Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA

Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA
(Egy tépett idegű ember naplójából.)
II.

Reggel fölébredek? Még vagyok, még élek. Nem tudok felocsúdni a meglepetéstől. Metusa barátom bizonyára minden este abban a megnyugtató tudatban alszik el, hogy másnap reggel annak rendje és módja szerint föl fog ébredni. És bizonyos, hogy a vicénét, miközben elalszik, egyáltalában nem bántja a mardosó kétség, vajon megéri-e majd a reggelt. Én még sohasem feküdtem le este azzal a bizonyossággal, hogy ismét fölkelek reggel. Mindig úgy nyújtózom el ágyamban, mintha koporsóban hevernék, és amikor másnap kibontakozom az álomból, mód nélkül meglepődöm azon, hogy éjjel nem vitt el a Halál.

Hazulról eltávozom dolgomra. Sohasem marad el mellőlem makacs kísérőm: az a gondolat, hogy vajon délben élve hazaérek-e majd hivatalomból. És amikor mégis csak hazajutottam, mindig fölrémlik az a kérdés, lesz-e még számomra ebéd után, és amikor ez is meglett és megint munkába ostoroz az utált kötelesség, elviselhetetlenül súlyos útipoggyászom a gond, vajon munkám végeztén hol lel majd az eset: szobámban-e, könyveim között, vagy pedig valamelyik kórház hullaházának jegén? Vacsora után pedig, ismét ágyba térve, álomra hanyatló szememre, mint szemfödél újra csak ránehezedik a kétség, hogy az éjjel nem tör-e rám a legnagyobb Úr és megint olyan agyatnyesegető aggodalommal révedezek a másnap reggel felé, mint amikor valami szinte elérhetetlenen tépelődik a lélek.

Még vagyok, még élek, de csak így vagyok, csak így élek, az én meglétemen, az én életemen való örök csodálkozás közepett, amely pedig voltaképpen nem is egyéb, mint el nem pusztult, még el nem pusztult voltomon való örök csodálkozás, tehát a Haláltól való, soha el nem múló rettenetes rémüldözés.

Én törpénél törpébb, állok, jaj, dehogy is állok, nyomorult tehetetlenül az óriások óriásával szemben. Én, a mindenképpen fegyvertelen, ki vagyok szolgáltatva a legkimeríthetetlenebb fegyvertárral hatalmaskodónak, aki mihelyt kedve tartja, harcra kelhet ellenem saját magammal, embertársaimmal, a világ minden élőlényével és valamennyi élettelen tárgyával fölfegyverkezve. Ha mégsem él ezzel a kivédhetetlen hatalmával, ha kissé várakozik a döntő csapással, ha irgalmas halasztással kegyelmez nekem, nem olyan megfoghatatlan csoda-e ez, amelybe belebódulhat az agyam!

Mi minden történhetnék velem és - csodák csodája! - mégsem történik meg. Éjjel, miközben gyanútlanul alszom, kissé megzavarodhatik az eddig talán legpompásabb gépezet, amely vérkeringésemet szabályozza: agyszélütés végezhet velem, mielőtt akár egy másodpercre is fölébredhetnék, hogy egészen hiába, segítségért hörögjek. Nappal bármikor eszébe juthat szívemnek, amelyet még csak tegnap katonai kórházi ellenőrzésnek legszigorúbb gondos vizsgálata a legtökéletesebb szervnek dicsőített, hogy hirtelen és véglegesen abbahagyja ritmikus kalimpálását: szívbénulás bánhat el velem, miközben még csak annyit érzek, hogy nono, kissé meleg van, úgy látszik, mintha szédülnék. Fölülök a villamosra s már kísért a lehetőség, hogy kisiklik vagy összeütközik egy másik villamossal és én úgy összeroncsolódhatom, hogy mire kiszednek a kocsi alól, csak a jó Isten tudja kilétemet megállapítani. Kivégző kerekei alá kerülhetek bármilyen járóműnek, halálra gázolhat egy konflisló, gyógyíthatatlanná marhat egy veszett kutya, tönkre verhet egy épülő házról rám dűlő gerenda, lezuhanhat velem a megsemmisülésbe a barátomhoz felvivő lift, leszakadhat alattam és maga alá temethet hivatalom épületének folyosója, az utcán nekem eshet egy lövöldöző őrült és koponyámba ereszthet agyvelőmből véres pépet loccsantó golyót, megőrülhetek magam is egy pillanat alatt, és míg egy perccel előbb még nyugodtan sétáltam át a hídon, hirtelen fejest ugorhatom a Dunába.

Mindez, ugyebár, megtörténhetnék énvelem is, amint egy sereg emberrel minden átkozott napon valósággal meg is történik, még pedig bebizonyíthatóan olyan emberekkel is, akik legalább olyan komolyak, gondosak, óvatosak, vigyázók és életüket féltők, mint én és akik mindamellett mégis este úgy feküsznek le, hogy reggel föl nem ébrednek többé, vagy pedig reggel úgy mennek dolgukra, hogy már délben, vagy a jobbik esetben, este bizony csak mint a halottak kerülnek haza.

Hiába minden, a mindenható Halálnak ebben a világában a legbámulatosabb csoda az esendő élet, az örök pusztulás törvényszerű milliói veszedelme között a legvalószínűtlenebb véletlenség az ideig-óráig való menekülés. Csúfoljanak vagy sajnáljanak a hipochondria megbomlottjának, nem bánom, mégis mindennap újra meg újra, sőt jobban meg jobban csodálkozom, álmélkodom, elképedek azon a hihetetlenségével szörnyen ijesztő csodán, hogy vagyok, hogy élek, hogy - ó csodák csodája! - még vagyok, még mindig élek!