Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám

Ujfalusi László: TAVASZI SÉTA EGY LÁNNYAL

A kisvárosi utcára nyíló ablak tárva volt; odalátszottak a még hócsíkos hegyek. Eleven tavaszi levegő áradt mindenfelé, telve az éledő élet színével, szagával, tarka hangjaival; márciusi földszag a dombokról, melyek egész közel jöttek most a szemközti kocsma mohos, öreg zsindely tetője felett, zsendülő füveikkel csak innét bújva elő a megfakult hótakaró alól. Az ég, a levegő is olvadozott a déli dermedésből s alig látható finom cseppecskék porzottak a tetőkre, s a langyos, elkábító nedvességgel elkeveredve lármás verébcsiripelés özönlött a szomszéd kertek tájáról. Gyerekzsibongás és apró cipők kopogása töltötte meg egyben az utcát az iskola felől. Négy óra volt.

Az alacsony ablakon egy lány hajolt be a szobába, a vállán szürke gallérköpeny, a mellével az ablak fájára dűlt. Észrevette a fiút, aki háttal állva a puskával bíbelődött.

- Megyünk Béla?

A fiú mosolyogva fordult meg, bólintott s már kint is volt az utcán. Egy pillanatig vizsgálódva nézte az eget.

- Hol vannak a többiek? Hol van a gardedám, Etus?

- Ők majd a rövidebb úton jönnek. Azt mondták, hogy a fürdőnél találkozunk.

- Félek, megijednek ettől a kis esőtől. Pedig hamarosan el fog állani.

- Legyen nyugodt - mosolyodott el a lány -, ott van Bánó Pista, az nem hagyja el a snepffogást; az is olyan bolond vadász, mint maga. Azaz, hogy majdnem, mert még egy olyan nincsen.

Sietve mentek az utcán, ki a városból, s aztán fel a hegyre a fürdő sétányán végig. Kihalt volt a táj, egy lélek se lézengett sehol.

- Nem baj - mondotta a lány sebesen, míg fürgén s jókedvűen az erdőbe kanyarodó úton tovahaladtak.

Aranyos haja pajkosan libegett s a hosszú köpeny alól csak finom bokája villant a nyomába siető fiú szemébe.

- Etus! - mondta a fiú, most már komolyabban - hátha nem jönnek?

- Ugyan Béla - fordult vissza a lány s ránevetett. - Hát olyan nagy baj az? Csak nem fogunk miattuk visszafordulni? Különben is mennyasszony vagyok, magának meg az a híre, hogy szerzetesnek készül. Huszonhárom éves, ha nem csalódom. - Gúnyosan elhúzta a száját. - És máris agglegény! Minden mama fázik, ha magára gondol.

A fiú elmosolyodott.

- Hiszen, ha csak magunkról volna szó...

- Na, látja - mondta a lány visszafordulva. Szemébe nézett s a hangja fiús volt, pajkos, pajtáskodó. - Sétáltunk mi már valamikor eleget kettesben... Ma különben is kedvem volna valami bolondságot csinálni. - Jó, jó. De tudja, hogy milyen kedves nyelvük van az ismerőseinek? S ha egyszer beadják a vőlegényének...

A lány őszinte bosszankodással rázta a fejét.

- Igazán barátnak való ember maga. Annyi felesleget papol, hogy még. Hát elképzeli, hogy hármunk között ilyen dologban félreértés lehet?

- Azt nem - felelt a fiú meggyőződéssel. - Sokkal jobban ismerjük egymást.

- Hát akkor az ügy le van tárgyalva, az ülést berekesztem - mondta a lány komolykodó pátosszal.

- És most fussunk versenyt addig a nagy fáig. - A fiúban is teljesen felszabadult a gondtalan hangulat.

Kacagva, egymást előzve szaladtak a lomblevelekkel borított úton. - Jaj, nem birok tovább - rogyott le a lány egy mohos kőre s a karjait lankadtan lecsüngette. - Pedig úgy szerettem volna még azt a virágot elérni ott, látja? - és kényeskedve mutatott fel, ahol egy korai kék kankalin szerénykedett a meredeken.

- Ohó! Nem fogja magát velem kiszolgáltatni - pattant fel a fiú. - Magának kell érte mennie. Na, kérem, majd én segítek.

Megfogta a kezénél erőszakosan, pajkosan, mint egy igazi kisfiú s elkezdte húzni, cipelni neki a hegynek. Így érték el a virágot, onnan megint egy másikat vettek észre s nagyokat sikongva, nevetve mászták a hegyet.

- Nem is hittem, hogy ilyen közel van a hegytető - mondta a lány meglepődve, mikor majd egyórai gyaloglás után a túloldali völgy eléjük tárult.

Tágas réten álltak. A lány kipirulva, kócosan; a haja, keble teletűzdelve a vadboroszlán tömött virágú ágaival, nagy rózsaszín csomókkal, miket útközben törtek. A nap még egyszer rájuk szórta vörös aranyát, leszállóban a messzi kék hegyek felől s a fiú gyönyörködve nézte pillanatig a sugarak özönében mosolygó lányalakot, ártatlan, meleg baráti érzéssel, majd mint a művész, kinek szeme élvezve tapad mindenre, ami szép és természetes.

Aztán megfordult s megbűvölve meredt percekig a hegyek, völgyek, folyók és felhőtömegek bizarr panorámájára, mely elébe tárult.

- Nézze ezt a csudát - mondta lankadtan szinte a gyönyörűségtől. - Hát van még valami ilyen a világon? - A lányt valami meleg, ismeretlen meghatódás fogta el.

