Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 5. szám

Füst Milán: ADVENT
-
Regény -

Különös ez a hajnali zaj! - Kipróbáltam már mindenképpen! - Akár fennmaradtam egész éjszaka, akár kora hajnalban keltem, - egyformán rendkívüli hatást tett reám mindig. - Úgy látszik, a hangoknak talán más a természetük ilyenkor, - másként hatolnak át a derengésen: - ez a ferde, gyenge fény talán megváltoztatja mivoltukat? - A kiáltás a kapualjban oly magánosan teng-leng - s a csizmák koppanása is a kemény rögön oly idegenszerű, - mintha egy üres világban hangzanék el!...

Pedig - izeg-mozog, kiabál minden, ami már életre kelt s mintha fürgébb volna az egész ébredő világ. - A pékek ott szaladnak háromkerekű kordéjukkal az út közepén s felkiáltanak az emeletekre... Válaszképpen egy-egy kócos női fej jelenik meg a köd-ülte ablakokban s lekiált:

- Jövök már! - El ne menjen!

S nemsokára papucsok csattogása visszhangzik az alvó ház mélyéről, a pék pedig megáll az utcasarkon... - Fagyos kezeit melengeti leheletével, vagy csörgeti a pénzt táskájában, aztán taligájával tovább dörög...

Néhány perc s már messziről hangzik rekedt kiáltozása. A kendőkbe burkolt nők pedig ott álldogálnak még egy percig a huzatos kapualjban, - fázósan, álmosan s mégis, máris beszélgetve... - Úgy szeretném arcukat látni, - vajon mi van rájuk írva az éjszakából?

A tejárus csenget - s oly kíméletlenül, - mintha kárörömmel riogatna minden alvót... - odébb kenti parasztok tojást cipelnek kosarakban s egyikük tilinkózik...A skót foltozó szabók is útra keltek, - hónuk alatt vasaló párna - hátukon tű, dob, rongycsomók: egy egész kis bolt púposodik... S oly jókedvűek!

A kereskedők is kinn állanak már a boltajtókban - s kendőjükbe burkolózva topognak a hidegben, - mialatt a boy benn lámpa mellett nagy porfelhőket kavar seprűjével... - Furcsán kong, dönög valami: nagy, rozsdás vasakat hajigálnak egy szekérről a szemben levő udvarban...

Csak most ébredek reá, mily lusta életet éltem eddig...

Egy gyógyszerész is ott ágaskodik egy széken boltja előtt s rakja ki cégérnek száraz füveit... - Véle aztán beszédbe elegyedtem s megkérdeztem, mit ajánl sebemre?...

- Bizony, bizony, - mondá, - itt vigyázni kell! - s olyannyira előzékeny volt, hogy ő maga kötött rá epekövekből darált lisztet - s biztosított róla, hogy most már nem lesz semmi baj, - ez majd kihúzza...

Csak ne igyam sok vizet mostanában...

Már régen éhes voltam ugyan, - még sem volt kedvem betérni sehová.

Inkább nézelődtem, - forgolódtam, - figyeltem e világnak forgó kerekét. Néztem az embereket: s ma újra felvilágolt előttem valami régi csodálkozás... Ott láttam őket újra törekvéseik látható vonalán haladni - s oly különösek voltak! - Egyik erre, másik arra siet s azzal a konok, eltökélt szándékkal, mint akinek határozott s változhatatlan célja van...

- S mindebből én semmit sem tudok? - Keresztezik egymást s oly buzgón mendegélnek, szorgalmasan váltogatva apró lábaikat, - egy óriási euclidesi idom láthatatlan átlóit vonva meg, - mit sem törődve egy másik lehetséges iránnyal...

Akár a hangyák! - Mikor a hangyabolyokat figyeltem, voltam ennyire meglepve...

- Ha nézed, - mit sem értesz belőle, - gondoltam ekkor Augustinus-szal... - Aki Istent akarja látni, le kell hunynia szemét!...

