent akart tudni, mert abban a társadalmi és gazdasági harcban, amelynek első sorában küzdött s amelyben teoretikus és agitátor volt egy személyben, jó mindent tudni, vagy legalább is: igyekezni kell mindent tudni. Ez az akarat végig kísérte egész életén. S ő kelletett hozzá, célja látójának, föladatai ismerőjének, hogy a tudás után való törtetésben ne csendes szobatudós, ne az összes felesleges tudományok doktora legyen belőle, hanem csakugyan az, amivé lett. Tudni mindent, amivel használhat a célnak, tudni mindent, ami a küzdelemhez a dús fölszereltséget adja és tudni mindent, ami a küzdelmek útjára ingerel s ami ezt az utat a harcoló számára meg is szépíti.

Valamelyik kötetének fedéllapján száraz életrajzi adat mondja róla: már egyetemi hallgató korában sokat dolgozott. Ezt azzal lehetne kiegészíteni, hogy már egyetemi hallgató korában kezdett sokat dolgozni. Tanulni és teremteni: ehhez valóban sok minden kellett. Bírta. A redakciós taposómalom mellett nyolc kötet: társadalomtudomány, politikai propaganda, esztétika, szépirodalom és természettudományi analízis - erre a munkára megnyugodva tekinthetett vissza, amikor már csak nehezen ment a dolog és kezdett kihullni kezéből a toll.

Mindent tudni, akarni mindent tudni: ebben a küzdelemben ez a teljesítmény éppen elég. Végigküzdeni harminckilenc esztendőből húszat - újságok hasábjain, könyvek lapjain, előadói pódiumon és felolvasó-asztal mellett s ugyanakkor milliókkal együtt érezni, együtt szenvedni, együtt sírni és sohasem örülni: van-e érdemnél ennél nagyobb érdem? Dúsgazdagnak lenni az érzések és a tudás kincseiben és ugyanakkor a mozgalomban vállalni az apostoli szegénységet: ez a fajta nincs kiveszőben, de Bresztovszky Ernő halálával eggyel kevesebb lett a soruk.

A szocialista munkásmozgalom vesztesége nagy és vesztesége van a magyar irodalomnak is.

Művészetet csinálni a művészetért, légmentes térben élni és azt hinni, hogy mindentől függetlenül, kapcsolat nélkül és gyökértelenül a művészkedés a világ közepe: mint író, Bresztovszky nem ez volt. Vagy bölcselkedni, szép tételeket kispekulálni, minden meglévő rosszra és romlottra a filozófiai áldásosztás mesterségét gyakorolni: Bresztovszky ez sem volt. A szocialista tudomány rengeteg területén mozgott szabadon és a marxi világszemlélet módszereivel mérte a dolgokat irodalomban, tudományban, társadalmi és gazdasági kérdésekben. Művésze volt az írásnak, mestere a kifejezés eszközeinek. Őt és munkáit irodalmilag megmérni nem ennek a fájdalmas alkalomnak a föladata, de már most meg lehet állapítani róla annyit, amennyi föltétlenül kijár neki: í volt a javából és amit csinált, az irodalom. A sok visszaélés, ami e szó körül és a benne élő fogalom körül utóbb történik, megnehezíti ugyan, hogy élete munkáját csupán ez a szó jelölje, de ahogy ő értette ezt s ahogy ő szolgálta ezt - tiszta, nemes szándékokkal és eszközökkel, megkönnyíti viszont, hogy csak ennyit mondjak róla.

Veszteség volt az is, amikor már csak keveset írhatott, milyen veszteség hát az, hogy most egészen elhallgatott. Hiszen az ilyen szívnek, amelyben minden jó érzés és az egész világ szerelme benne van és az ilyen léleknek, amely mindent átölel és befogad, ami árva, üldözött és elnyomott, sohasem szabadna kilobbannia. Mennyire félt s mennyi aggodalommal várta, hogy hamarább történik meg ez, amint szabadna és ifjúságában törik ketté az élete! Ámde a félelme nem magáért volt, hanem azokért, akikért dolgozott. És ezért volt az, hogy nem engedett a kórnak, amelyet a háború, Szerbia mocsaras világa oltott beléje. Ellenállott, ameddig lehetett és dolgozott a lehetőségek utolsó pillanatáig. «Csak írni, csak írni, mert tett az írás», írta utolsó könyvének utolsó lapján, leküzdve teste fáradtságát s elhajtva kedélye sötét borúit, mert volt valami előtte, amit még el akart intézni: leszámolni a háborúval. A rettenetes ellenséggel, ami nyomorékká nyomorította milliomodmagával és ami a szeme láttára gázolt végig kultúrán, emberen, életen. Itt szakadt félbe a munkája. A leszámolás előtt, ami irodalmi leszámolás lett volna csupán, egy valóban forradalmár lélek vádja a borzasztó rontás ellen - de mégis leszámolás. Érezte, hogy késő. Erejéből ennyire már nem futja. És ezért volt talán, hogy utolsó könyve már csak a kérdések summája, a szilaj, keserű miért?

Minek maradtunk meg, akik megmaradtunk?

Fejfának vagy magnak:
világot sirató nyomorék utódnak
avagy a világot újra megteremtő istenakaratnak?

Elment. Válasz nincs. Ámde az élők között ki az, aki erre a kérdésre válaszolni tud? Ma! Majd meglátjuk.