Mély völgy terült el alattok meredeken és szédítő mélyen s a völgy túloldalán, ahová a napsugár elvétve ért, ott ragyogott és szikrázott a bujkáló fényben maga a tél. A Kárpátok elnyúló láncai még hóborítva álltak s a völgyben, mely tágan feküdt közöttük, most egy felhő libegett és szórta, szórta mind sebesebben a hópelyheket. Rohanva jött feléjük, kavargott a mélység, mint forrongó katlan s oldalairól folyton változó, zuhogó fátylon át, mely arany meg ezüst volt egyszerre, keresztül homálylottak a csipkés fenyvesek. A fátyol sűrűbbé és sűrűbbé vált, körül özönlötte őket, a fiú hirtelen a lányra nézett aggódó, atyáskodó pillantással s összehúzta gondosan a gallért a mellén a fehér blúza felett s a kapcsot szorosan összecsatolta az álla alatt.

A lány szótlanul, melegen és hálásan nézett rá, majd gyerekesen sikítva kacagott fel, mikor az első hópelyhek kipirult arcára hulltak.

A rozsdaszínű cserjések, bronzos tölgyek és vörhenyes szálú nyíresek is összerezzentek, kacagva összebújtak, hajladoztak, mikor a friss, pazar áradat rájuk terült s csillogó ezüstporral hintette be arcukat.

A fiú a lányra nézett, kinek a gallér csuklyájába bújtatott rózsás arca körül a szabad, dús haj ragyogó pelyhekkel lett tele.

- Olyan, mint egy hajporos rokokó-hölgy a napkirály álarcos bálján. Hátat fordított a szélnek, mely kihevült nyitott nyakát paskolta s elrikkantotta magát, mint egy gyerek.

- Nézze már Eta! Nézze.

A hegygerinc, melyen végigjöttek, lankadtan ereszkedett alá a város felé, melynek most csak a hegyes tornya villant elő a távolból; körötte a gyümölcsös kertek, idébb a füzesek, melyeken átszaladozott a folyó csillogó ezüst szalagja. Odébb a nyársardói nyíresek eleven zöldben álltak, ott már úr volt a heves márciusi tavasz. A legszebb zöld szín ragyogott onnan szét: amikor zsendülő nyírfák egynapos szűzi zöldjét bearanyozza a lemenő napsugár, mely ezernyi hullongó hópelyhen szűrődött keresztül.

- Ugye szép? Ugye gyönyörű? - áradozott a fiú hihetetlen szinte vad lelkesedéssel s a karjaival a levegőben hadonászott.

A lány mosolyogva mérte végig ezt a nagy gyereket, de nyomban az idegenségnek hűvös felhője suhant az arcára.

- Hiszen szép, szép - szólt vontatottan -, de hogy lehet ennyire odalenni. Hiszen maga valósággal extázisban van - s kissé erőltetve fölnevetett.

- Látja - mondta felszabadulva és bizalmas áradással a fiú -, nekem egy ilyen látvány, egy magányos barangolás az erdőn, a leggyönyörűbb élmény a világon.

Mióta tavaszodik - két hét óta én minden este kint vagyok. Roppantul szeretem ezt az éledő tavaszi világot. Nézze, itt még alszik az erdő, de néha már megrázkódik, ha a nap meleg csókja éri. Ezt az öntudatlanul éledő erőt szeretem látni, az első sóhajt, mely a megfagyott földből támad. De ha kipattan a rügy a nyírfákon - a hangja fájdalmas lett - nekem már fáj tőle a szívem; amerre megyek, már mindenütt a múlt néz felém, a kéthetes múlt, amit visszasírok. Minden délután tovább és tovább megyek: ma idáig, holnap arra a szomszéd hegycsúcsra, holnapután talán már föl egész oda a Mardunyáig, míg újra belejutok az alvó erdők régiójába, ahol néha még kavarog a hó s csak messziről látni lent az erdőket már zölden és napfényben állni. Olyan jól esik kacérkodni a téllel, belevágni a kavargó fehérségbe, egy hegycsúcson megállni a napon s levetve a kabátot, ráheverni és belebámulni a télbe, mely innen a forró márciustól százlépésnyire kezdődik. Ez a kezdet a szép, az élet, a minden első pihegő lélegzetvétele, ez a szűzi, még magát se értő borzongató ősszerelem. A dús lomb, a virág, a pompás színek - az már túlszárnyal, kínoz, ott hagy magamba az útszélen.

- Bizony Etus! Egy-két hét múlva már úgy érzem magam, mint valami hazátlan koldus.

A lányt borzongó szomorúságok lepték meg, amíg ezt a sejtelmes, kitörő szóáradatot hallgatta; megdöbbentette az ismeretlen erőnek ez a vad áramlása s ahogy nézte oldalról a fiút, meghatódott szeme ijesztő távlatokban látott egy embert havas, veszélyes csúcsokon egymagában törtetni, egy ismeretlen, idegen valakit, aki itt áll mellette s akiről azt hitte eddig, hogy gyerekkorától ösmeri, akár magát.

Hát így is lehet nézni valamit? Így is lehet látni azokat a hegyeket, melyekről annyit hallott már, jelentéstelen szürke szavakat, nem is sejtve, hogy a valóságuk milyen igaz, csudás, különös, vad, gyönyörű, idegen és nyugtalanító.

Hallgattak pillanatokig s mindkettőjük szeme, egymást kerülve, a messzibe járt.

A fiú felriadt.

- Etus - mondta természetes hangon, tréfásan -, ha snepffet akarunk lőni, akkor siessünk, még el kell jutnunk oda arra a kis rétre - s a kezével jobbra mutatott, ahol a sűrűségben alattuk egy apró zöld rétecske látszott.

A lány szótlanul megindult. Sűrű bokrok között meredeken vitt lefelé a gyalogút.

A hegy tavaszi leve halkan csörgedezve folydogált a kövek között s a fiú néhol kőről-kőre lépegetve figyelmesen kereste a szárazabb helyet s mosolyogva, a kezét fogva segítette át a lányt.