Mire aztán kisütött a téli nap, - borzongató melegétől teljesen kimerültem... Zúgó fejjel jártam közöttük s valóban semmit sem értettem többé...

Ekkor - betértem egy csapszékbe reggelizni s ott, a kemence közelében, egy padkán, ültömben elaludtam.

Kinn már nappali fényben zajlott a világ, mikor teljesen felfrissülve felébredtem... - Nagyot nyújtóztam - s e pillanatban eszembe jutott Mac Rochum...- De akkor már nem haboztam egy pillanatig sem...

Vettem a sapkámat s mentem.

- Ó - most már nékem is határozott utam van! - gondoltam útközben...

- - - A King's Bench címeres kapujából Mr. Pearchy lelkendezve futott elém.

- Mi hír? - kérdeztem tőle komoran.

- Még nincs döntés, - felelte suttogva... De ma még lesz...-

Alkalmasint! - Felmegy? - kérdezte aztán...

- Igen...

- No - akkor várom a kifőzésben... - Hideg van ma Sir!...-

De jól figyeljen! - És eljöjjön ám kiváltani!... - mondá és máris elsietett.

- Hát hová megy? - kiáltottam utána szórakozottan.

- Jól enni és inni, - az félig már táplálék nekem, - kiáltotta vissza, hunyorgatva a naptól... - S azzal rohant tovább.

A kapuban sokféle nép állt már akkor... - többnyire asszonyok, - izgatott, hangos beszélgetésben... Egyes kisebb csoportok elvonulva suttogtak valamiről. - Legtöbbjük fazekat tartott fagytól vörös kezében, - némelyek kendőkbe csavarva a hónuk alatt szorongattak valamit - s topogva ugrándoztak a hatalmas kőlapokon, mint a szegénység táncosai... Megkérdeztem valamelyiktől, - nyilvános-e a mai tárgyalás? -

Erre mind elcsöndesedett.

- Nyilvános Uram, - feleltek többen egyszerre s még a suttogók is felütötték fejöket... - némelyikök máris közelebb húzódott... -

Úgy látszik, kérni akartak valamit szegények, - de én áttörtem magam rajtok s felszaladtam az ódon, lépésektől kivájt lépcsőzeten...

- Ó hányan mentek már erre! - gondoltam...

Nedves és kongó falak, - mintha sok, kimondhatatlanul sok kínról nyöszörögnének! - egy-egy ajtó utálatos nyafogása hullámzik idáig kihalt, távoli folyosókról, - s válik dallamosabbá a messzeségtől...

Aztán dörrenés hallik s utána hosszas kattogás... - S vajon a láncok csörömpölése sosem ér már véget? ... - Igen, igen - hiszen ez egy kulcsár s bezárja valamely raktár vasajtaját...

- Ó ó - mintha én is jártam volna már erre valaha pokolkínokkal a szívemben! ...

- - No de mindegy! - teljesen nyugodt vagyok, az a fő, - - - csak a lábaim hidegek...

- Hiszen nincs is ok nyugtalanságra... - legalább eddig! - Eddig nem találkoztam még semmi olyasmivel... - olyasmivel, ami borzasztónak volna mondható...

Mindez még nem borzasztó - ó nem! - csak silány, silány, silány!...

Egy-egy rosszarcú, sunyi tekintetű, «bennfentes» mosolyú szolga - a bírák reggelijével...

Egyik folyóson egy ügyvéd a kliensével, - fontoskodó, ostoba, szamár!

Megálltam egy pillanatra s néztem őket... - érdemes volt! -

A kliens úgy ugrált mögötte, mint valami kis állat, - úgy látszik, nem tudta, hogy helyezkedjék el az ügyvéd úr széles hasa körül...

A kliens hebeg, - nyilván nagyon kétségbe van esve - s a semmiségbe bámul, üres, reménytelen szemeivel... - Valami szabó lehet! - gondolom. - Az ügyvéd úr pedig meg sem áll... - Minek állna meg, - mikor annyi a dolga? - Sebes menetben s úgy ad neki tanácsot, hogy meg sem keresi apró embere merre fityeg körülötte... - ő is a levegőbe beszél tehát maga elé, mintha az igazság mindenütt jelenlévő szellemével társalogna... - akivel pedig már úgyis értik egymást...- Nézem őket!...