Az megállt hirtelen.

- Mondja Béla! - szólt komoly hangon és szembefordult vele - mi a neve ennek a hegynek, ahol vagyunk. Szeretném, ha nem felejteném el soha... még a nevét se.

- Ezt? Krasznénak hívják. Kraszne, magyarul annyit jelent, hogy gyönyörű szép.

- Igazán ráillik a név. Kraszne. De igaz - élénkült fel hirtelen - hallottam már emlegetni ezt a nevet a télen. - Ravaszul ránézett a fiúra. - Ugye itt történt valami érdekes? Mesélték akkor a vadászok, hogy maga egy hős, hogy maga egy ekkora vaddisznót leszúrt a késével.

A fiú fanyarul elmosolyodott.

- Igaz? És itt történt ezen a helyen? Mutassa meg nekem, hol volt, no mutassa meg. Ugye megmutatja?!

A fiú mosolygott az erőszakosságán.

- Jó, jó, mindjárt odaérünk, éppen ezen az úton történt. Persze olyankor télen egész más itt minden. Más színe, formája, távlata van az egész vidéknek, egy bokorra nem ismerne rá, ezek az alacsony cserfák el vannak bújva a hó alá, a szálerdő meg olyan nyílt, átlátszó.

Az útról balra egy kis meredek tisztás nyílott, kiemelkedő sziklákkal, melyeken néhány elcsenevészedett bokor lengett.

- Na, itt történt az a bizonyos hőstett - mondta a fiú s elfintorította az arcát.

- Itt álltam az úton - magyarázta aztán komolyabban s a puskát a kezébe fogta -a rettentő fenevad jött a kutyák elől rohanva le ezen a meredeken, ott annál a csipkebokornál rálőttem, de az állat tehetetlenül tovább rohant - láthatja, hogy nem is volt másfele útja - egyenesen rám. Itt álltam én, hát természetesen belém szaladt, jobban mondva gurult s belezuhantunk mind a ketten ebbe a sűrűségbe. A kezemmel már esés közben fogtam a kés nyelét, hamar kirántottam s belevágtam, ahogy rajtam feküdt. Jó súlyos darab volt, alig tudtam kimászni alóla - nevette el magát. - Legendákat költenek az emberről.

Nevetett. De a lány a hely és az előadás drámaiságából megdöbbenve állt helyén.

- Sokkal rosszabbul is végződhetett volna.

- Ugyan - nevetett fel a fiú - az a disznó talán már nem is élt akkor, a golyó nagyon jó helyen találta - s tréfás mozdulattal a saját homlokára mutatott.

- Maga rettenetesen furcsa ember - szólt rá a lány szinte ellenségesen és duzzogva tovább ment.

- Ezt csak most tudja? - nevetett élesen a fiú.

- Csak most - fordult feléje éles hangon. - Eddig úgy tudtam, hogy jókedvű, természetes ember, aki néha kedves is. De most látom, hogy alapjában kicsit udvariatlan és... elbizakodott.

- Hajaj! - szólt a fiú, mintha ásítana, elmosolyodott a háta mögött és szótlanul követte.

- Helyben vagyunk - mondta hirtelen és szétnézett a kis réten, ahol megálltak.

Elővette a kését, gallyakat vagdalt a bokrokról s csomóba rakva ülést csinált a lánynak a földön. Közbe halkan magyarázott:

- Aztán nyugodtan üljön, ne mozogjon és ha valami mondanivalója van, várjon vele, amíg vége lesz a mulatságnak. Közbe nem igen lehet beszélgetni - szólt mosolyogva s melegebben nézett a lányra. Megállt a kis rét közepén, háttal feléje, megvizsgálta a puskáját, aztán a hóna alá fogta s egy mozdulat nélkül szótlanul állt a helyén.

Tűntek a percek, az alkony suhanva szállt a hegyekre, a lány a rőzsén ülve merengve és kíváncsian figyelt. A füle csak percek múlva kezdett észrevenni hangokat, amikkel tele volt az est. Egyetlen óriási himnusz volt körülötte a világ. Rigók dalolták tele torokkal az esti nótát, mint kilőtt golyó úgy zúgott el a feje felett egy ökölnyi fekete madár s lármázva vágott félre; vörösbegyek pityegve szólongatták egymást, egy lármás és harsogó kacajba olvadt össze néha minden, amilyen a vasárnap délutáni mulatság a faluvégén; majd meg csend lett hirtelen s aggodalmas szólongatásra vált a madárszó.

Néha a fiú felé nézett, aki mindevvel látszólag nem törődve, távoli dolgokba merült s alakja összeolvadt a sötétedő háttérrel. Csak a széles vállát és fejét látta, amint az alacsony bokrok fölött a homályosodó égre rajzolódott. Aztán látta, hogy rándul meg a váll, mintha villámáram érné, egy cirpanást hallott élesebben a többinél, imbolygó árny suhant sebesen, egy pillanatig csak, a levegőben, vörös láng villant fel, egy dörrenés és valami puffant a földön.

A fiú a bokrok közé rohant, a lány is felugrott valami ismeretlen izgalom hatása alatt, ami elfogta. Zörgést hallott a sűrűben, s hirtelen előbukkant a fiú; jött feléje kezében a meglőtt madárral, melynek furcsa hosszú csőre volt s a szeme kidülledve ült a fején kétoldalt.

- Mutassa csak szegénykét.

- Nézze milyen gyönyörű - mondta lázas hangon a fiú, végigsimogatta a madarat, s az ő kezébe tette.

A lány érezte, hogy remeg a keze, a szemébe nézett s egy idegen, messzi néző, gyönyörtől lázas és nyugtalan szempárt látott maga előtt.

A kis rét is egészen sötét lett s a bokrok alatt árnyékok bujkáltak. Hazafelé indultak, sokáig szótlan csendben egymás nyomában, s egymástól mérhetetlen messze járva.

Micsoda szenvedély az, mely gyönyörűséggé teszi a gyilkolást és egy jószívű, gyengéd, embert ölni készt puszta kedvtelésből? Jön egy ártatlan madárka s azt le lehet lőni örömmel s lehet ezért hetekig fáradni, fázni és beszélni róla komolyan, sőt dicsekedve?

Az erdőben már alig lehetett sejteni a fák körvonalait. A lány hallotta a nyomában jövőnek minden mozdulatát, súlyos lépését s mégis egyedül érezte magát s a délutáni bizalmas, derűs hangulat mintha távoli álom lett volna.

- Daloljon valamit - fordult vissza hirtelen, remélve, hogy ettől megtörik a varázs, mely hideg béklyóba törte a lelkét.

A fiú nem kérette magát.

- Pántlikás kalapom fújdogálja a szél - dúdolta halkan.

Aztán hirtelen támadt erővel egy nótájába fogott, amit szeretett kint dalolni a vízparton, ha magában sétált.

Szőke vize a Tarcának,
Mondd meg kislány az anyádnak,
Hogy az egész Tarca mentén
Nincsen olyan legény, mint én.

A visszhang harsogva dalolta utána: mint én. Utána néma csend lett. Az erdő felfigyelt: ki ez az árva, dalos erdőjáró, aki olyan büszkén és diadalmasan harsogja az éjbe a maga valakiságát?

Nekirészegedett az erdő néma hódolatától és a kötekedéstől, amit a visszhang kezdett vele.

Mióta felcseperedtem
Mindig a szépet szerettem...

Zúgott az erdőbe, az éjbe a vallomás s a visszhang rábizonyította, megerősítette az igazát.

- Gyönyörű volt - tapsolt a lány őszinte elismeréssel - gyönyörű - kiáltott bele ő is a sötétbe, nekiszilajodva s a tréfás erdőtündére hangja kacagva adta vissza:

- Gyönyörű.

A fiút az önkínzás édes mámora öntötte el.

Egy másik nótába fogott, a legkedvesebbe, amelybe a lelkét öntötte bele mindig, ha magányosan az erdőt járta, s tudta, hogy nincs ember az egész rengeteg határban, aki meglesné a fájdalmát. Most kikívánkozott belőle önkéntelenül és őszinte természetességgel:

Amerre én járok, még a fák is sírnak -
Megvárta, míg a hegy visszazokogja: sírnak.
Gyönge ágaikról a levelek hullnak -
Az ősztől maradt tölgylevelek visszamondták: hullnak.
Hulljatok levelek, rejtsetek el engem
Mert az én galambom sírva keres engem.

Eddig csak úgy menés közben énekelt, most megállt s úgy mondta bele tovább a reménytelen éjszakába:

Mert az én galambom mást szeret, nem engem.

- Nem engem - mondta rá visszavonhatatlanul az éj.

Nem ének volt ez már, de maga a fájdalom, mely a szívéről szakadozott, sírás mely a torkából buggyant elő.

A lány is megállt, nem tapsolt, nem ujjongott, csak a két kezét fogta a zakatoló mellére s a szánakozó, fájdalmas érzés könnyeket lopott a szemébe. A megértés meleg hulláma borította el s a vigasztalás elemi vágya.

Amit soha sem mert eddig, félve, hogy fájó sebeket szakít vele, az most roppant egyszerűen és természetesen hangzott az ajkán:

- Béla! - kérdezte melegen, halkan - Béla! Még mindig sokat gondol rá?

Sötét volt s közvetlen közelről se láthatták egymás arcát. A fiú meg is ijedt, hirtelen mozdulattal emelte fel a kezét s érezte, hogy egy sós könnycsepp a szája szögletére gördült.

Sóhajtott mélyen, szinte felnyögött, nem szólt, mintha nem is hallotta volna a kérdést, csak lépett egyet s szorosan egymás mellett megindultak.

Egy idő múlva beszélni kezdett, halk, természetes hangon, mint aki egy megkezdett témát folytat.

- Tudja, hogy az ősszel megint elmegyek egy kicsit csavarogni valamerre? Párizsba készülők. Ott maradok vagy másfél évig, onnan átrándulok Angliába egy kis időre, egy évre mondjuk; ha jól megy a dolog, esetleg Amerikát is megnézem s mire harmincéves leszek, valahonnan a föld másik oldaláról fogok előjönni, ekkora szakállal, ni -

A lányt ingerelte a fölényes, mesterkélt nyugodtság, amellyel ezekről a dolgokról beszélt, s kötekedve kérdezte:

- És aztán?

- Hazajövök, elbújok ide a hegyek közé.

- És aztán?

- Aztán elmélkedni fogok arról, hogy élnek az emberek szerte a világon.

- És aztán? - folytatta a lány makacsul, bujkáló diadallal a hangjában, hogy az ötletével végre mégis sarokba szorítja az ellenfelét.

A fiú megérezte a vágások élét, a hangja ingerülten csendült meg:

- Aztán! Ha leélem az életet, hát elmegyek én is oda, ahova a többi ember. Mit kérdi? - robbant ki belőle hirtelen és durván. - Azt hiszi, hogy a maga élete, a többiek élete valami más, valami több. Születünk, élünk, meghalunk mindnyájan, ez az egész. Evvel kérkednek, mintha valami rendkívüli dolgot csinálnának, valami újat találnának ki, amikor szeretnek, megházasodnak, gyereket nevelnek. Rohannak, kapaszkodnak neki egy hegynek, lihegve, izzadva, dolgozva örökké s azt hiszik, hogy fent a tetőn valami roppant gyönyörűség vár rájuk, maga a paradicsom, s mikor felérnek, látják, hogy csúnyán be vannak csapva, semmi se új, se szép, az út meg lefelé megy, mindig lefelé, vissza valahova, ahonnan kiindult.