A kétségbeesett kis ember pedig kezével tölcsért csinált füléhez s úgy kapkod mohón, minden szó után:

- Hogyan ?... Hogyan?... No de Mester!...

S az ügyvéd lassan lehunyja a szemét s szenvtelen türelemmel újra a levegőbe beszél... - Aztán eltűnnek mögöttem...

Valaki kiszalad egy szobából s aztán a fejéhez kap és újra beszalad...

Ó - hiszen ez még mind nem borzasztó!...

- De hátha nincs innen többé szabadulás - s bezárul ez a szép, címeres kapu mögöttem! - jutott eszembe ekkor... - de azért csak mentem tovább!

Az első emelet egy fordulójánál pad volt a fal mellett s a padon egy feketeruhás, szép, fiatal úri hölgy ült hunyt szemekkel... - Jobban megnéztem...

Csurgó könnyeitől egészen át volt nedvesedve ruhája... - Mellette egy nyúlánk, szőke kis fiú, aki szorongó hangocskáján szólongatta:

- Mamám! - Édes mamám! Nahát nézzen ide! - - Megálltam.

- Ki vagy, te szép kis fiú? - kérdeztem mosolyogva s meg akartam simogatni fürtös fejét...

Úgy látszik azonban, kardomtól még jobban megijedt, mert feléje sandítva húzódott anyjához s most már nyöszörgött:

- Mamám! - Én félek! ...

- Ne félj te kis vitéz! - mondtam legbarátságosabb hangomon s nem akarván sokáig zavarni őket, indultam tovább. - Mintha az utolsó pillanatban a hölgy egy parányit kinyitotta volna szemét.

Alig léphettem fel egy-két lépcsőfokon, mikor hangos zokogás állított meg. - Visszafordultam. - A fiatal hölgy zokogott, utánam emelve lankadt karjait - s mikor meglátta, hogy visszafordulok, - térdre vetette magát.

- Uram, segítsen, könyörüljön... - tegyen valamit értünk, elhagyatottakért! - sikította s leborult a földre.

Segítségére siettem. - S különösképpen: a szívem jéghideg maradt.

- Nyugodjék meg Asszonyom, - mondottam azért nagyon melegen, - meghatottságot mímelve és karjaimba zártam őt... Szepegve, pihegve, félájultan sírt tovább...

- Ó hiszen nem vagyok én asszonyi szív közelségéhez szokva, - gondoltam ekkor rettenetes keserűséggel - s a sötétség elől lassan lehunytam szemeimet. -Milyen melegek könnyei!...

- Miben lehetnék segítségére? - kérdeztem kissé szárazon.

Nem felelt. - Unszolnom kellett őt - s ez kissé fárasztott.

- Ó - nem tudom, - nem tudom... - mondotta végre maga elé bámulva... S a szemei megtörtek és oly szenvedők voltak, mint a Szűz Anyáéi...

A kisfiú pedig, - mintha csak most eszmélne anyja bánatára - csak most kezdett el hangosan sírni...

- Ne sírj fiam! - mondottam kissé józanul s a legszívesebben megcsaptam volna... - No de mégis Asszonyom, - gondolkozzék kérem, - hátha valóban tudnék valamit tenni az Ön érdekében... - Nekem itt vannak valamelyes összeköttetéseim...

- Nincs segítség, - hiszen én tudom, - mondotta ekkor feljajdulva s az ajkába harapott...

- Ejnye, - kiáltottam most már, valóban megindultan...-

Nézze, - nem szabad így kétségbeesnie... Asszonyom, - hallja-e? - Lássa, most hogy folyik a vére... Adok Önnek egy tiszta zsebkendőt... tessék! - fogadja el kérem... És üljön szépen ide le, - úgy! - És most mondja el, mi baja!

- Hiszen hiába!... - hiába mondok én Önnek akármit, - mondotta maga elé bámulva s hosszan bólogatott utána. - Igen! - folytatta aztán, - s mintha evvel saját magának is bebizonyítaná reménytelenségét. - Csend volt körülöttünk.

- Tommy-kám, - Tommy-kám,- kiáltotta ekkor szívszakadva, - s gyermekét oly erővel szorította magához, hogy azt hittem megfullad ölelésétől. S engem, - nem tudom miért? - most már teljes erejével megrázott az iszonyat. - Talán valami sejtelem kezdett derengeni bennem? - lehet. - Tény az, hogy rögtön szavai után hörgésszerű csuklások törtek fel a mellemből - s úgy éreztem, hogy lehetetlen! - megfulladok, - ezt a levegőt nem bírom el tovább... - s hogy futnom, menekülnöm kell innen, - a reménytelenségnek, a könyörtelenségnek ebből a hideg poklából... Ezek közül a borzalmas, jeges falak közül...

De nyomban ezután ökölbe szorítottam kezeimet s azt parancsoltam magamnak hangosan, szinte üvöltve: - Nem! - S a nyirkos falak visszhangja visszadörögte parancsomat, - aztán csend lett megint. - - -

A fiatal, kedves, szegény asszony pedig, - akit annyira megszerettem... - tágrameredt, harmatos szemekkel bámult reám... - Talán várt valamit tőlem ez érthetetlen kitörés után... a szegény! - S én rögtön elfordultam, - nehogy hiú reménységekkel áltassam tovább.

- Megyek... fel... felmegyek... - dadogtam... - s rohantam fel a lépcsőn, vissza se nézve reá.

*

Mikor beléptem az ünnepélyes boltozatú tárgyalóterembe, - előbb az alabárdosok két során kellett átmennem és így az első pillanatokban nem láthattam semmit... - Úgy álltak ott, mint a sűrűn ültetett fák... Teljes szélcsendben... - S valóban e pillanatok alatt halálos csend is volt... Csak éppen, hogy lépteim koppantak s valaki hátul szerényen köhintett... - -

S még nem is értem ki az emelvény lépcsőzete elé, mikor egyszerre egy megdöbbentő dörej szakadt fel valahonnan...

- Hazudik! - kiáltotta egy jól ismert hang...

Odanéztem: - valóban az elnök volt.

Ő is megnézett: - haragos, merev nézéssel, mint a sas... Mintha haragudnék az érkező idegenre.

Mélyen meghajtottam magam előtte...

Pillanatok teltek el...

Mintha észre sem venné alázatos üdvözletemet, - elnézett felettem...

S csak mikor már indultam helyemre rezdült meg fövege bojtja, - amint kurtán biccentett... S az aktákban mélyedt el újra.

- Úgy látszik, - nem ismert meg, - gondoltam.

Mielőtt leültem volna, a teremmester odajött s a kardomat kérte...

- Ez is új dolog... - Hogy félnek ezek!... Még tőlem is... - gondoltam s a szeme közé mosolyogtam a pribéknek, mielőtt átadtam néki kardomat. - Mily furcsa is az ember! - Íme, mosolyogni tudok, holott a lábaim inognak.

- Hát hiába! - hazudik! - mondta ezalatt már higgadtabban, de annál nagyobb meggyőződéssel az elnök...

- Mélyen tisztelt Elnök Úr, - szólalt meg ekkor egy csengő, tiszta hang - s elnémult megint. - Odanéztem. - S csak akkor vettem észre, a vádlottat két alabárdos között...

Egészen fiatal, - fiatal hirtelenszőke, nyúlánk ember...- Esküszöm, hogy sose láttam őt... - Nagyon sápadt... - merev tekintettel néz az elnök felé... - Látszik, hogy rettenetesen megerőlteti magát...

Mélyen tisztelt Elnök Úr, - kezdi újra... - de újra elakad.