A lány ijedten, megborzadva hallgatta. Az az érzése volt, hogy oda kell ugrania hozzá, befogni a tenyerével a száját s belefojtani a szót, mely hazugul ömlött a száján. Félelem volt ez és elszánt düh egyszerre, mintha vérengző vadállatot látna, mely egy embernek a mellére lép s a szívét marcangolja.

- Nem igaz, nem igaz, maga sem hiszi, amit beszél. - A hangja sikoltás volt, majd félig fenyegetés, félig könyörgés.

A fiú felhördült, kiegyenesedett, felemelte a kezét s öklével teljes erővel belevágott egy fatörzsbe.

Némán mentek egy darabig, a fiú egy szóval se válaszolt s a lánynak úgy szorongatta a szívét valami, odaadta volna most a maga boldogságát is talán ezért a szerencsétlen emberért.

- Szegény - mondta hangosan s maga se tudta, hogy szólt.

A fiú rá se figyelt. Olyan jól esett, hogy sötét van; a válla összerokkant, a feje erőtlenül lelankadt, a szeme üresen meredt előre, mint a részegé, az ökle sajgását érezte s összeszorította az ajkát, hogy a foga megkoccant. Rajzott benne a múlt, titkolt érzések borították el, s kemény keserűsége, mindennel dacoló láza lehetetlen gyerekes vágyakozássá olvadt.

Ha itt menne most mellette valaki, valaki, aki éveken át minden gondolatát betöltötte s ha azzal a távoli elment és vissza nem térő kedvessel vághatna neki annak a hegynek; ha együtt mehetne vele most, itt lenne ebben a pillanatban, úgy mint ez a másik, és egyedül csak neki s tudná, hogy mindig, mindig így lesz ezután. Haj! Milyen más lenne ez a nyomorult, lebecsmérelt élet, milyen gyönyörűség lenne minden lépés, a munka, a küzdés, a jövő, minden.

Hazudott, hazudott az elébb - döbbent magára olyan tisztán, mint még soha eddig, hazugság minden terv, csak arra való, hogy elbódítsa magát vele - érezte világosan s nem volt ereje hozzá, hogy kimondja.

A ritkább tölgyesből, ahol még derengett némi világosság, most sűrű fenyvesbe tért az út s koromsötét lett.

A lány tapogatózva ment néhány lépést, megremegett és érthetetlen, oktalan félelem fogta el.

Mi az, ami ma vele történik? Micsoda titkokat rejt a föld, az erdő? Mi minden van a világon, amiről eddig nem tudott? Szédül és ismeretlen mélységekbe lendül a lélek, ha végig révedez a hegyeken. Csúcsok és - enyhe lankások; komor sűrűségek - és sarjadó fűvű távoli rétek hamva; friss virágillat - és a támadó élet nehéz, kábító szaga; szerelmes madarak zenéje - és sóhajok, amik emelgetik a roppant földtömböket, hogy remegni érzi a láb a mindenséget maga alatt; ez az erdő a délutáni kacagó napsugárban - és most az éjszaka árnyaival tele; a végtelen ég nyitott mezeje - és mélységbevesző titokzatos völgyek; egy férfiarc, nevető, kékszemű, mint a gyereké - s a lélek, amit rejt; szenvedélyekkel töltőzött ismeretlen világ, végtelen és változatos, mint ez az egész megdöbbentő élet, ami ma feltárult előtte. Ki ez, aki itt megy mellette? Ismerte eddig? Gyerekkorától látja és tudta-e mi lakik benne? Mint mikor a tengerről beszélnek valakinek s egy nap ott találja magát egy fenséges, viharos, halálos éjszakán a végtelen víz közepén.

Éj van és sötétség borul az erdőre; körül az ismeretlen élet háborgása, néma és halálos viaskodás az erdőkön, a csúcsok és szakadékok között s az emberek lelkében, itt mellette most is, ahol csak járnak, élnek, küszködnek körülötte az egész világon.

Körülöleli a sötétség és sűrűn, kiismerhetetlenül kavarog; hozzásimul a testéhez, mint a hideg és a levegő, s ha terül néhol a fák közt egy halvány szürke sáv, csak azért, hogy belevesszen a néma fák vigasztalanságába. Keze nő mindennek, hangja támad a csendnek, karok nyúlnak utána a sötétben, megérintik a ruháját, arcát, körülzümmögik titkos árnyak és agyonölelik zakatoló szívét.

A fiú ösztönösen megérezte a lány remegését. Fél szegény - jutott eszébe és a maga gyerekkorára gondolt, arra a különös érzésre, mely elfogta, ha egyedül volt este valami elhagyott helyen, sietett, s úgy érezte, hogy a háta mögött a sötétség tele van ismeretlen alakokkal.

- Jöjjön ide mellém Etus! - szólt melegen; nem kérdezte fél-e? Restellné bizonyosan, csak megfogta a bal csuklóját a bal kezével, a jobbjával a dereka köré nyúlt és a jobb karját szorította meg.

- Engedjen meg, másképp nem mehetünk itt, mert az út keskeny és vezetnem kell.

Gyöngéden, nyugodtan beszélt, mint egy gyerekhez, s nem érzett egyebet, mint azt a jóérzést, mellyel a kishúgát szokta becézni. A lány hálásan lélegzett fel s bizalommal simult hozzá. - Jó lesz, nagyon jó lesz így - mondta halkan a tapintatáért s boldog meleg borította el az előbbi félelmét; a védő férfierőből a biztonságnak édes lankadása, vidámsága áradt belé.