- Miféle valótlanságokkal akar bennünket megint fejbe kólintani, Sir, - mondta most az elnök nevető szemekkel s szinte jóságosan... S az egyik bíró némán bólintott szavaira...

- Nézze, - kezdi újra az elnök, - tegnap már kezdett őszinte lenni - Sir... Ma pedig megint, - megint csak csökönyös... - Nem tudom, mi viszi Önt arra, hogy szavait minduntalan megmásítsa?...- Talán a hallgatóság? - Talán vannak itt barátai, akik előtt szégyenkezik gyengének látszani? ...- Ha kívánja... - kiüríttetem a termet... - Nagyon szívesen...

- Aha! - Tehát megismert! - gondoltam kihűlő kezeimet gyötörve - s nem mertem körülnézni, - ki hát kívülem a hallgatóság? ... - Tehát megismert! Nem baj...

Nézzünk csak egyre előre!

Az elnök szavai után az alabárdosok mintha meginogtak volna merev tartásukban... - Az egyik bíró pedig két karját maga elé nyújtva a feketeposztós asztalon - oly jóságosan, oly rábeszélőn nézett a vádlottra... Szelíd szemrehányással ugyan, - s mégis szinte könyörögve: - hogy legyen már végre is esze és adja fel ezt az életéért való gyerekes küzdelmet... - És szolgáltassa már ki végre is testét-lelkét - legalább neki! ... Ha másnak nem, - neki, - ki oly szépen néz reá!...

- Ó gyűlölet... - tudom ki vagy!

A másik három bíró azonban mozdulatlan maradt és közömbös. Magatartásuk csendje bizonyos régi szobrokat hozott eszembe, - akiknek mit az égzengés! - Hozzászoktak ők már holmi kis zivatarokhoz... - Föveges fejüket kissé előredöntve magukba merültek... s nékem az volt az érzésem, hogy e percben jóleső biztonságukat élvezik borzongva.

- No de beszéljen hát tovább, - mondta most az elnök - s e szóra a feszültség mintha engedett volna...

- Voltaképpen nincs is semmi különös mondanivalóm, - kezdi a vádlott most már fakó, reménytelen hangon... Amit védelmemre elmondhatnék, már elmondtam, - sokszor... És ez semmi egyéb itt már... amit most mondanék... mint afféle kapkodás... levegő után... belátom... És... és megnyugszom, - tette hozzá szinte hibbant mosollyal. - Szünetet tartott. - Az Elnök Úrnak... talán... talán az Elnök Úrnak igaza is van, - folytatta most már egészen megzavarodva, - bár mindvégig nagyon szelíden és elhallgatott

- Annyit azonban meg kívánok itt jegyezni, - szólalt most meg egy vékony, friss és ambiciózus hang...- azt feltétlenül meg kívánom állapítani, hogy védencemet védelmében a bíróság, - kimondom egyenesen, - megfélemlíti... Így aztán nem lehet csodálni...

- Eláll! - csapott le most újból az a bizonyos iszonyú hang - s minden megmozdult tőle a teremben... - Még a bírák is mintha felfrissültek volna általa.

- Megtiltom, hogy ilyen hangot használjon! - dörgött tovább az elnök... S ha még egyszer így mer beszélni, - kivezettetem és lecsukatom...- - S az ambicíózus hang rögtön szerényebb is lett...

- Én pedig mély tisztelettel a céh védelme alá helyezem magam, - mondá az öntudat és alázat furcsa elegyével s meghajtva magát leült.

A védő oly kis termet volt, hogy első pillanatban alig tudtam megállapítani, - ki is beszél hát? - Végre felismertem izgatottan rezegő baretjáról a baloldali emelvényen: - feje alig emelkedett túl a korláton. - Kedves, bár kissé fásult arc...

S még be sem fejezte, mikor a vele szemben levő emelvényen egy köpcös, szintén alacsony termetű férfi indulatosan pattant fel a kis ember szavaira... Oly felháborodás mutatkozott arcán, mintha a sérelem kizárólag őt érte volna... Ajkai már az elnök szavai közben megremegtek sürgős mondanivalójától, - karját pedig már előre felemelte...

- Mindenesetre különös, hogy a védelem milyen hangokra vetemedik mostanában, - kezdte hatalmas hangon. - De rögtön lehűlt - : - látván, hogy az elnök egy unottan gúnyos, megvető mozdulatot tesz s aztán beszélgetni kezd az egyik bíróval.

- Ha meggondoljuk, - mégis csak különös fogásokat használnak a Kollega Urak ugyebár, - folytatta, - miután érzik, hogy úgyis reménytelen ügyük... S ezt mindenesetre megkívánom most, ítélet előtt állapítani... Az ilyen perekben, - amelyek elvállalása úgyis eléggé odiózus... - mégis csak ajánlatosabb volna egy kissé óvatosabban nyilatkozni... Elvégre, - én azt hiszem! - az ilyesmi inkább csak árthat, - mert a Bölcs Bíróság figyelmét felhívja rá, - hogy egyesek itt nem annyira az igazság kiderítésén fáradoznak, - mint inkább azon, hogy akadékoskodásukkal azt elhomályosítsák... - - - Megpróbálta - rámosolygott az elnökre és leült. - A merev arc azonban meg se rezdült közeledésére, - sőt mintha még csak bosszúsabb kifejezést öltene szavaitól...

- Még egy szót, - ha meg tetszik engedni... - mondá most a kis ember s az elnök biccentésére igen elfogódott hangon kezdte: -

- Hogy én, mély tisztelettel viseltetem a Magas Bíróság s az Elnök Úr nagyra becsült személye iránt, - úgy hiszem, azt nem kell itt külön hangsúlyoznom... S ha igaz az, amit mélyen tisztelt Kollégám épp az imént mondott... Hogy az ilyen pereket vállalni úgyis eléggé hálátlan feladat s elég súlyos megpróbáltatás minden jó érzésű hazafinak... - mert ki merné kétségbe vonni, hogy csak két éjszakán át való latolgatás s a ténykörülmények alapos átgondolása után voltam hajlandó oly ember mellé állni, aki azzal vádoltatik, hogy elég merész volt az Állam és az Egyház szent ügye ellen cselekedni... - mondom, ha ez igaz... akkor kétszeresen igaz az is, hogy a Kollega Úrnak nem volna szabad megfeledkezni róla, - mennyire meg van a mi kezünk kötve!... S én csak azt voltam bátor már védőbeszédemben is hangsúlyozni, amit most is, - hogy a vád úgyis eléggé súlyos természetű, - minek azt még - legyen szabad így mondanom: - külső eszközökkel súlyosbítani... Miért ne lehetne legalább a védelem legteljesebb szabadságát engedélyezni az ilyen emberek számára, akik úgyis ekkora eltévelyedéssel vádoltatnak... Hiszen a Bíróság bölcs figyelme ez által úgy sem vezethető félre, - mert, - hiszem, - semmiféle ravasz fogás az ily kitűnő judiciumu jogászi elméket el nem terelheti az igazság egyenes útjáról... Ahogy Cicero mondja: - Nulla calumnia, sive vis mala ingenium horum prudentissimorum doctissimorumque hominum a recto cursu veritatis depellere possit...

- S hogy én enyhíteni kívántam a vád terhelő előadását, tettem ezt azért, mert egész lelkemmel meg voltam győződve azok túlzott mivoltáról... S fel kellett hívnom a Magas Bíróság figyelmét védencem nemesi származására is, - fiatal, tapasztalatlan korára s arra, hogy - ismétlem, - sem a felségsértés, vagy lázadás, nemkülönben a hazaárulás vádja, - véleményem szerint ilyesmikkel: mende-mondákkal, izgatott elmék ráfogásával, - bizonytalan, téveteg gyanúsításokkal még nem bizonyítható... - Súlyos vádpontok ezek Magas Bíróság! - Itt legfeljebb egy különös vérmérséklet rendkívüli életmódja az, amely oktalan, túlzott gyanúra adhat alkalmat... - ezt belátom... S elismerem azt is, hogy könnyelműségében az Egyház érdekeit sértő kijelentéseket tett... - Enyhe ítéletet kérek! -

Így szólt a kis ember és nekipirosodva leült.