Így mentek egy darabig s tudták érezték egymásnak tiszta, szűz gondolatait.

De meg kellett állniuk; a fatörzsek, ágak sűrűn meredeztek eléjök; a puha, lehullt fenyőlevelen nem érezte meg a lábuk idejében, hogy letértek az ösvényről .

Elengedte a lányt, gyufát gyújtott - csak néhány szál van nála, konstatálta ijedten -, a lobbanó fénynél bátorítóan nézett rá s a lány mosolyogva viszonozta.

- Itt mer maradni egy pillanatig? Meg kell keresnem az utat.

Tapogatózva ment a sötétben s a zörgése mindjobban távolodott. De csakhamar türelmetlen lett a lány miatt s visszasietett.

- Hol van? - kérdezte halkan.

- Itt - felelte a lány. A hangja biztos volt és puha, mint a bizalmas érintés.

A fiú cigarettára gyújtott s az izzó gyenge fény mellett az iránytűjét nézte figyelmesen. Emlékezett egy mély szekérútra s oda szeretett volna - átvágva a sűrűségen - kilyukadni.

- Egy kicsit kellemetlen lesz most, Etus! Egy darabig - a lány ijedten mozdult - csak egy egész rövid ideig, út nélkül kell mennünk a sűrűségen át.

A lány palástolt nyugtalanságot érzett a hangján s megrémült.

- Eltévedtünk? - kiáltott fel remegve. - Jaj! Mi lesz most Béla! - s a hangja pityergőre állt.

A fiú jóízűen felnevetett.

- Ugyan kisbaba, pólyás baba, csak nem fog megijedni! És ha egész éjjel itt maradnánk az erdőn - csattant fel a hangja - csak nem félne - velem?

Olyan biztos és bátorító volt a hangja, a keze fogása olyan nyugodt, hogy a lány felélénkült tőle.

- Nem, nem félnék - mondta határozatlanul -, de azért ugye? Nem fogunk itt maradni?

- Hát persze, hogy nem. Csak tréfáltam. De most jöjjön.

Nekieredtek a sötétségnek. Néhol majdnem négykézláb másztak a bokrokon át, másutt a fiú nekifeszült a vállával a puha fenyőágaknak, ő meg úgy bújt utána hozzásimulva, a karjába csimpaszkodva.

Olyan kellemes volt így menni, néha lehunyta a szemét, úgy se látott semmit ebben a vak sötétben; átengedte magát teljesen a vezetésnek, s olyan nagy megnyugtató érzés volt ennek az erős férfinak a karját fogni s néha szorosan a magáé mellett érezni az erős szíve verését.

És közbe hallani a hangját, ahogy ömlött belőle a tréfa; néha zörrent valami az erdőn: «jaj! Itt a vaddisznó, mindjárt megesz minket» s aztán felkacagott, kísértetekről beszélt mély, komoly hangon s utána halk göcögő nevetéssel szorította meg a kezét. «Fél?» - kérdezte hirtelen s feleletet se várva tovább beszélt, mint egy gyermekhez, akit nem szabad magára hagyni. A lány egészen beleszédült ebbe az útba, a hajlongástól a fejébe szállt a vér, a különös helyzet elkábította s mint félálomban hallgatta a hangja muzsikáját. «Itt lehajolni», hallotta a figyelmeztetést. «Hopp! Megakadt a szép aranyhaj. De boglyas lesz valaki» s érezte, hogy segít egy kéz kiszabadítani a haját.

Pár pillanatig csendben mentek, a fiú hirtelen megállt.

- Már ott lehetnénk - szólt önmagának s tanácstalanul meredt a sötétbe; a bokrok sűrűn ölelték körül őket.

Úgy érezte magát, mint diákkorában, ha a számtandolgozata nem akart sikerülni; jól csinálta, mégse jön ki és pár perc múlva csengetnek. Be kell adni a dolgozatot - átfutja egyszer, kétszer, a fejét veszti, a menet jó és - mégse.

A biztonsága megingott. Ha egyedül volna, de itt a lány s őmiatta nem lehet, nem szabad eltévedni.

- Valami baj van? - kérdezte a lány nyugodtan és csupa bizalom volt a hangja.

- Mindjárt rendben leszünk - szólt a fiú egy ötlettől megkapva. - Csak azért imádkozzék, hogy két szál gyufával tüzet tudjak gyújtani, ebben a nedvességben.

Elengedte a lány kezét. Az nyugodtan állt, előbbi félelme teljesen eltűnt s helyét a különös helyzet édes izgalma foglalta el.

Tágra nyílt szemmel, kíváncsian figyelt; hallgatta, hogy motoz jobbra, balra a sötétben, majd apró gallyacskák pattanását hallotta, egy sercenést; a gyufa lobbant s el is aludt nyomban.

- Ejha! - mondta a fiú tréfásan s a hideg végigfutott a hátán.

Lobbant az utolsó gyufaszál. A tenyerébe fogta óvatosan s mikor már jól égett, odatartotta az összerakott kis máglya alá.

A lány kíváncsi izgalommal nézte a mozdulatait. «Milyen ügyes», gondolta közben s elképzelte, milyen lehet az, amikor egyedül van a fiú az erdőn és éjjeli szállást készít magának. Hirtelen roppant kedvesnek és csábítónak találta a helyzetet s irigykedve gondolt arra, aki így élhet szabadon, önmagára hagyva, senkire nem szorulva.

A fiú még néhány vastagabb száraz ágat tett a tűzre, a két tenyerére támaszkodva a földre fektette az arcát s néhányszor erősen megfújta a tüzet. Aztán egy ugrással felegyenesedett.