Izgatott, halk mozgolódás támadt szavai után: - mintha mindenki, aki a teremben volt, változtatni készülne helyzetén... A bírák előredőltek... S a hallgatóság is megmozdult.

Gyorsan körülnéztem köztük: - csak hárman voltak mindössze kívülem... Egy fiatal diák-féle, - úgy látszik ügyvédsegéd, aki eddig nyilván feljegyzéseket tett s most éppen pennáját törölte dús hajába... - S két egyenruhás ember, - talán bírósági hivatalnokok... Ők, mintha tudnák, hogy most mi következik, egymással sugdosódva előrehajoltak, bizonyos készenlétben helyezkedvén el...

- Élet és halál - mily keveseket érdekel, - gondoltam ekkor... - s már nem is voltam szomorú... - Oly természetes mindez! ... S csak akkor lettem megint izgatottabb, mikor eszembe jutott pártfogóm...

- s az, hogy ő sincs itt! ... - - Mindegy!

Minden, mintha feléledt volna itt merev, nyomasztó mozdulatlanságából...- Még én magam is, mintha jobban érezném most magam... - Ó - szabadulni!...

Csak a vádlott ült épp oly tehetetlenül - mereven az elnökre szegezve szemeit... - aki e pillanatban az iratok közt lapozott s aztán lassan, anélkül, hogy felpillantana, - a csengőt kereste kezével...

Az érc éles hangja szinte belénk hasított s az elszórakozott elmét ismét az örök, változhatatlan szomorúságra irányozá... - Minden elnémult megint.

- Éppen eleget tudok, - kiáltotta ekkor váratlanul durván. - A bíróságnak igazán semmi szüksége további fecsegésre. - Olyan kaján, nyers hangon mondta ezt, hogy veszélyes hatalmától, most már mindenki megremegett a teremben, nem csak én. - Felfüggesztem az ülést... - S felállott.

Mint a diákok a tanítás végén, úgy csúszott ki a padjából egymás után a két hivatalnok - s szaladtak előre... - A fiatal jogász pedig ásítva nagyot nyújtózott s aztán lustán szedelőzködni kezdett...

A vádló is lelépett már katedrájáról...- S a bírák a megkönnyebbülés kifejezésével arcukon, - mosolyogva s egymással beszélgetve lassan vonultak kifelé az emelvényen... - Az elnök szeme köztük csillogott...-

Székek tologatásának zaja volt aztán hallható...

Az ügyvéd ez alatt odament védencéhez s izgatottan beszélt néki valamit... Úgy látszott, mintha lelket akarna beléje önteni... - A vádlott azonban nem volt többé feléleszthető: - apatikusan ült helyén s csak őreinek többszöri, türelmetlen unszolására emelkedett fel lassan padjáról...- Csupán az alabárdosok álltak ott még mindig változatlan szigorúsággal két sorban, - mindaddig, amíg a bíróság ki nem vonult sorfaluk között... - akkor végre megingott sisakjaik egyenes vonala is...

Vezényszó hallatszott aztán...

Nemsokára pedig egészen kiürült volt már a terem s én még mindig ott állottam helyemen... - nem tudva, mit is akarok voltaképpen...

Ekkor, a belső feszültségek egy elviselhetetlen pillanatában - mintha küldte volna valaki, - kétségbeesett, furcsa, különös ötletem támadt - s máris ugrottam ki a padból... s szaladtam ki a folyosóra... - Szerencsém volt!

Az elnök ott állt az ablakmélyedésben és a két feszes állású hivatalnokkal beszélgetett. - Mikor engem meglátott, - nyomban otthagyta őket.

- Isten hozta Öcsém, - kiáltott fel és sugárzó arccal jött elém. - Már vártam is!... - Hát mégiscsak eljött - úgy-e?... No ez szép! - mondotta. - Legyen szerencsém, jöjjön be a szobámba!...

- Ön nagyon kedves irántam Elnök Úr, - feleltem csodálatos módon hirtelen megkönnyebbült szívvel...- Mintha régen elhalt apámmal találkoztam volna.

- No, hogy tetszik? - kérdezte ő, - mosolygósan nézve szemembe... - Úgy-e, hogy nem oly nagy dolog!...

- No, - hiszen nem olyan nagy dolog, - szó sincs, - feleltem... - Már amennyiben egy embernek a feje sem sokkal nagyobb, mint, - mondjuk, - egy dinnye...

Nevetett. - Én azonban akkor már verejtékezni kezdtem lelkem nagy erőfeszítésétől.

- No de mi lelte az ujját Sir? - kérdezte ő ekkor... - Mért hord kötést?...

Reánéztem s lassan feleltem neki:

- Mióta a múltkor úgy a körmömre koppintott, - azóta bekötve hordom Elnök Úr!...

Úgy? - A körmét? - Egészen szellemes! - kiáltotta harsányan nevetve... - Szerény tréfa, de kedves tréfa... - Hát annyira a körmére koppintottam volna Baronet?...

Én azonban e pár szó után máris teljesen kimerültem... Hiszen sosem volt bennem valami nagy készség a szellemeskedésre - komor és vigaszt hozó töprengésre születtem én! - de most, - e pár szó után egészen úgy éreztem, mintha minden erőm elhagyott volna vele...- össze tudtam volna esni a gyengeségtől... - S valami mély, mély, végzetesen komoly és kábító sötétség kezdte beborítani szívemet. - A torkom összeszorult.

- Sir, - mondottam ekkor néki szinte könyörögve... Sir, - egy tréfa, ha szerény is - elvégre mégis csak tréfa... - Nem írhatnám fel ismét előlegül?...

Összeráncolta homlokát, - mintha képes volna ilyesmit komolyan mérlegelni...

- Hát - kedves Baronet, - mondotta lassan s hamiskás, élénk szemeivel rám kacsintott...- Egy kicsit jobban meg kell ezentúl erőltetnie magát... - Ha ezt megígéri? - - S máris mosolygott. - Ahogy valaki kisfia nevetséges kérésein szokott mosolyogni... - No de halljuk, - miben lehetek szolgálatára? ... tette aztán hozzá kissé elkomolyodva.

- Nem az én szolgálatomra, Elnök úr... Hiszen irántam még talán senki sem volt oly szíves, hogy a szolgálatomra kívánt volna lenni...- feleltem, - de el kellett hallgatnom, nehogy megeredjenek könnyeim.

A folyosón sétálók ezalatt tisztes távolságban meg-megálltak, - elkerültek, - félénk és áhítatos pillantásokat vetve az ablakfülke felé.

- Nem kérelem... - inkább afféle ... afféle... mint mikor az ember az Ég felé fordítja szemeit... és nem szól, nem könyörög... talán még csak nem is sóhajt...

- mondottam szinte magamon kívül. -

Csend volt.

- Irgalmazzon! - súgtam ekkor feléje - s nem tudtam volna egy hangot sem kihozni többet... Majd hogy el nem vágódtam.

De ő, - bár szemei komolyak maradtak, - hangosan felnevetett. - Ugyan kedves Sir... - hát nem gyerekes kérés ez? - kiáltotta s most már szemmel láthatóan élvezni kezdte nagy kétségbeesésemet.

- Kedves Baronet, - ne legyen már olyan nagy gyerek... - Az Isten is megáldja... - kérlelt nagyon barátságosan s a karomat simogatta közben. - Ugyan mit! - Egy pár évvel több, vagy kevesebb! - Nem mindegy az, hogy mennyit él az ember? - tette hozzá halkan s legyintett. - No de jöjjön be hozzám, Sir... - Reggelizzünk... - És melegedjünk meg egy kicsit...

S én kóválygó fejjel mentem utána.

(Folyt. köv.)