A tűz fellobogott, világa szétterült a környezeten s meglepően más színt és hangulatot adott mindennek. Meleg, barátságos és mégis titokzatos volt minden, mint a titok, amit csak két ember ért.

Az erdő, mint rejtett sátor vette őket körül; a lángok belelobogtak a fák sűrűjébe s eleven darabokban szakadoztak s menekültek el. Mint eleven kígyó teste villant és tűnt el egy lángnyelv két csüngő fenyőág függönye mögött. Még felragyogott itt-ott a távolabbi ritkás fatörzsek lábára csavarodva és sietve menekült tovább. Szaladnak, tolakodva, rajozva szakadoznak el a lángok szerte és a magasba fel és a fiú vállán, karján, kihevült arcán, csókjuk ragyogó nyomát otthagyják keményveretű állán, megduzzadt, gőgős ajkán s erős, hajlott orra zománcán. A válla megfeszül, mikor egy faággal viaskodik, a környező ágak ráhajolva verdesik, mint vonagló polip-karok, a kép megnő a változó füstben, fényben és árnyban: az ember harcol diadalmasan az erdő életre kelt rejtelmes erőivel.

Álom ez? Meleg, boldog árama fut végig a lányon az édes hangulatnak, mely mint a mese ringató, fél éber érzése uralkodik rajta, a valótlanságok világába zökken át, ahol a múlt, az élet, a tegnap lesz álommá s az igazi valóság az, amit most lát és érez.

Egy pillanatig összekapcsolódott rajongó, fátylas pillantása a fiú csillogó, derűs szemeivel.

- Itt fogunk melegedni reggelig? - kérdezte mosolyogva és úgy érezte, hogy ez valami gyönyörű dolog volna.

- Ha parancsolja tündérhercegnő! - bókolt komolyan a fiú s széttárt kézzel mélyen meghajolt előtte.

A lány idegesen, lázasan felkacagott.

- Én nem bánom.

- Majd mindjárt segítünk a dolgon - mondta a fiú, ajkán a mosoly elkeményedett s vizsgálódva nézett szét.

Néhány vastagabb szurokfenyőágat válogatott ki, a végükkel a tűzre tette őket s mikor lobogva égtek, egyet a lánynak nyújtott, egyet maga vett a kezébe.

- Így, most már fáklyával mehetünk.

Alig törték át az első bokrokat, a fiú harsogó kacagással dőlt el a földön s alig akart magához térni a kitörő jókedvtől.

A keresett út ott volt alig tíz lépésnyire tőlük.

Magas szálerdőben haladt tovább az út, a fáklyák fénye messzire ragyogott előre, felszaladozott a magasba a karcsú bükktörzseken, melyek mint homályos templompillérek nyúltak fel s vesztek el a sötétben.

Majd kis rétet szelt át az út, a fiú messzire hajigálta a tüzes végű fáklyákat; azok furcsa ugrásokkal kalimpáltak a gyepen s elszórt szikrájuk versenyt ragyogott a csillagokkal.

Kacagtak mind a ketten s belekiabáltak a visszhangzó erdőbe.

A réten túl ismét rájuk borult a sötét. A lány a fiú karjába kapaszkodott kéretlenül és természetesen.

- Egy negyed óra múlva a fürdőnél leszünk - szólt mélázva a fiú s mindkettőjüket, mint a villámszikra, érte a kimondott gondolat.

Mióta a tüzet elhagyták, a fiú valósággal féktelenkedett, mint a fiatal csikó a tavaszi legelőn. Most lett tudatossá önmaga előtt is ennek a viselkedésnek a szándéktalan céltudatossága. Evvel vértezte magát valami ellen, ami néha átsuhant rajta. Most kezdte csak érezni a lány karjának bizalmas szorítását, most emlékezett a dereka formájára, a melegségre, ami átfűtött belőle, mikor a sötétben vezette; a remegésére, a bizalmas hozzábújására, a rajongó szemére, ahogy a tűznél ránézett. Átborzongott rajta az az egész üde fiatalság, természetes, forma nélküli ragaszkodás, ami valamikor mind neki virított öntudatlan bájával.

Friss tavaszi erővel tolult agyára hirtelen egy mindent feledtető vérhullám s ez a bódulás éveket szakasztott ki hirtelen az emlékezetéből, egy múltba vesztett másik lányfejet, gyönyörű tavaszi virágfakadást, forró nyarat s a ködös, reménytelen őszök rettentő sivárságát - s a felzavart érzései ott folytatták most a múltat, ahol évekkel azelőtt abbamaradt: érezte újra a régi, gyermekszerelem félénk, bátortalan vágyait ezzel az aranyhajú lánnyal szemben, aki első tavaszának tündére volt.

Ennek is vége - eszmélt föl hirtelen, ennek a különös, kedves, feledhetetlen délutánnak, amely után ki tudja jön-e még valami az életben, valami szép, hacsak ennyire kedves és jóleső, mint ennek a lánynak a karja melege. Ártatlan, gyerekes vágy támadt benne, eleinte csak fiús huncut csíny, stílszerű befejezése ennek a bohémes barangolásnak. Egy gondolat, mely a következő pillanatban már önmagát hizlalva fellobbant, mint a kis fenyőmáglya az erdőn: átölelni most ezt a lányt s egy édes, bolond csókot tapasztani az ajkára.

Szótlanul mentek, a karjuk egymásba fűzve s ettől a közelségtől a gondolataik egymásba áramlottak.

A lányt is igézete alatt tartotta a hangulatja: olyan túlontúl álomszerű és valószínűtlen volt ma minden, a délután, az est, s ha rágondolt azokra a mélységekre, amiket ennek a férfinak a lelkében látott meg ma - mikor halálos kalandjáról beszélt, aztán a nóta az erdőn, a keserűségnek, a boldogtalanságnak vad áradata - érezte, milyen fenékig jó, nemes, őszinte és szeretnivaló ez az ember, milyen boldogságot érdemelne és adna, milyen bátor és egyszerű, mennyire áldozat a jókedve és milyen borzasztóan, kegyetlenül boldogtalan.

Milyen szívesen adna oda valamit a maga nyugalmából, hacsak egy pillanatnyi boldogságát, egy jó szót, vagy mást, ami több a szónál, feledtető vidító balzsam.

Ha most megcsókolna - szaladt át rajta borzongva a gondolat, talán épp abban a pillanatban, amikor a másik is először gondolt a csókra. Ha most átfogna a karjával, úgy mint akkor, amikor remegtem, s én lehunynám a szemem. Nem, nem bánnék most semmit. Egy csókot adni neki, egy igazit, meleget, amilyet ez a férfi megérdemelne.

Egy csókot, amilyet egyszer kért tőle, régen - Istenem! Milyen jól emlékszik rá - kiránduláson voltak a sárosi várban, a bástyára másztak fel ketten virágot szedni; magas ablakon kellett lejönni a falról, a fiú leugrott előre, lent megállt szembe vele s merészen felkiáltott: «ne féljen Eta, ugorjon a karomba!» S ő hirtelen, kitárt karral a nyakába ugrott; majdnem elestek akkor, de a fiú megvetette a lábát, a karjában, az ölében tartotta egy pillanatig s kipirult arca hirtelen lehajolt az övéhez. Ijedten lökte el magától, a fiú elengedte, ő meg szaladt, szaladt s hallotta, hogy kiált utána esengve: «Etus! Hát semmi jutalmat se kapok ezért!» «Majd egyszer»... kiáltott vissza, «majd egyszer kap egy» - összecsücsörítette a száját s úgy mutatta a csókot.

Erre gondolt most s arra a hosszú hat évre, ami azóta elmúlt, amíg a fiú iskolába járt valahol; a nyarakra, amikor várta haza vakációra. A fiú hazajött és más volt, mint azelőtt. Elmúltak a játékban töltött délutánok, ritkán és futólag állt meg a házuk előtt, másokkal látta sétálni, mind sűrűbben egy büszke kacér barna lánnyal. El is jegyezte mondják - s aztán hirtelen felbomlott minden; a lány újra menyasszony lett s a fiú tanulmányutakon járt külföldön. Azóta ő is nagylánnyá nőtt, a testvérei is nőnek, ez az élet, menyasszony lett, a vőlegénye derék, komoly fiú, nagyon szereti, s ő boldog ... elégedett.

Szegény, szegény fiú - mondta magában rajongva, milyen igazán megérdemelné, hogy valaki nagyon szeresse. Édes, hűséges jó fiú, árva, boldogtalan barátom, - sóhajtotta s míg gondolatban végigsimogatta arcát, hogy nevessen a kék szeme, mély szomorúság fogta el a maga letűnt álmaiért.

Hát én, hát én? - riadt magára hirtelen. Ez volna a boldogság, ami őrá vár? Csak pillanatok vannak, amikor az ember az élet csudaarcába lát, vagy vannak életek, telve igazi, viharzó mély gyönyörűségekkel, amilyeneket ma érződni sejtett magában? Vannak emberek, akiknek tárva az élet aranykapuja, van élet, amely tényleg szebb és élni valóbb, mint amilyennek az övé indul?

Egy csókot kapni ettől, egy forrót, igazit, nem őérte, nem vigasztalásul neki, hanem önmagáért; egy csókot, amilyet ez a férfi szívből adni tudna, s amilyet ő - bizonyosan tudta - nem fog kapni soha.

Ha most megcsókolna - remegett meg hirtelen s lehunyta a szemét - aztán nem bánnék semmit, ha a halál jönne, vagy a mindenkori holnapok.

Némán mentek egymás karján s a kezük remegéséből érezték egymás gondolatait.

A fiúnak a behajtott jobbja, melyre a lány balkarja támaszkodott, megmozdult és kiszabadulni igyekezett. A lány lélegzete meggyorsult, a vér leszaladt arcáról s borzongva, lehunyt szemmel, odaadón várta a pillanatot.

Ekkor messze lent a sötétségből előbukkant a fürdő lámpája. Az első dolog, ami a varázsos éji világból a valóságba kapcsolta a szemüket. A lámpafény gyenge sugara végigsuhant az erdőn, belefurakodott a sötétbe, elüldözte a misztikus árnyakat, megvillant a lány szemén - a józan valóságnak fénysugara derengett fel hirtelen abban az álomszerű, illattal és fantasztikummal túlfűtött káprázatban, mely a lelkét, az érzékeit, az agyát, egész valóját elborította.

Egy pillanat alatt tért magához, mikor a fiú karját lehullni érezte s megriadt attól, aminek most következnie kellett.

- Igaz - mondta sebesen, józanodó lázzal a fiú mozdulatára -, most már tényleg fölösleges.

És kivonta a karját az övéből.

A fiú mozdulata félbemaradt, idétlen, elnyomott, sóhajszerű hang tört fel belőle s lehajtott fejjel, zavartan haladtak mind a ketten.

A lány érezte, hogy tartozik valamivel a fiúnak, a múltért és a máért, a két meg nem adott csókért.

- Béla! - mondta melegen és megállt szemben vele. - Talán nem is tudja, hogy nekem milyen gyönyörűség volt az a mai este. Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy ilyen jó barátom maga nekem. - A kezét nyújtotta. A fiú elmosolyodott. Balkezével lassan levette a kalapját s közben a lány szemébe nézett, vadászruhás, vállas alakja sudáron, egyenesen állt előtte. Aztán komolyan és szertartásosan meghajolt s először életében tisztelettel megcsókolta a volt játszópajtása kezét.